Egy táska dollárért a pokolba

Mint 2007 legjobb filmje, nem lehet szó nélkül hagyni a Nem vénnek való vidék című remeket, amely kitüntetés mellesleg – ismerve az Akadémia kényes ízlését – ezúttal tényleg jó helyre került.

Ha három éven belül nem vagy képes felmutatni egyetlen kasszasikert sem Hollywoodban, akkor máris látványosan temetni kezdenek és elnézően hümmögnek minden egyes próbálkozásodon, hogy hát igen, rendes, iparos munka, de nincs benne semmi kraft. Na, a Coen testvérek is így jártak, akiket A nagy Lebowski óta illik lágy hegedűfutamok mellett elsiratni, hiába emelték őket anno több ízben is piedesztálra. Hollywood irgalmatlan, satöbbi…

Pedig nem arról van szó, hogy a Coen tesók elfelejtettek volna filmezni, aztán meg megint megtanultak volna, csupán a járt utat járatlanért elhagyták és nem igen jött be nekik a dizájn váltás. Három közepes színvonalú vígjáték után visszatértek gyökereikhez, a szalonerőszakkal átitatott „kegyetlen az élet”-morálú mozihoz, ahol a jó sem olyan igazán jó, a rossz meg általában a gyilkolászhatnékon túl még heveny elmebetegségben is szenved a motivációnak minden nemű csírája nélkül… A nagy tanulságok pedig a fekete humornak köszönhetően válnak közönségbarátivá.

Minthogy a legjobb adaptált forgatókönyvért járó díjnak is ők vigyoroghattak, a film alapjául szolgáló könyvet is érdemes kicsit áttanulmányozni. Az Amerikában hatalmas népszerűségnek örvendő, Magyarországon kevésbé ismert Cormac McCarthy regénye a filmesek álma.

Maga a könyv gyakorlatilag dialógusokból és fejezetnyi visszaemlékezésekből áll, kisterjedelmű, és olyan feszes tempójú, hogy nem nagyon találni olyan sort, amelyet ki kellene húzni, vagy ami lassítaná a történetmesélést. Coenék egy az egyben, változtatás nélkül vettek át oldalakat – felmerül a kérdés, hogy így jogosan járt-e az elismerés. És igen! Mert ahol átírták/megkurtították a sztorit, az tényleg csak jót tett a filmnek, összehasonlítgatás közben meg rádöbbentik az embert, hogy mi fene, én erre nem is gondoltam és mégis így kell lennie. Különlegessége a regénynek, hogy nem tartalmaz írásjeleket, mire a rendezők úgy válaszoltak, hogy az ő mozijuk meg abszolúte zenétől mentes. Feszültségkeltésből mindkét munka jeles.

Pedig a történet kiötlése nem állíthatta az írót nagy szellemi kihívás elé. A helyszín a mexikói határ vidéke. Ott ugye sokat szoktak lövöldözni. A díszletet néhány amigo oszlásnak indult teteme adja, amúgy amerre a szem ellát sárga minden, de alapjában véve nincs semmi. Megy a drogcsempészet is ezerrel. Akkor ezt mind adjuk össze, plusz vegyünk egy jámbor csordapásztort, aki mindig különös érzékkel találja el, hogy dramaturgiailag mikor kell egy embereset köpni – jelzem, többször nyitja erre, mintsem beszédre száját. Tehénfiúnk – nevezzük Mossnak (a Llewelyn-hoz már nagyobb fantázia szükségeltetik) – épp a prérin vadászgat, mikor néhány drogkereskedő szétlőtt pickupjára és hullájára lesz figyelmes. Egyikük véres útvonalát követve megtalálja a fizetségnek szánt pár millió dollárt, melyet a film játékidejének tört részéig tartó erkölcsi hezitálás után magához ragad. A Hitchcock óta MacGuffinnak nevezett, mindenki által vágyott zsákmány után pedig csak úgy röppennek a keménylegények: mexikóiak, egy vietnami veterán ezredes és persze az egyetlen, az utánozhatatlan, marhataglóval taroló, új, emblematikus főgonosz – Anton Chigurh. A díszes kompániát figyelve egy snitt nem sok, annyi időt sem adnánk a Ray Craps-i szerencsétlenségbe merevedett Mossnak, azonban józan, tehéntrágyával belengett eszének köszönhetően valahogy sikerül eliszkolnia Chigurh karmaiból. A neurotikus zavarokkal küzdő bérgyilkosban érezhetően nő a feszültség, látván, hogy a kis mitugrász mérhetetlen tiszteletlenségből csak nem hajlandó meghalni. Nosza, akkor addig is (spoiler) legyalulja saját megbízóit is. Mellékszálon pedig kapunk egy kiábrándult seriffet, aki egy ideig reumás csiga módjára próbál szolgálni és védeni, meg a körzetébe tartozó hülyegyerek Mosst megmenteni az alvilág bosszújától, de nem szól már olyan délcegen a hatlövetű, meg egyébként is, már nem neki való hely ez a szép puszta…

