Interjú a magyar kultúra lengyelországi nagykövetével

A Varsói Magyar Kulturális Intézet (VMKI) 2009 decemberének első napjaiban költözött új helyére. Az Intézetről, annak munkájáról, a magyar-lengyel kulturális kapcsolatokról, az Angelus-díjról, a kultúra szerepéről beszélgettem Gordon István igazgatóval. Az interjút testvérblogunkkal közösen, két részletben közöljük – az első részben a VMKI munkájáról lesz szó.

- Szervez-e a Magyar Kulturális Intézet magyar nyelvkurzust?
- Mindig is szervezett. „Azokban” az években a lengyelek nagy számban jártak hozzánk, magyar nyelvtanfolyamra. Sok százan, talán az ezret is elérte azoknak a száma, akik évente úgy döntöttek: ha csak néhány mondatot is, de megtanulnak valamit magyarul. Akkoriban ingyenes volt a nyelvtanfolyam. Ma már pénzbe kerül, s a tanulók száma a korábbinak mintegy tizedére csökkent. Ez persze érthető, ugyanis aki igazán komolyan akar tanulni, az egyetemen tanul. Aki pedig csak „úgy”… A fő kérdés: mi a motiváció? Ha valaki lángra gyullad szerelmileg, akkor azonnal nekilát egy kis nyelvtanulásnak, hogy konzultálni tudjon a napi ügyekről választottjával. A mozgatórugó más és más, de mindig találni évente több tucatnyi embert, akik szívesen nekilátnak a magyar nyelv tanulásának. A szám persze év végére a felére csökken, de nem baj, hiszen nem is érdekünk, hogy tömegtermelésre álljunk át. Ha pár olyan embert ki tudunk nevelni, mondjuk, évente három-négyet, aki meg tud szólalni rendesen magyarul, annak nagyon örülünk.

– Mennyire intenzív a kapcsolat a Magyar Kulturális Intézet és a magyar szakos egyetemisták között itt Varsóban?
- Lengyelországban Krakkóban, Poznańban és természetesen Varsóban működik magyar tanszék, sőt ha nem tévedek, akkor Európában a varsói a legnagyobb. Hogy milyen a kapcsolatunk velük, arra jellemző, hogy „nagy” meghívottjainkat, az írók közül például Bartis Attilát, Esterházyt, Krasznahorkait mind elvisszük a magyar tanszékre. S ha már irodalmunkról ejtettünk szót, nem feledkezhetünk meg egy egészen friss magyar sikerről. Három éve alapították Wroclawban az Angelus-díjat amellyel az adott év lengyel nyelven megjelenő irodalmi alkotását díjazzák. A nyertes – aki lehet hazai vagy külföldi író is – 150 ezer złotyt, az az 11 millió forintnak megfelelő összeget kap. Három évvel ezelőtt Bartis Attila került a díjra esélyes hét nominált közé Bartis Attila háromszor járt meghívásunkra Lengyelországban, pontosan azért, mert óriási érdeklődés nyilvánult meg művei és rendkívül vonzó személyisége iránt. Idén két magyar, Esterházy és Krasznahorkai szerepelt egy-egy művével a „hetek” között, mint például Günther Grass. Közülük kiemelkedni és elnyerni az első díjat, óriási eredmény. De bekerülni a hetesbe sem kis teljesítmény.És itt utalok vissza a magyar szakos egyetemistákra, akiknek nemcsak a könyvből, hanem közvetlenül, élőszóban is lehetőségük van, megismerkedni ezekkel a „nagy” írókkal. nagyon odafigyelünk, hogy amit csak lehet, juttassunk el a számukra.

- Hányan tanulnak a szakon évről-évre átlagosan?
- Mintegy száz-százhuszan, ami többé-kevésbé állandó létszám. Persze mindenhol vannak lemorzsolódások… Hihetetlen kaliberű professzorok tanítottak, tanítanak: a kezdetekben a csodálatos Csapláros István professzor, aki Lengyelországban telepedett le, s 1948-ban, amikor a Magyar Kulturális Intézet megújította tevékenységét, ő volt az első igazgató. A későbbiekben általában lengyelek voltak a tanszékvezetők, akik tökéletesen beszélték nyelvünket, s egyúttal remek műfordítók is. Például Andrzej Sieroszewski, Elzbieta Artowicz, akik olyan választékosan beszélnek magyarul, hogy van miért rájuk felnézni diákjaiknak.

