Véres délkörök

Lehull a spagetti-szószos lepel a fantáziánkban élő vadnyugati mítoszról, melynek papírmasé díszleteiből így már John Wayne és Gojko Mitic is félelemtől reszketve vágtázna ki, biztonságot remélve.

Cormac McCarthy a 2008-as Nem vénnek való vidék című film bemutatása után vált ismertté és kedveltté a (magyar) nagyközönség előtt, mint a film alapjául szolgáló regény írója. A film és a könyv sikere folytatásért kiáltott, és meg is kapta a nagyérdemű – ha nem is egy új darabbal honorálva meg rajongását.

A hazánkban eddig még ki nem adott történet, a Véres délkörök – elődjéhez vagy inkább utódjához hasonlóan – az USA déli határainál játszódik, mely nem is meglepő, tekintettel arra, hogy McCarthy erről a tájról származik, és a helyi lakosok sokat mondó hümmögését, meg a marhatenyésztés minden csínját-bínját úgy ismeri, mint a tenyerét. Némi újításként szolgál, hogy írónk visszakalauzol minket a 19. század első felébe, amikor még vad musztángok nyargalásztak a prérin; az olajfinomítók, Ewingék, vagy az olasz filmgyártás pedig csak az eljövendő korok elborzasztó árnyaként vetülhetett e kietlen környékre. A jól ismert klisék már akkor is éltek: lengőajtós kocsmákban kortyolták a whiskeyt, Colt is megteremtette a tájegység egyik szimbólumát, a fehérek meg a pogány vadak akkortájt sem akartak megférni a bőrükben. Csakhogy nosztalgikus korképünket alaposan felborítja, hogy a mai retro-hullámot meglovagoló divatipar trendi kis darabjait olyan vastagon borította a vér és a mocsok, amiről napjaink híradóján edzett, semmi ágán ülő lelkünk legrémesebb álmaiban sem gondolt. Persze, sejtettem én, hogy a Winnetou-történetek csupán lányregényesített kivonatai a valóban lezajlott skalpolásoknak, s annyi felvetéssel is éltem a könyvet kezembe véve, hogy McCarthytól nem áll távol a vérbő erőszak. Szóval valamelyest megacélozottan láttam neki a betűk falásának, de közel sem azt kaptam, amit reméltem.

Már említett Nem vénnek való vidék után (melyet a későbbiekben is előhívok az összehasonlítás kedvéért) az általam (is) csak nemes egyszerűséggel „Mester”-nek tekintett írógéniusztól, akit szokás korunk Hemingwayének nevezni, egy karcos, életszagú, minden sallangtól lecsupaszított, de annál művészibben kivitelezett mesét vártam a jó öreg vadnyugatról. A művészetből – igaz – nem is volt hiány: nyelvi bravúrként a „mészárlásnak” annyi szinonimáját vonultatja fel a szerző, hogy a szótárban sem leljük párját. Minden cinizmus nélkül jegyzem meg, hogy az író valóban olyan színesen és választékosan fogalmaz, amely már régen kiveszett a kortárs irodalomból. Viszont ezt az igazán kivételes tehetségét olyan szörnyűségek ábrázolására használja, melyet jóérzésű ember nem tud hosszútávon tűrni. Persze, ne olvasson ilyet, akinek gyenge a gyomra. Nem is szólnám meg az efféle leírást, ha a történet csakugyan megkívánná a sokadik leszámolás részletes taglalását, hiszen az csak öncélú megbotránkoztatásnak minősül e nélkül.