A három fő karakter – és az azokat megformáló zseniális színészek teszik unikummá a szokásos élet értelmén való elmerengés álwesternbe bújtatott moziját. Llewelyn Moss, Anton Chigurh és Ed Tom Bell seriff három oldalát mutatják meg egy átlagos embernek: a leleményes kisemberét, aki hiába vágyta, nem tud mit kezdeni a pénzzel; az erőszakosat, amely kiben mélyebben, kiben érzékelhetőbben, de mindenkiben ott rejlik; és az alapvetően jó szándékúét, amit a tehetetlenség és a kudarcok kezdtek ki és formáltak érzéketlenné. Mind három szereplőt az elvek hajtják előre, csak aztán Mosst a pénz téríti le megszokott életéről, Bellt az egyre nagyobb brutalitás fásítja el, Chigurhnak meg eleve torz a felfogása a nagyvilágról (ha őrült vagy, kőbe vésett szabály, hogy ha megígéred egy halottnak, hogy megölöd a feleségét, tedd meg, különben nem tudsz elszámolni a lelkiismereteddel). Nem kerülhetjük meg Moss és Bell feleségének közreműködését sem: ők ketten a maguk egyszerű és csendes stílusukban világítanak rá, hogy amíg uraik nap mint nap ölre menő küzdelmet folytatnak – leginkább önnön dőreségükkel, addig asszonyaik a nagy filozofálgatások és hősködések nélkül is boldogan tudnák élni tiszta értékrendjük szerint életüket.

40 éves korára kultszínésszé nőtte ki magát Josh Brolin, akit Moss szerepe csak tovább erősít ebbéli státuszában. Csípőből hozza a hallgatag, eltökélt cowboy alakját, amivel végre a szakma elismerését is kivívta, s már nemcsak mint Barbara Streisand neveltfiaként emlegetik filmes körökben.
Tommy Lee Jones is rutinosan játssza a cserzett bőrű rend őrének figuráját, bár mostanában mintha hosszabban tartaná ki a „szegény fiam, de hülye vagy” és a „megettem már a kenyerem javát… szóval jogom van halálosan unni mindent” pillantásait. Előbbit a mellé rendelt, kötelező, ostoba tisztnek tartogatja, akinek blődségeire a frankót reagálva tudjuk meg, hogy ő nágyon tapasztalt, nágyon okos, nágyon pótolhatatlan (ismerős lehet ez számunkra a szintén Coen-klasszikus Fargóból, ahol az ottani seriff, Margie mondja fáradtan helyettesének: „Nem igazán értek egyet az okfejtéseddel”. Értsd: Ez marhaság) No de a legnagyobb „respekt és tisztelet” Javier Bardemet illeti, aki Chigurh karakteréből hozta ki az állatot, felemelve őt a legendás gyilkológépek Pantheonjába, ahol már Hannibal Lecter vagy Norman Bates várja. Pedig eleve mínuszból indult: bili-frizurájával a szimplán nevetséges zónából nem mindennapi színészi teljesítménnyel vonta be rémálmainkba Antont újdonsült szereplőként. Azt a farkas-mosolyt, csak azt tudnám feledni!

Végezetül hallani lehetett olyan hangokat, hogy a legjobb film kitüntetettjétől kicsivel magvasabb gondolatokat is el lehetett volna várni, mint hogy ez a világ már egyáltalán nem olyan mint amilyennek faterék megálmodták, egyébként meg a vadnyugaton ne vonuljon el duzzogni a seriff, mert uram bocsá’ 40 év szolgálat után most elő kell venni a pisztolyt. Elvégre Clint Eastwood vagy Charles Bronson sem úgy űzte el az ellent a városból, hogy „Bocikám, bocikám, most már fáradjál el melegebb éghajlatra.” Előbbieknek jelentem, hogy a Keresztapa is egyetlen alapigazságra épül – mégis a filmtörténet legnagyobbjai között tartják számon. Utóbbiaknak pedig Bell seriff szavaival válaszolnék – mégis csak ő tudja legszebben kifejezni, hogy mért sír a szája: „Sokszor, amikor olyanokat mondok, hogy mennyire romlik a világ és hogy a kutyáké lesz az ország, az emberek csak mosolyognak, és azt mondják rám, hogy öregszel és ezért beszélsz ilyeneket. Közben pedig az is tünet már, hogy ezt gondolják. Én meg azt gondolom magamban, hogy aki nem látja, hogy mi a különbség nemi erőszak, emberölés, meg rágógumizás között, annak már régen rossz, és hogy talán mégsem velem van a baj. Pedig negyven év nem nagy idő. És lehet, hogy a következő negyven év alatt meg éppenséggel kijózanodnak az emberek. Hacsak addigra nem lesz már késő.”