- Évente a Varsói Magyar Kulturális Intézet körülbelül hány és milyen jellegű programot szervez?
- Nehéz kérdés. Három éve vagyunk itt Jerger Krisztina kolléganőmmel, s úgy jöttünk ki, hogy ezt az épületet, ahol most vagyunk, minél gyorsabban használhatóvá kell tennünk. Ez sajnos csak mostanra sikerült. Így tevékenységünk elsősorban házon kívüli rendezvények szervezésére összpontosult. Nem árt tudni: ahány ország, annyi magyar kulturális intézet. 19 van belőlük szerte a világban, plusz öt helyen szakdiplomaták dolgoznak az adott országok követségein. Persze minden országban mások az igények, a követelmények. Ezzel kell legelőször tisztában lenni az adott országban. Mi már pontosan tudjuk, mit kell tennünk. Mivel nem volt székházunk, az átlagosnál nehezebb volt a munka. Bár mindig is akadtak házon kívüli rendezvényeink, az alapot mégis az Intézet jelentette. És ehhez a lengyelek nagyon hozzászoktak, ezt igénylik a mai napig. Az előbb említett Bartis Attila háromszor járt Varsóban, mind a háromszor természetesen mi szerveztük a programjait.

Nagyon megdöbbentett, amikor az egyik rendezvény végén odajött hozzám a nézők közül valaki, és azt mondta: „Látja, igazgató úr, nagyon hiányzik nekünk a magyar intézet, hiszen ilyen rendezvényeket most nem tudnak csinálni.” S akkor én szerényen megjegyeztem, hogy ez bizony a mi rendezvényünk, csak béreljük a helyiséget. Ezért nehéz arra válaszolni, hány rendezvényünk is van, hiszen a legtöbbször kiköltözünk valahová, „összeadva magunkat” arra érdemes intézményekkel, egy-egy közös akció erejéig.

Itt jegyzem meg: nekünk nem okoz gondot becsábítani a vendégeket. Nálunk mindig teltház van. A lengyelek pedig tudják, milyen programot válasszanak meguknak ebben a varsói túlkínálatban. Nekünk egyet kell biztosítanunk: a minőséget. Nekünk ez a nagy feladatunk. Ha nincs minőség, nincs publikum. Más országokban, ahogy mondják a kollegáim: a magyar nem hívószó, itt Lengyelországban igenis az. Köztudott, a pénz egyre kevesebb, ez azt is jelenti, hogy egyre kevesebb rendezvényt tudunk szervezni. A minőségből tehát nem engedhetünk, azt viszont meg kell fizetni, és akkor le kell mondanunk a mennyiségről.

Az intézet vezetésén múlik, hány és milyen rendezvényt szervezünk külső helyen úgy, hogy megfelelő segítséget is kapjunk. A főváros kulturális vezetésére gondolok itt, vagy olyan kerületekre, mint Ursus vagy Bemowo, melyek nagy kerületek, és melyekkel nagyon szoros az együttműködésünk. Ők a saját kultúrházaikat, melyek hihetetlen korszerűek, Magyarországon alig láthatók ilyenek, adják át nekünk, s szívesen áldoznak magyar együttesekre, magyar rendezvényekre, és akkor azt mondjuk: mi fizetjük a repülőjegyet, a szállást, ők adják a honoráriumot a vendégnek. És akkor mindenki jól jár: mi idehozhatjuk a rendezvényünket, a magyar kultúra teret kap külföldön, a lengyelek pedig minőséget – olcsóbban. Például itt van közeli példa: január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, amikor is a Lengyel Rádióval közösen Dohnányi-koncertet szervezünk. Élő adás – Jandó Jenő zongoraművész közreműködésével.

- Mi a „skálája” a programoknak?
- Nincsen behatárolva: kultúra legyen, és jó kultúra. Az operettet például nem támogatnánk, de… ha erre van igény, akkor ebben segítünk. A lengyelek imádják a műfajt, bár itt nincs hagyománya. Ugyanakkor érdekes, hogy Mészáros Márta – aki lényegében filmrendező –, itt befutott színházi rendező is egyúttal. Mostanában főleg operettet kérnek tőle; két évvel ezelőtt a Csárdáskirálynőt, nemrég a Marica grófnőt állította színpadra. Kirobbanó siker volt mindkettő, s a bemutatókon nemcsak a kulturális élet elitje vonult fel, hanem parlamenti képviselők is megjelentek. Ha tehát erre van szükség, akkor ebben vállalunk szerepet. A mi rendezvényeink az alapműfajokat ölelik fel: irodalom, zene, tánc, film, kiállítási tevékenység. A színháznál csak besegítünk, s a magunk módján mindenhol ezt tesszük, ha felkérést kapunk. Ha kell, megszervezzük két szakmai folyóirat együttműködését, könyvkiadókat hozunk össze, mert érdemes. Tudományos konferenciák lebonyolításában működünk közre stb.

