A hűtlen

A fenébe is, itt az újév, s bizony nem sokat működtem még közös kis honlapunkon/blogunkon. Most előveszem a régi ötletemet, s egy kellemes filmélményemről próbálok meg írni. A filmélményt nem mellesleg a Collegium falain belül ért. Ez jelzi, hogy veletek is történhetnek csodák, kedves collegisták/colleginák! Csak akarni kell.

Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.

Ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag vagy 20 percet késett a kezdés, így valóban hajnali tévézés lett belőle. S mégcsak társaságom sem volt. Hozzá kell gyorsan fűznöm: esetemben ez kifejezetten javítja a recepció esélyeit. Ha rendkívüli, szokatlan körülmények között nézek, fogadok be alkotásokat (könyv, film), általában nagyobb eséllyel gyakorolnak rám hatást. Életem meghatározó moziélményeit jellemző módon egyedül éltem át: a Lilja 4-evert egy debreceni art mozi kistermében láttam. Rajtam kívül egy ember volt a teremben, de őt sem ismertem.

Nabokov Lolitáját gipszelt lábbal kezdtem el, s pár nap alatt olvastam el – úgy, hogy hajnali öt körül végeztem ki, egy hat-hétórás maratoni roham után. Az nagy volt. Tényleg rohadt álmos voltam, de nem bírtam letenni. A Korcs szerelmeket (Inarritu első filmje) Anikóval néztük az ELTE-s filmmaratanon. Hajnalok hajnalán, 2 körül kellett felkelnünk hozzá (kis túlzással életünkben nem csináltunk ilyet: mindketten nagy alvók vagyunk), elgaloppolni a Keletiig (ott gyorsan burkoltunk valami vackot: én gyrost, ő chipset), aztán Anikó be is aludt rajta – részben. Meghatározó filmélmény volt, amit Almodóvarral vezettünk le – s a műkedvelő virrasztókat kint már a kelő nap sugarai üdvözölték.

Szerintem fontos, hogy ne legyenek sokan körülöttem, mikor filmet nézek. Moziban se. Minél kevesebben, ha lehet. Kissé önző vagyok talán, de mindenkinek megvan a maga heppje. Bertolucci például megmondja az Álmodozókban: a lehető legközelebb kell ülni a filmvászonhoz, hogy elsőként fogadhassuk be a képeket. Régen én is osztottam ezt. Akkoriban nem okozott gondot, hogy egy randin A vörös sárkányra vigyem a leányzót. A második sorba kértem jegyet. Szegény. Mikor már szinte az arcunkon csöpögött le a vér, beláttam, talán hibáztam. A gázos részeknél úgy megszorította a csuklóm, hogy leállt a maradék vérkeringésem is. „A szem” óta amúgy egyáltalán nem nézek horrort. Akkor ugyanis komolyan fontolgattam, hogy elhagyjam a mozitermet. Bár a végére visszavettek a tempóból, ettől függetlenül szörnyű élmény volt. Amúgy a film összességében egész jó, aki bírja, nézze. (Volt, akinek a top 5-ban is benne volt.) S egy ideje leszoktam arról is, hogy túl közel üljek a vászonhoz. Mégsem jó az. S még a szemet is rontja.

Ennyit elöljáróban. Tény, hogy eléggé elkalandoztam, holott csak azt akartam írni, hogy örültem, mert egyedül voltam, s így nem kellett azzal foglalkozni, hogy vajon mit gondolnak a többiek, hogy én mit gondolok arról, ami a vásznon történik. Kevésbé, jóval kevésbé vagyok már neurotikus, mint régebben, de azért jobb, ha biztosra megyek. Ha filmet nézek, csak a filmre szeretek koncentrálni. Nem olyan ez, mint a tanulás, hogy közben minden szar eszedbe jut. Én legalábbis szeretem, ha nem olyan.
Miért jó a film? Miért tetszett? Egyáltalán miről szól?
(Erről most nem fogok sokat írni; egyszerűen nem vagyok abban a hangulatban – de azért ettől még nézzétek meg.)
Azért tetszett, mert tele volt olyan fordulatokkal, olyan reakciókkal, amiket nem vártam. S amelyek nem is mindig illetek oda, abba a környezetbe. Most vigyázat, spoilerek jöhetnek. Szóval értem ezalatt a férj viselkedését, mikor találkozik felszarvazójával. (Ekkor döntöttem el, hogy írni fogok a filmről.) Kissé groteszk és idétlen volt, amikor a hullával szerencsétlenkedett. Nem vártam akkor és ott. Persze a poént nem lőném le.

