E.T. igenis menjen haza

Ha létezne „PR” kategória az Oscar-díj történetében, azt egyértelműen a District 9 című, Peter Jackson kebelén melengetett opusz kapná, mindenesetre érdemes alámerülni a D9 vélt vagy valós mélységeinek boncolgatásában.

Tényleg a külcsín kapargatásával indítva: a film reklámkampánya fergeteges. Nehéz olyan falfelületbe botlani kicsiny fővárosunkban – vagy szűkebb „pátriámat” példaként hozva: a kollégiumok folyosóin – ahol ne virítana mostanság egy „IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS” plakát, persze a megfelelő jelentéstartalommal. No azért ne legyünk igazságtalanok, már a Magyar Vándor gárdája is élt az átértelmezett közlekedési/figyelem-felkeltési tábla marketingfogásával a mű beharangozó hadjáratában (nincs új a Nap alatt-fíling), azonban – külföldi produkcióról lévén szó – most nagyobb tételben kellett nyomtatni az említett motívumokkal ellátott posztereket, matricákat, pólókat, kiskutyafülét stb., ami nem baj, sőt! Azon túl ugyanis, hogy a népből hajlandóságot csikarsz ki a megfelelő filmre való jegyvásárláshoz (és reklámmogulként ugye mi másért kapnád nem jelentéktelen összegről szóló csekkedet), de még azelőtt kultfilmet is fabrikálsz a menedzselt műből, mielőtt azt akár csak premier előtt bemutatták volna. Ki van ez találva, kérem szépen! (De itt is lássuk a fától az erdőt: A kígyók a fedélzeten klasszikus is így kezdte pályafutását, mi meg tegyük a szívünkre a kezünket és úgy merjük állítani, hogy volt valami értelme leforgatni azt a – khm – filmet.)

A District 9 esetében erről szó sincs, mivel az alapötletéről tényleg kell filmet készíteni. Nem akarok én az emberi jogok páncélos lovagjának képében tetszelegni (mert az sehogyan sem vág a profilomba), de az apartheid valóban fontos téma, ha pedig a johannesburgi nyomorba ágyazottan beszélünk róla, akkor meg végképp megkerülhetetlen. Aztán ismét mondjuk meg az őszintét, hogy még ha ki is erőszakolunk magunkból egy rettentő mélyről jövő könnycseppet az éhező, elnyomott, megvert és felfoghatatlan körülmények között tengődő menekültek sokkoló képei láttán, nem valószínű, hogy drága szabadidőnkben mozgókép formájában is ezen akarnánk kikapcsolódni. Ettől nem feltétlenül vagyunk rossz emberek vagy a szociális problémákra érzéketlenek, de ki szeretne egy leharcolt nap után sötét depresszióba süllyedve, önmagát és úgy egyáltalán minden szembejövőt mélységesen utálva kijönni a moziból, miközben az egyetlen vállalható megoldásként, hogy megszabaduljon ettől a kegyetlen világtól, legszívesebben a popcornos zacskó élével nyiszálná fel az ereit ?!

Na, hát ehhez kellett a mérhetetlen kreativitás a reklámosoktól, meg Neil Blomkamptól – a film rendezőjétől, forgatókönyvírójától és értelmi szerzőjétől – , hogy a nem éppen péntek esti limonádéhoz szerezzen közönséget, úgy, hogy ne csak a kritikus meg a szociológus üljön be rá. A kihívás már-már emberfeletti, pedig elméletben mindenki tudja, hogyan kell egy társadalomkritikával foglalkozó filmet tálalni: legyen mondanivalója, de ne szájbarágósan; elgondolkoztasson, de egy-két emberbe erős hangeffektekkel ágyazódjanak be töltények; rendüljünk meg tőle, de ne kelljen antidepresszánsokhoz nyúlni, hogy megint kisüssön a nap, ó és lehessen a szereplőkkel azonosulni. Egy ütős-ríkatós alaphelyzettel, meg a fentebbiek töredékének megvalósításával már garantált az Oscar (pedig isten lássa lelkem, tényleg tisztelem az intézményt), de valahogy nem sikerült igazán jó és néző-barát alkotásokat összehozni, anélkül, hogy vagy érdektelenségbe vagy giccsbe ne fordult volna a történet.

Blomkamp így hát gondolt egy merészet és (kisfilmjének storyját egész estét betöltős mozira kibontva) elhajította a fekete-fehér képkockákat, lassított képsorokat, gyermekszereplőket, és a sci-fi háza tájára barangolt, ahol a menekültek karakterét rákszerű űrlényekére váltotta; az amerikai zászlóba burkolt világmegmentő hőst egy kötött mellényes irodai rabszolgává konvertálta, és ahelyett, hogy minden nyomor-kunyhó többszöri megkerülésével a könnycsatornáinkat ingerelné, bő iróniát és cinizmust zúdított a nyakunkba.