- Mennyire van itt jelen az, amit ma „modern” kultúrának neveznek Magyarországon? Jelennek-e meg például fiatal művészek?
- A lengyel kultúra mindig előbbre tartott a magyarnál. A háború után ez az ország, vagy Varsó nem csak lakóházainak jelentős részét vesztette el, hanem emberáldozataik is óriásiak voltak. A háború utáni Lengyelország rendkívül fiatal ország volt. A művészet megújhodása sokkal korábban indult be, és a művészetek sokkal dinamikusabban fejlődtek. Annak ellenére, hogy Magyarországot a „legvidámabb barakknak” tartották, Lengyelországban a kultúra mindig egy ugrásnyival előttünk járt. Csak egy példát mondok: amikor a ‘60-as években gimnazistaként vagy egyetemistaként a mi generációnk kijárt ide autóstoppal, jól éreztük magunkat: nyár, csajozás, tengerpart, film, koncertek, jazz stb. Én például itt láttam először a Rolling Stonest, az Animalst, az első Beatles-filmet, a Hard Day’s Nightot, s minden olyan filmet, amely nálunk nem volt utolérhető. Innen már csak egy lépés volt a komolyabb kultúra is: egy kis színház, modern kiállítás stb.

Olyan neveket, társulatokat ismertem meg, mint például Krakkóban, a Kantor-színházat, a kísérletezés kísérletét, vagy Szajna színházát a Kultúrpalotában, aki összehozta a színházat a kiállítási tevékenységgel, egy épületen belül. És ez él a mai napig, sőt fejlődik tovább. Ma a legelitebb ilyen hely a Fabryka Trzciny, egy régi gyárépületből kialakított hatalmas objektum, ahol három kiállító terem, több színház- és moziterem van, ahol leülhetnek az emberek beszélgetni, de lehet bulizni is. Szóval egy fantasztikusan jó hely. Ide nem lehet könnyen bejutni, a többi külföldi kulturális intézet minket irigyelt, amikor itt tarthattuk rendezvényeinket.

- Mi az, amit egyértelműen lehet Magyarországgal Lengyelországban azonosítani?
- Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, nem véletlen a magyar-lengyel kapcsolatok mélysége. A lengyelekkel a hagyományos, emberek közötti valóban jó kapcsolat létezik. Az eredőjét ezeknek a kapcsolatoknak most nem érdemes részletezni. Ezek a rendkívüli, közös kapcsolatok ma már a fiatalokban nem élnek, nincs mihez kötniük. Ők nem élték meg azokat az éveket, amikor bennünket összekötött ‘48, ‘56 és a továbbiak. Most már pontosan ez az egyik része a mi feladatunknak, hogy a fiatalokat minél aktívabban bevonni az intézet életébe, és ezért megyünk házhoz például az említett irodalmi rendezvényekkel is. Nekem mániámmá váltak a fiatalok, a magyar-lengyel kapcsolatok jövője egyértelműen az ő kezükben van.

- Mi a magyarok általános megítélése Lengyelországban? Mennyire él a „Polak–Węgier, dwa bratanki” [lengyel-magyar, két jó barát
- A fiatalok között már nem; már nem tudják, hogy van ilyen. Pontosan ez a feladatunk és a nagykövetségé is, hogy ezt a jelszót ismét meg lehessen tölteni tartalommal. Nekem úgy tűnik, mostanában mintha kiment volna alóla ez a tartalom. Ennek ellenére, nem lehet a mondást száműzni, mindenki ismeri, s ebbe az ember valahogy belekapaszkodik. Viszont: a magyar hívószó. Ha egy magyar segítséget kér az utcán, többen ugranak hozzá segítőkészen.

