Tudósítás Taljánföldről 6.

November 30.

Délután fel 5-kor egy indián telefonközpontban lefixáltunk egy milánói hétvégét egy ismerősömmel. Az indian phone center azonban megérdemli, hogy bemutassam, mert minden olasz városban van legalább egy belőle, az indian időnként lehet african is. A lényeg, hogy a bevándorlók haza telefonálási illetve internetezési igényeit elégíti ki, általában az adott kultúra zenéjével és szokásaival. A múlt héten pl. egy afrikai srác 5 körül lévén leterítette az imaszőnyegét a hely közepére, és Mekka felé fordulva imádkozni kezdett.

A változatosság kedvéért most is szakadt az eső, bár Milánó nemcsak a divat, hanem a kellemetlen idő egyik központja is. Ezért csütörtökön Veneto régió felé vettük az irányt, hátha oda nem követ a fekete felhő, de igen. Az Arena pedig, ami nyilván kisebb, mint a Colosseum, de épebben megmaradt és én jobban el tudom képzelni az ottani spectaculumokat, CSAK aznap zárva volt. Úgyhogy megkerestük Júlia erkélyét (olaszul Giulietta), megfogdostuk az udvarban található szobor mellét, amely a hagyomány szerint szerencsét hoz… Érdekes módon amíg bent voltunk ebben a kis udvarban, csak nők tapizták meg. Aztán adtunk meg egyet a szerencsének, így a Szerelem Kútja elnevezésű “zarándokhelyen” (lakatok felrakva, aranytábla a sztorival miszerint egy srác sosem mondta meg a szerelmének, hogy szereti, a lány meg így nem akart vele lenni, a pasi beleugrott a kútba, a lány meg lelkiismeret furdalásában utána) pénzdarabot dobtunk bele, mert állítólag úgy kell. Nem akarok illúzióromboló lenni, de mikor először láttam, nem voltak lakatok, nem volt kint a sztori, csak egy lefedett kút volt Pozzo dell’Amore néven. Lehet, hogy egy hagyomány születését láttam…

A hétvégén az eső elől Piemonte régióba, a Lago maggiore-hoz (Nagyobb to) kirándultunk, aminek a másik oldala már Svájc. Kb. 70 km Milanótól. Persze mondanom sem kell, hogy itt is esett. Nyáron rengeteg a turista, most azonban szinte senki nem volt. A tóban három kis sziget tálalható, a Szép (bella), a halászoké (dei pescatori) és az Anya (Madre). A szigeteket magánhajókkal, kis turistahajókkal (kb 20 fő) és 100 fő körüli hajókkal lehet megközelíteni. Minket rögtön letámadott egy “hajóskapitány”, s felajánlotta szolgálatait. Egy abszolút nem vészes összegért a húszfős hajóval utaztunk, mi négyen. A szigeteket 10 perc alatt körbe lehet sétálni, a sikátorokkal kicsit hosszabb, de nagyon érdekes és gyönyörű. Az este további részében egy dél-olasz vacsora következett, amelynek fontos eleme, hogy pasik főznek, majd egy zártkörű „lázadóifjúságos” (nyugaton meg mindig baloldalisággal lázadnak) klubba, ahol egy dél-olasz tradicionális zenét játszó banda (két gitár, tangóharmonika, dobok és tamburin, egy hihetetlenül karizmatikus énekes) lépett fel. A repertoárban a tarantellától kezdve minden szerepelt. Mivel az olasz nyelvjárások tényleg külön nyelveket jelentenek, ezért a szárd tag mindig elmondta, hogy miről fog szólni a dal, ami hasznos volt, mert én, aki azért már mondhatom, hogy értem a köznapi beszédet és a tankönyveimet is, nem nagyon fogtam volna e nélkül az adást. A zártkörűség abban merült ki, hogy tagsági kártyát kellett volna felmutatni, az ugye nem volt sem nekünk, sem kísérőinknek. A tagoknak a belépő 4 euró volt, a tagsági kártya 1 évre 12 €. Hogy miért pénzezek megint? Mert kísérőnk (olasz honpolgár) kidumálta, és fejenként két euróért bemehettünk. Ilyen közgazdasági lángelmékkel csoda, hogy meg kell ünnepelni, ha Olaszország gazdasága végre 0,1 százalékkal nőtt?!

Ezután Milano Navigli (csatornák) elnevezésű részére mentünk, ami a város egyetlen sétálóutcás “negyede”. Itt tényleg csatornák vannak, ennek oka, hogy Milanóban 1387-ben elkezdték építeni a Dómot (azóta is dolgoznak, még nem volt a történetében olyan nap, amikor ne folyt volna vagy építés vagy felújítás) és ehhez a Pisától 40 percre lévő Massa-Carrara környékén lévő márványt használták. A tömböket Milanóban vízen szállítottak, ezért behálózták a csatornák, melyek nagy részét a későbbiekben lefedték.

Másnap hősök hőseiként korán felkeltünk, hogy a központban bemenjünk a világ harmadik legnagyobb dómjába, melynek a tetejére is fel lehet menni, a sportosak lépcsőzhetnek, a Margaréta nyugdíjas otthon tagjai, mint például én, lifttel közelíthetik meg a csúcsot. A panoráma remek, a díszítés pedig olyan pazar, mintha valaki márványból csipkét vert volna. A Dóm előtt azzal a felkiáltással, hogy mi a szerelmei vagyunk, egy árus eltávolíthatatlanul a csuklómra kötözött egy cérnakarkötőt (It’s free, gratis!). Miután mondtam, hogy magyar vagyok, közölte, hogy milyen jó, hogy mi is afrikaiak (lehet, hogy tényleg nem volt kamu a fekete magyarokról szóló cikk, ami egy pár hónapja indult médiahackként körútra?!), és adjunk már a testvérek repülőjegyére 10 eurót. A másik tesó a maga 2 méterével meggyőzött, hogy egy jóval szerényebb összeggel, de támogassam az ingyen karkötőmet. Átsétáltunk a Galleria Vittorio Emanuele-n, megtapostuk a rosszsorsú padlómozaik bika heréit. Bocsi, de tényleg azt kell, mert a hercegi Sforzesco család kitalálta, hogy a rivális család jelképével kellene valamit tenni, ezért elhintette, hogy szerencsét hoz, ha tapossák a bika legnemesebb részét. Azóta a padlómozaik ezen része hiányos. Megnéztük a Castello Sforzescot, a kívülről jelentéktelen Scala-t. Lehet, hogy a szerencsegyűjtő módszerek beváltak, aznap nem esett az eső.