Sztori?
No, annyi a lényeg, hogy egy feleség (Diane Lane) megcsalja a férjét (Richard Gere). Nem egyszer. De mindig ugyanazzal. Egy francia figurával (Olivier Martinez), aki könyvkereskedő (de nem bölcsész, azt hiszem), mellesleg elég jóképű (lányok, lehet örülni). Aztán a férj természetesen rájön. De valahogy máshogy reagál, nem úgy, ahogy elvárnánk. Nekem nagyon tetszett, ahogy lereagálta. Olyan emberszabású a pasas. Ugyanakkor gyarló, s gyarlóságában némileg komikussá és szánandóvá is válik. Tudjátok, én is szeretnék máshogyan reagálni a dolgokra, ahogy az normális lenne. Például nem kell egyből szétverni a másik fejét, mert az lefeküdt a feleségeddel. Próbáld meg a helyzetet valahogy máshogy kezelni, légy kissé formabontó, újító. Bevallom, nem lehet könnyű. Hősünknek sem sikerül végül.

A szereposztás egész jó. Diane kellemes küllemű nő (mellesleg az övé a legnagyobb alakítás-Oscarra is jelölték érte), a fürdőkádas jelenetnél láthatjuk, hogy Gere szépen kigyúrta magát, Oliviert meg legszívesebben leütnénk, olyan idegesítő. Azt viszont nem értettem, hogy lehet ilyen csúnya gyereke két ilyen remekbeszabott arcélű szülőnek, mint Lane és Gere.

A rendező: Adrian Lyne. Hmm. Nevével először talán idén nyáron találkoztam, amikor ráleltem a Lolita-DVD-re, az ő rendezésében. Mivel június óta Nabokov és Lolita vezeti nálam a toplistát, eleve úgy éreztem, szinte sértés, ha valaki meg akarja rendezni. De legalábbis tuti kudarc. Természetesen rém kíváncsi voltam az eredményre, úgyhogy egyből megvettem a filmet. Hazafelé a rendező nevét morzsolgattam magamban. Adrian. Lyne. A keresztnév eleve nem jön át a szűrőmön, mióta egy hasonló nevű tag egyszer egy jókorát bepancsolt az arcomba. Ez még az ezredforduló előtt volt, de nagy élmény volt, úgyhogy az emlékek is maradtak. A Lyne-ról meg csak a Lyme-kór tudott eszembe jutni, amit, ugye a kullancsok terjesztenek. Kullancs Adrián, zseniális. Na, voltak hát prekoncepcióim, a bánatba is.

A film. Talán előítéleteim hatása is, de akkor nem igazán tetszett. Olykor már-már röhejesnek találtam. Ugyanakkor: egyes részeket, helyszíneket szinte hajszálpontosan úgy képzeltem el a könyv alapján, mint ahogy a vásznon megjelent. Ez lenyűgözött. (Hülye szó.) De tényleg. Például amikor a végén találkozik az időközben felcseperedett Loval Humbert: az a vidéki házikó. Szinte egy az egyben: így élt képzeletem világában is. Mintha megerősítést kaptam volna.
Sokak szerint azonban Lyne-é jobb, mint a Kubrick-féle Lolita-feldolgozás. Mellesleg utóbbi át is írta az eredetit egy kissé. Lyne ellenben nagyon tisztelte Vladimir mestert: semmi változtatásra nem emlékszem, a szöveget azonban nagyon sokszor felismertem. Szöveghű maradt. Ez nálam legalább négy pirospontot ér. Az pedig már majdnem ötös.

Összességében azt hiszem, szélmalomharc Nabokovot rendezni. De hadd legyek igazságos: Lyne azért egészen jól megoldotta a lehetetlent. Jeremy Irons jó választás volt, s a Lolitát játszó Dominique Swain sem volt rossz. Melanie Griffith parádézik Lolita édesanyjaként, a zene pedig Morricone. A port.hu oldalon 9.4-et kapott, ami szerintem túlzó. De azért megtekintésre alkalmas, sőt ajánlott!

Bejegyzésem eredetileg a hűtlenség problémaköréről, ábrázolásáról szólt volna A hűtlen c. film és Nabokov Nevetés a sötétben c. könyve alapján. Bocsássátok meg csapongó stílusom s amiatt, hogy utóbbira majd csak egy legközelebbi alkalommal teszek kísérletet. Megfáradt, poros elmém méltatlan ahhoz, hogy a nagy mesterről írjak e kései órán. Jó éjszakát!
Ui.: Ezt még hallgassátok meg. Mindig jó kedvem lesz, ha meghallom. Kellemes, kedves, lágy zene, ideális tanuláshoz! ☺ Ja, és nem a T-Mobile-t reklámozom. Csak jót akarok!