- Visszatérve az Intézetre: Hol szerveznek rendezvényeket? Csak Varsóban vagy máshol is? Milyen a kapcsolat a többi városban működő magyar karokkal?
- Egész Lengyelországban. Mivel a VMKI a legidősebb intézet, mind Varsóban, mind pedig a fővároson kívül jól ismernek bennünket. Folyamatosan együttműködünk olyan nagyvárosokkal, mint például Krakkó, Wrocław, Poznań, Bydgoszcz, Przemyśł stb. Szoros kapcsolatot ápolunk a gdański operától kezdve egészen a jarosławi kultúrházig, s mindennek megvan a hagyománya. Ma már nem járunk annyit távoli helyekre – főleg anyagi megfontolásból –, mint korábban, amikor lényegesen több pénz állt rendelkezésre. Akkoriban azt úgy illett csinálni, hogy egy Ady-programot, József Attila-emléknapot végigvittünk egész Lengyelországon, kiállítással, előadással együtt. Sztahanovista munkásszempontból: a mennyiség volt a lényeges. Régebben is odafigyeltünk a minőségre, de ma már abszolút ez a prioritás. Ami pedig a másik két tanszéket (Poznań és Krakkó) illeti, szoros a kapcsolatunk.

Tény, nekünk a „komoly" kultúrát kell támogatnunk, ugyanakkor ennél is fontosabb a fiatalok, az egyetemisták megnyerése. A hozzájuk vezető út a magyar imázs megfelelő alakítása, az érintkezési pontok meglelése. A legegyszerűbb út a zenén keresztül vezet. Rövidesen például az OMEGA lép fel Varsóban, amely ma az egyetlen promotálást nem igénylő magyar „embléma" Lengyelországban. Nem múlik el hét, hogy ne játszanák valamelyik adón a Gyöngyhajú lányt és más Omega-nótákat. Magyarul, angolul, vagy akár lengyel. Azt azért hozzáteszem, mi csak közvetítünk egy koncertiroda, illetve a magyar menedzser között.

- Az elmúlt években az egyik átütő magyar siker a Kontroll című film bemutatása volt, ami óriási visszhangot vert Lengyelországban. Meg lehet-e lovagolni még egyszer ezt a sikert?
- A magyar filmet világos, hogy nem a Kontroll alapozta meg Lengyelországban, hanem a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmtermése. Nagy öregjeink akkor alkottak, és az ő műveik – némi túlzással élve – ahogy az iskolában kötelező olvasmányok vannak, itt kötelező látnivalók voltak. Lengyelországot behálózták az ifjúsági filmklubok, s nekik köszönhetően kópiáinkat rongyosra nézték a lengyelek. Mielőtt elköltöztünk volna, selejtezni kellett filmjeinket használtsági fokuk alapján. Az idő is keményen dolgozott ezeken a régi kópiákon, de az is meghatározza állapotukat, hogy mennyit vetítették. Egy filmet úgy 75% alatt már nem nagyon lehet vetíteni; itt voltak 50%-ra letépett filmek, sőt amikor ki kellett dobnunk őket, még mindig akadtak filmklubok, amelyek elkérték azokat. Lengyelországban ismernek bennünket: Jancsótól Makk Károlyig, Mészáros Mártától Szabó Istvánig. Igaz, a fiatalabb generációt már kevésbé. Ennek oka, hogy a rendszerváltás után egyre kevesebb magyar filmet mutattak be. A Kontroll volt az egyik film, a Nyócker a másik, ami bekerült a filmforgalmazásba. Nem véletlen, hogy az Era!–Nowy Horizonty fesztivál a reménységünk.

- Ez a mobilszolgáltató Era?
-Igen, és Wrocławban szervezik évente. Mundruczó Deltája idén második díjat nyert, és fel is keltette a filmforgalmazók érdeklődését. Mi az, amit az Intézet tud ilyen helyzetben tenni, hiszen most már minden [mozik, vetítők] magánkézen van? Az egyik legnagyobb disztribútor, a Gutek Film, melynek a tulajdonosa Roman Gutek, aki a wrocławi filmfesztivált alapítója. Vele körülbelül harminc éve állunk szoros kapcsolatban, s örömünkre sok magyar filmet hív meg. Gutek úr idén, március 15-én megkapta az egyik legmagasabb állami kitüntetést. Az idei nyári wrocławi filmfesztiválon a díszvendég Magyarország volt. Mint díszvendég, a nyitóesemény Szemző Tibor „Csoma” című operájának a premierje volt, hatalmas sikerrel. És pontosan tudjuk, hogy jövőre megint csak Magyarország lesz az érdeklődés középpontjában, mert tizenöt régebbi magyar filmet, plusz öt Jancsó-filmet mutatnak be.

nick grabowski

Az interjú második fele itt olvasható.