Sőt, a cselekmény nemcsak, hogy elbírná az érzékenyebb lelkűeknek tetszetősebb megfogalmazást, de olyanról, hogy cselekmény nem is beszélhetünk. A könyv borítóján ismertetett szinapszis bőven kifejezi azt, amit csak ötszáz oldal tényleg kínkeserves átrágása után vonhat le az ember. Van egy 16 éves forma kölyök, akiben buzog még némi becsület, ám otthonról való megszökése után több tucat akasztófavirágból verbuválódott sereghez csatlakozik, akik a tehetetlen mexikóiakat sarcoló indiánok levadászására esküdtek föl – jó pénzért természetesen. Idáig még talán izgalmas is lenne, de jön 300 oldal vándorlás a pusztában, megfelelő időközönként egy-egy csata, mindennemű értelem vagy elhivatottságtól mentesen. Ha a Shop stop leegyszerűsíthette a Gyűrűk Urát arra, hogy az egész nem más, mint egy manóféle menetelgetése, aki aztán belepottyantja a gyűrűt a lávába, akkor én is élnék a mintával, hogy a Véres délkörök se más mint gyilkosok menetelgetése a halálba. Párbeszédről ne is álmodjon a nyájas olvasó, mert az sincs, vagy ha mégis – kissé sarkítva – az alábbi sémára épülve: „Ott jön valaki.” „Ja.” „Megöljük?” „Jaja.”

Mielőtt teljesen elvenném a kedvet már magától a könyv felütésétől is, felkínálok egy mélyebb merítésű értelmezést, mely az ember elaljasodásának filozofikus röptű tanulmányává, hosszan ívelő parabolává emeli a történetet. Itt hoznám elő egyben a regény legösszetettebb figuráját is, aki (és itt tényleg a szó szoros értelmében vegyük) a megtestesült ördög: Holden bíró. Hogy miért is bíró, azt már a többi szereplő is felvetette, mert ezt az állítást maximum néhány jogesetre való hivatkozásával támaszthatná alá, de jobbára senki sem tudja, hogy honnan jött, vagy egyáltalán miért csatlakozott a díszes kompániához. McCarthy sok időt tölt a bíró küllemének és jellemének megrajzolásával: a teljesen szőrmentes, leginkább egy benga csecsemőre emlékeztető bíró mindenhez ért. Ha kell lőport gyárt ürülékből, az egyszerű haramiák szemében misztikus nyelveken szólal meg, egyhúros hegedűn játszik virtuozitással, de akár kecsesen táncra is perdül az útba ejtett kisvárosok kurtizánjaival – bár leggyakrabban anyaszült meztelenül meditál egy felkarolt félkegyelmű társaságában. Ha megszólal, végeláthatatlan értekezéseket zúdít az iskolát hírből sem ismerő brigantiknak, akik ehhez képest meglepő teológiai és filozófiai ismeretekről tanúbizonyságot téve válaszolgatnak – amit elég következetlennek tartok. A bírótól mindenki tart egy kicsit, de leginkább csak a kiugrott pap lát át a tudományos fejtegetések ködén keresztül. Ha úgy vesszük, egy Antikrisztussal álluk szemben, aki sajátos apostolhadát vezeti a háttérből végzetük felé, mígnem mindegyikből előhozza a benne lakozó gonoszt.

Amennyiben ilyen mélységekre vágyunk, könnyen kereshetünk hasonló szimbolikus utalásokat. De amíg a szerző túl sok energiát fektet az amerikai és mexikói tájra való rácsodálkozásra, a már sokkal érdekesebb metaforája kibontatlan marad. A Nem vénnek való vidéknél még nagyszerű hatáskeltésnek tartottam a központozás elhagyását – ahogy egyik kritikusa írta: a betűfolyamok lassú konvojokként haladnak a megoldás felé – mivel azt hittem, hogy ez csak az adott műnek szól, de aztán kiderült, hogy McCarthy csak szimplán nem hisz a vesszőkben. Ellenben a többszörösen összetett körmondatokban igen, így gyakran követhetetlenné válik okfejtése. Kár érte, mert ha végig tudta volna vinni az elgondolását, kaphattunk volna egy újabb gyöngyszemet. Végül is megint teremtett egy eszményi negatív szereplőt, s jobb híján mi is együtt figyelhetjük vele a naplementét.