Lánccsörgetős karácsonyt és szellemekben gazdag új évet!

„Vad téli éj. Sűrű hópelyhek esnek. /Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? /Talán egy őrült gondolatjai? /Vagy összetépett lelkem rongyai./Közeleg az éjfél. Fenn virrasztva várom,/Akkor kísértet látogat meg, három; /Szent háromság, mely egykor vezetett; /A hit, remény és a szeretet.”

Ezen kellemes gondolatok hazánk fiát, Petőfit szállták meg a karácsony közeledtével, tovább olvasva a sorokat pedig újabb  haláli jelenések burjánzanak elő a pennából – akárcsak ahogy az Dickensnél szokás. Ezek a romantikusok… Azt ugyan nem tisztem megítélni, hogy a fenti sorok milyen részben pattantak elő lánglelkű poétánk saját, búbánattal és „hurráoptimizmussal” feltöltött kútfőjéből, s mennyiben ihlette a kor divatos angol zsenijének Karácsonyi éneke a sötét rémeket. Még ez utóbbi sem lenne megdöbbentő, hiszen a mű 1843-as megjelenése óta művészek ezreinek adott sugallatot, hogy saját olvasatukra átszerkesztve több száz adaptáció (köztük találunk musicalt és Dagobert bácsis feldolgozást is) szülőatyjának lehessen azt tekinteni. A brit múzsa csókja ezúttal Robert Zemeckist találta homlokon.

Rendezőnknek nem ez volt az első próbálkozása, hogy ünnepek táján kiszolgálja a morális értékekre csakúgy plázai hígságban vágyó, mézeskalács mérgezés-gyanús közönséget (bár a karácsonyi dömping elkerülése végett már novemberben kell örülnünk a magyallal telehintett vászonnak). A Polár Expressz nemcsak hasonló indíttatásból, de hasonló technikával is készült, ott még Tom Hanks próbálkozott a porontyok szeretet ünnepére való hangolásával. Halkan jegyzem meg, szerintem igen lagymatag kivitelezéssel, mert szuper high tech ide, híres színész oda, minden tanulsága a filmnek az, hogy egy kissé pedofil fejű egyenruhás, robot mozgású hapi hóborította díszletek közötti okoskodása hiteltelen. De ott maga a történet sem tartozott azok közé – hiszen rendezőnk akkor is hozott anyagból dolgozott – amely ad 1. végletekig felfokozott izgalommal csalt volna a moziba, ad 2. a karácsony-érzetet olyan fantáziadús és eredeti módon tálalta volna – bennem a karácsony iránti feltétlen odaadást felszítva – ,hogy a Bonbon Séta a parkban című toplistás, ünnepekkor gyakorta leporolt számát is nyáltengerben való megfürösztés terhe mellett, jó érzéssel hallgattam volna. Hogy valami pozitívumot kiemeljek: ott legalább egzakt módon be volt határolva a célközönség. Most nem.

Aki Dickens művéhez nyúl, az tisztában van vele, hogy a főhősök nem rózsaszín bárányfelhőről lecsusszanva kerülnek kapcsolatba a való világgal, amellyel kialakult konfliktusuk a cukormáz repedezéseiből áll, de a végén mindenki boldog és vidámság, szerelem, happy end. Mi kell még? No nem, egy múlt század Londonjában lakozó polgár, aki valamilyen – akár csak ilyen szuper ízi szinten is magáénak mondhatott némi szociális érzékenységet és akinek napi körútjai dologházak, börtönök mellett vezettek el, az a pincétől indul és úgy építkezik, hogy végül a napvilágos emeleten hagyja sorsára kitalált szereplőit. Közben némi pokolbéli szerzetet is elővesz a tarsolyából, hogy azokon átverekedvén magunkat, annál jobban essen azon a bizonyos felső emeleten kinyújtózkodni. És a Karácsonyi éneket már kiadásakor kísértetmeseként aposztrofálták, napjaink bőrpofákkal, poltergeisttel teletűzdelt világában pedig – ahol immár a technika is a kezünk alá dolgozik – ki kell hozni ezekből a jól vizualizálható gonoszokból a maximumot. Márpedig Zemeckis itt rontotta el a maga kis számítását, hiszen a történet adta lehetőségeket a borzongatásra olyan magas szintre emelte, amihez az IMAX csak tovább asszisztált, hogy a magam 21 évével – szégyen, nem szégyen – a szék alatti csendes (és biztonságos) magányomból kívántam a harmadik szellem megjelenésétől követni az eseményeket. El tudom képzelni, hogy a lelkes szülők által moziba tessékelt gyerkőcök – „mer’ hogy lássanak má’ valami karácsonyisat, azt ennek még lehet, hogy értelme is lesz” alapon – az első röpke 3 perc után úgy üvöltenek, mint a sakál. Mert a nyitókép biz’ nem korcsolyázó ifjoncokból áll (az majd csak az első sokk után jön), hanem a főhős Scrooge felkötött állú, a hullamerevégben s foltokban szemlátomást bővelkedő üzlettársa, Marley terül el örökidőkig tartó nyugalmával. Elég az hozzá, hogy tele lesz a pempörsz. De még ez se lenne baj. Akkor adjunk a fiatalságnak, felnőtteknek egy rémséges parabolát – Tim Burton és Karácsonyi lidércnyomása után szabadon. De heló, az meg a szülőket nem fogja lekötni hosszútávon, ha Scrooge-ot – az IMAX áldásos hatásainak teljes körű kihasználása végett – 10-szer kergeti valami keresztül-kasul Londonon, kilövik a Holdig, csatornában iszkol tovább, jégcsap veri fejbe, és mindeközben nem történik a világon semmi. Ámde tény és való, hogy piszok látványos.

„Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,/ Amelybe szívem élve eltemettem./ Oh szív, te élő eltemettetett! /Ki írhatná le gyötrelmeidet?”

A történetről csak pár szót ejtenék, minthogy az talán elég közismert. A már említett Scrooge nem egy jövő nyári siheder, hosszú, dolgos évek állnak mögötte, hogy teljesen megutáltassa magát környezetével. Olyan, akivel a környék gyerekhadát szokás riogatni, és egyedül a pénz dobogtat meg valamit a mellkasa tájékán. Mellesleg utálja a karácsonyt. Miután alaposan kiosztotta némileg életrevalóbb unokaöccsét, és késhegynyit lealázta hű írnokát, este jelenése támad. Halott üzlettársának cseppet sem szalonképes szelleme jelenti be további három túlvilági látogató érkezését, akik végül ráébresztik a zsugori öreget, hogy az élet szép, adakozni jó, a karácsony meg egy jó kis banzáj.

Nem csak térdremegtető jelenetekben dúskál azonban a könyv, az érzelem húrjait is épp olyan gyakran pendíti Dickens egy-két könnycsatornát ingerlő momentummal. A filmkészítők próbáltak megfelelni az adaptálás követelményeinek és néhány snitt erejéig behozták a tragikumot is a képe, mindez viszont semmi hatást nem vált ki a nézőben. Bár lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.

Amit a viktoriánus Angliáról elképzelhetünk, azt itt mind gigászi méretekben és precizitással megalkották a készítők az utolsó mandzsetta gombig. Látványra tehát nem lehet panaszunk, talán a 3D-s elemeket lehetett volna kicsit jobban erőltetni és a mellékszereplők mozgásába is ugyanannyi energiát fektetni, mint Ebenezer Scrooge kidolgozásába, de mindez megbocsátható. Ami már kevésbé, hogy a disneys alkotók legyártották már a maga idejében e szemkápráztató díszleteket, pontosan a már említett Dagobert bácsi-verzióban, amelyet – egy ismerős pöttömgyermekes anyukának megállapítása alapján, mely több száz órás mesebámulással a háta mögött, szerintem elég autentikus – jelenetről jelenetre átmásoltak és átprogramoztak az újonnan kanonizált műbe. Ej, ej, mit szólna az alapítóatya az utódaihoz, akinek anno olyan fajsúlyos mondat csusszant ki a száján: „Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni”? Persze, egyszer megálmodtuk, azóta azt csináljuk. Azt hiszem létszámleépítés szaga lógna a levegőben…

Külön kitérnék a színészi munkára – általában ez az, amire animációs film esetében nem lehet. De hála a motion capture-technikának, a pixel világból is szembe nézhetünk Jim Carrey, Gery Oldman vagy Colin Firth átformált alakjával – ami nem is akármilyen színészi teljesítménnyel párosult. Itt pedig akkor mégis muszáj vagyok az egekig magasztalt számtecheseket megvirgácsozni, mert azt nem akarom elhinni, hogy nagyszerű arcmimika mellé teljesen halott tekinteteket produkáltak volna a nevezett aktorok. Kissé fröccsöntötté váltak, sajnos, a szereplők, ahogy a kifejező tekintet a szerverben ragadt.

Vitathatatlanul Carreyn van a hangsúly a film kapcsán, aki többes szereposztásban brillírozik és – itt bontsunk pezsgőt – semmi, de tényleg semmi nem jön át abból a gumiarcú-baromkodó habitusból, ami Jim Carreyt azzá teszi, aki. Egészen a film utolsó 5 percéig, mert akkor a Carrey által életre keltett Scrooge „megbolondul”, és a Maszkot meghazudtoló mambó-csípőmozgással hirdeti a karácsony szépségét. Az azért egy kicsit sok volt. De tudja fene, azért mégsem kínomban somolyogtam rajta – lehet, hogy mégis működik a film?

„Megszűnt a vész, a hold is fönn az égen. /Már béke és fény lebeg a vidéken. /Hazamehetek hát s lefekhetem,(…)”