Nnnna: ugye hogy ennyi is elég, hogy már sokkolva, ugyanakkor iszonyat kíváncsian huppanjunk be székeinkbe, mert ilyen még nem volt, de mégis üt?! Jó, nálamnál elvakultabb (nem nehéz) sci-fi rajongók szerint létezett már hasonló vonalvezetésű sorozat, ahol túl az idegenek ocsmány fizimiskáján, mégis az ember a leggerinctelenebb élőlény. És igen, a dokumentumfilm-hatás meg híradóbevágás sem túl originál, aminek a koncepciójára felfűzik a történetet, de mégis azt mondom, hogy a film első félórája igazi unikum.

A kiindulási pont ugyanis az, hogy húsz évvel ezelőtt egy űrhajó ereszkedett Johannesburg házai fölé. A jószívű házigazdák kimentették a hajóból az alultáplált, beteg lényeket, akiket menekülttáborba zárva tartottak évekig. Az űrlényekről hamar kiderült, hogy vezetőik nélkül csak félkarú óriások, s nem csak a külsejük, de a természetük is meglehetősen állati (tisztelet a kivételnek), így az emberek egyre inkább azt kívánják, hogy menjenek már…haza. De oda nem mennek, mert az űrhajó hibás, így hát egy kisebb és Johannesburgtól távolabb eső táborba kellene zárni őket  (és ha már ott vannak, a hátrahagyott fegyvereiket meg a nagyon gonosz Multinatotional United venné magához). Csakhogy a törvény még a világűrből csöppent látogatókat is védi, így hát a kilakoltatáshoz  a „rákok” aláírása is szükségeltetik.

Nem hétköznapi, ezerszer látott és másolt fajtából való tehát. Külön kiemelném Sharlto Copley asszisztálását mindehhez, aki Wikus szerepében a Disney rajzfilmek kötelező jópofa állatkáinak szerepköréből növi ki magát egy amolyan atomantivá, akinek jellemfejlődése nem oly lineáris és egyértelmű, mint amerikai világmegmentő kollégái esetében, de épp ezért lesz nagyon realisztikus és szerethető mindvégig esendő karaktere. A „lerákozott” űrlények akár közöttünk is járhatnának (sőt, ha jobban körülnézünk…), annyira élethűre sikeredtek – de egy Peter Jacksontól mi mást is várna az ember. Annyi vér viszont nem volt a grafikusok pucájában, hogy a határozottan emberi vonásokkal meg cukkancs Wall-e szemekkel (nem, nem vagyok részvényes az Egéréknél) felruházott lényeket, valami egész undorítóra programozzák át – még végül az egyszeri néző nem tudna együtt érezni az elnyomottakkal. Hát, pedig az lett volna az igazi kihívás. Meg ziher, ami ziher alapon egy UFO gyerkőcöt is le kellett gyártani – már tényleg csak a miheztartás végett, hogy amikor mindenki mindent felrobbant, dilemma nélkül tudjuk, kinek kell szurkolni.

Apropó robbantás: ahogy a film szépen lassan kezd átcsorogni a dokumentarista látásvilágból az akciózás terepére, kezdi elveszteni a varázsát és a logikai bukfencek is percről-percre bukkannak fel hirtelen. A társadalomkritika Transformers 3-ba csap át, ami nyilván a popularista terv megvalósítását hivatott elősegíteni – mintegy a végső PR fogásként, hogy könnyebben csússzon le a torkunkon az első félórában kifőzött nagy igazság, de amennyire nagyszerű volt kezdetben a műfajok keverésének ötlete, úgy érzem egyre inkább a vége felé öncélúnak is azt. Persze, fontos a helyi nigériai bandák garázdálkodásának, majd leszámolásának bemutatása, hiszen ez is hozzátartozik a kialakult helyzethez: a gyengék elnyomják a náluk is gyengébbeket – de ha ezt a szálat egy negyed órával megkurtítanánk, attól még ugyanilyen kerek maradna a történet. Meg az utolsó percre talán még ki lehetett volna bírni, hogy szinten tartsák a nyál-faktort az addig zseniális cinizmussal, de nem baj, ez még talán belefér. És afelől is biztosak lehetünk, hogy a megfelelő mozilátogatottság következményeként a film mellé lehet majd illeszteni egy folytatást, mert ugye a gondos alkotók erre is gondoltak.

Ha eltekintünk az utolsó percek bakijaitól,meg attól, hogy ha minden a maga kis kerékvágásában halad, a filmkészítők markát jól megérdemelt milliók fogják ütni, mellékesen –  hacsak néhány napra is – a District 9 napirendre hozza a mellőzött apartheid kérdését, így reklámnak tényleg nagyon jó.