Az Oscar-gála egyetlen meglepetését jelentette a Milk című film, melynek apropójából Sean Penn eljátszhatta az első homoszexualitását nyíltan vállaló politikust és így társulhatott a kétszeres Oscar-díjasok táborához. A film viszont nem csak ezért érdekes. 
A Bush-korszak lezárulásával nagy várakozások övezték az alig pár hónapja beiktatott Barack Obama elnöki ténykedését. Obama változást ígért, és már az maga egy csoda, hogy egy afroamerikai esküdhetett fel a Bibliára és a Függetlenségi Nyilatkozatra az egykori rabszolgatartó országban. Akkor Amerika végleg eltemette a történelméből igen markáns szeletet követelő rasszizmust, a különböző etnikumokra és társadalmi csoportokra erőltetett szegregációt, és kész egy új fejezet megnyitására?
A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.
Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.
A hasonló műfajú filmeknél nagy rizikót jelent, hogy miközben az alkotók dogmatikusan ragaszkodnak a tények precíz ábrázolására, végül egy belassult és száraz dokumentumfilmet adnak ki kezeik közül, ahol a meghatározó eseményeket mindennemű kohézió nélkül zsúfolják egymás után. Az elképzelhető, hogy a végeredmény hiteles lesz, de hogy szórakozni nem fogunk rajta, az is borítékolható.
Nem így Van Sant-nél, aki már rögtön az első percekben egy erőteljes lórúgással megteremti az atmoszférát a jól kiválogatott archív felvételek segítségével, melyek egyszerre sokkolnak és megragadnak. A film további jeleneteire is jellemző, hogy a leforgatott anyagot korabeli interjúkkal, híradókkal szakítják meg, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt ez adja meg a film dinamikáját. 
Na de ki is volt Harvey Milk, aki hazánkban nem keltett oly nagy visszhangot, Amerikában viszont hősként tisztelik a mai napig? Nos, ez nem ebből a filmből fog kiderülni. Van ugyan az elején némi intimitás Milk és a pasija (James Franco) között, ami nem sok és nem is nagyon durva, de elég ahhoz, hogy néhány über macsó a moziteremben sörért kiáltson identitásuk igazolása gyanánt, plusz hogy a művész mozik homályába száműzzék a kópiákat, mondván ott már hozzászokott a nép ilyesfajta ölelkezéshez. Ezzel a magánélet ki is pipálva. Remek. Illetve még feltűnik a film felénél Diego Luna – az új szerető – és az eddig esetleg megosztott közönség egy emberként könyörög vállról indítható rakétáért, mert ez az izé (férfi? – nemi hovatartozásától függetlenül mondom) garantáltan kiveri mindenkinél a biztosítékot. A karakterek tehát lehetnének egy kissé árnyaltabbak, de mivel a film fókuszában Milk politikai karrierje, valamint az „Ügy” áll, ezen annyira ne akadjunk fenn, mégha elég vaskos hiba is. Főleg azért, mert Milk figurájának – hála Pennek – mégiscsak megmutatkozik az emberi oldala is, így nem csak egy agyonstilizált, körbetömjénezett mítoszt kapunk, de azonosulni is tudunk céljaival, tragédiájával.
Akkor pontosítva a kérdésen: mi is Milk „Ügye”? A 70-es évek hajnalán kapcsolódunk be a politikus életébe, amikor még biztosítási ügynökként tengette napjait, de aztán őt is elkapta a flower power életérzés, így loncsos-bozontos hippiként szelte az államok útjait. A nagy változást a San Fransiscoban való letelepedése hozta. Ebben az időben ugyanis a melegek már nyíltan özönlöttek az utcára jogaikért harcolva, de a város egyetlen része sem pompázott olyan szivárványosan, mint a Castro negyed – tőszomszédságban a bigott ír katolikusok leszármazottjaival (nem kis fricska). Milk ezen a környéken nyit üzletet, mely a melegek fellegvára lesz: nem csak ismerkedési helyként szolgál, de olyan összetartó erőt is képvisel a meleg közösségek köreiben, hogy védelmet, alkalom adtán a homoszexualitást elítélőkkel szembeni fellépési lehetőséget is biztosít számukra. A melegek szerveződése nem marad válasz nélkül a keménykötésű rend őrei részéről: a rendőri agresszivitás, a túlkapások, a melegbárok razziái nem ismernek határokat – később már a civilek körében sem. Ebbéli elkeseredésében és dühében dönt úgy Milk, hogy ha az afroamerikaiakhoz hasonlóan egy meleg politikus is bekerülne a városi tanácsba, hatékonyabban felhívhatná a figyelmet az erőszakra. Tüntetések, felvonulások, egyéb mozgalmi megnyilvánulások közepette Milk a Castro negyed és a melegek önjelölt polgármestereként megkezdi kampányát a mandátumért – kezdetben elég kisiskolás módon, majd egy teljes design átalakítás és (szerencséjükre) a szavazókörzetek határainak számukra előnyös megváltozásával negyedszeri próbálkozásra végre sikerül megszereznie a képviselői pozíciót.
Megválasztása után rögtön bele is vetette magát Milk a sűrűjébe: kiharcolta a melegek diszkriminációja elleni törvény megszavazását, ezzel újradimenzionálva a „mindenki egyenlőnek született” tételből származó alapjogot, majd felvette a harcot Anita Bryant, az elvakult katolikus mozgalom vezetőjének programjával, a 6. tervezettel szemben, mely a meleg tanárok közoktatásból való eltávolítását mondta ki. Milk sikeres kampánytevékenységének köszönhetően vetették el a kaliforniai népszavazáson a tervezetet, megkerülhetetlen politikai nívót szerezve ezzel a képviselőnek, aki így San Fransisco polgármestere felett is gyakorolhatta befolyását.
Azért ahogy Milk is egyre közelebb került a tűzhöz, annál gátlástalanabbul használt politikai sumákolást: kezdve a minden korosztály igényének eleget tevő kampányától, a tanácson belüli lobbikon keresztül, a város és a tanács szimpátiáját kivívó kutyagumi-misszióig széles palettát járt be.
Az ilyen lobbikon keresztül hívta ki maga ellen a végzetét is: a politikai mellőzöttségbe és sikertelenségbe süppedt képviselőtársa, Dan White (Josh Brolin) végső elkeseredésében lelőtte a polgármestert és Milket is. Annyira tisztán a filmből nem derül ki az indítéka, leginkább egy duzzogó városatya elhibázott megoldásának hat a merénylet, amiért Milk egyszer ellene szavazott, de bennünk, nézőkben felmerül a kérdés, hogy valamit kihagytak/kivágtak a filmből, mert ez így nem kerek. A Milk tiszteletére összesereglett fáklyásmenet viszont bizonyítja: egy örök optimista, mindenkor az igazáért harcoló politikus élete leáldozhatott, az általa képviselt ügy azonban csak most bontakozik ki igazán.
Vannak tehát látványos hibák és hiányosságok a filmben, szerintem mégis jobb sorsra érdemes annál, mintsem hogy csak porszagú történelem órákon használják szemléltető eszközként. Főleg, hogy aktualitása kiemeli a mostani hasonszőrű alkotások közül: 2008 novemberében, 30 évvel Milk diadala és mártíromsága után (és nem mellesleg a messiásként várt Obama győzelmét követően), a kaliforniai népszavazásokon megszavazták a 8. tervezetet, mely a melegek házasságkötéshez való jogait korlátozza. Akkor viszont ez még mindig nem a Kánaán…
RÓLUNK
A Mathias Corvinus Collegium Média szakirányának blogja