Archive for május, 2009

Lehull a spagetti-szószos lepel a fantáziánkban élő vadnyugati mítoszról, melynek papírmasé díszleteiből így már John Wayne és Gojko Mitic is félelemtől reszketve vágtázna ki, biztonságot remélve.

Cormac McCarthy a 2008-as Nem vénnek való vidék című film bemutatása után vált ismertté és kedveltté a (magyar) nagyközönség előtt, mint a film alapjául szolgáló regény írója. A film és a könyv sikere folytatásért kiáltott, és meg is kapta a nagyérdemű – ha nem is egy új darabbal honorálva meg rajongását.

A hazánkban eddig még ki nem adott történet, a Véres délkörök – elődjéhez vagy inkább utódjához hasonlóan – az USA déli határainál játszódik, mely nem is meglepő, tekintettel arra, hogy McCarthy erről a tájról származik, és a helyi lakosok sokat mondó hümmögését, meg a marhatenyésztés minden csínját-bínját úgy ismeri, mint a tenyerét. Némi újításként szolgál, hogy írónk visszakalauzol minket a 19. század első felébe, amikor még vad musztángok nyargalásztak a prérin; az olajfinomítók, Ewingék, vagy az olasz filmgyártás pedig csak az eljövendő korok elborzasztó árnyaként vetülhetett e kietlen környékre. A jól ismert klisék már akkor is éltek: lengőajtós kocsmákban kortyolták a whiskeyt, Colt is megteremtette a tájegység egyik szimbólumát, a fehérek meg a pogány vadak akkortájt sem akartak megférni a bőrükben. Csakhogy nosztalgikus korképünket alaposan felborítja, hogy a mai retro-hullámot meglovagoló divatipar trendi kis darabjait olyan vastagon borította a vér és a mocsok, amiről napjaink híradóján edzett, semmi ágán ülő lelkünk legrémesebb álmaiban sem gondolt. Persze, sejtettem én, hogy a Winnetou-történetek csupán lányregényesített kivonatai a valóban lezajlott skalpolásoknak, s annyi felvetéssel is éltem a könyvet kezembe véve, hogy McCarthytól nem áll távol a vérbő erőszak. Szóval valamelyest megacélozottan láttam neki a betűk falásának, de közel sem azt kaptam, amit reméltem. tovább a cikk folytatására »

Csak amolyan Vígszínház-módra, de dacára az évszázados feldolgozások hagyományának, még mindig le lehet úgy húzni egy bőrt a témáról, hogy jót szórakozzon a nép.

A közönségnek viszont jó adag szemfülességgel kell megáldva lennie, hogy ráakadjon eme gyöngyszemre a színház repertoárjában, mert bár tavaly áprilisban mutatták be a darabot, igen korlátozott számú előadást biztosítottak számára (márciusban a 15-ei volt az egyetlen alkalom, de semmi baj, hisz május 20-án is felgördül a függöny!). Pedig gyér érdeklődésről nem lehet szó, ma legalábbis teltházzal játszották. Rám pedig szálljon a Hadak Urának kénköves haragja, Petőfi pedig térjen vissza büntetni a ködből azon elfajzott magatartásomért, amiért e nemzeti ünnep hazafias estéjén akár a Bánk Bán operett-filmet, akár a 80 huszárt nem átallottam elmulasztani egy olyan darab kedvéért, amely érintőlegesen sem kapcsolódik kishazánk történelméhez!

A keményvonalas színházbajárók által már úgyis több emeletnyi magasságból le vagyok nézve, hiszen akik szerint a világot jelentő deszkák varázslatát ma már csak a „Kamarák”, „Kamrák”, „Raktárszínházak” és más egyéb kivilágítatlan zugok tudják produkálni az egyszereplős, egész estét betöltő nagymonológok behatárolhatatlan világfájdalommal küszködő figuráival, azok nem igen tudnak mit kezdeni a szerénységemmel reprezentált nagyátlaggal, aki szerint szórakozni nem csak Csehovon lehet. Urambocsá egy musicalre is beül.

Elismerem ugyan, a Figaro házassága nem egy hosszú percekre elgondolkodtató mű, de ahhoz elég, hogy kényelmesen levessem magam a vörös bársonyszékek egyikébe és két órán keresztül átadjam magam a könnyed közösségi időtöltésnek, miközben még jól is érzem magam. tovább a cikk folytatására »