Film

„Vad téli éj. Sűrű hópelyhek esnek. /Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? /Talán egy őrült gondolatjai? /Vagy összetépett lelkem rongyai./Közeleg az éjfél. Fenn virrasztva várom,/Akkor kísértet látogat meg, három; /Szent háromság, mely egykor vezetett; /A hit, remény és a szeretet.”

Ezen kellemes gondolatok hazánk fiát, Petőfit szállták meg a karácsony közeledtével, tovább olvasva a sorokat pedig újabb  haláli jelenések burjánzanak elő a pennából – akárcsak ahogy az Dickensnél szokás. Ezek a romantikusok… Azt ugyan nem tisztem megítélni, hogy a fenti sorok milyen részben pattantak elő lánglelkű poétánk saját, búbánattal és „hurráoptimizmussal” feltöltött kútfőjéből, s mennyiben ihlette a kor divatos angol zsenijének Karácsonyi éneke a sötét rémeket. Még ez utóbbi sem lenne megdöbbentő, hiszen a mű 1843-as megjelenése óta művészek ezreinek adott sugallatot, hogy saját olvasatukra átszerkesztve több száz adaptáció (köztük találunk musicalt és Dagobert bácsis feldolgozást is) szülőatyjának lehessen azt tekinteni. A brit múzsa csókja ezúttal Robert Zemeckist találta homlokon. tovább a cikk folytatására »

Ha létezne „PR” kategória az Oscar-díj történetében, azt egyértelműen a District 9 című, Peter Jackson kebelén melengetett opusz kapná, mindenesetre érdemes alámerülni a D9 vélt vagy valós mélységeinek boncolgatásában.

Tényleg a külcsín kapargatásával indítva: a film reklámkampánya fergeteges. Nehéz olyan falfelületbe botlani kicsiny fővárosunkban – vagy szűkebb „pátriámat” példaként hozva: a kollégiumok folyosóin – ahol ne virítana mostanság egy „IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS” plakát, persze a megfelelő jelentéstartalommal. No azért ne legyünk igazságtalanok, már a Magyar Vándor gárdája is élt az átértelmezett közlekedési/figyelem-felkeltési tábla marketingfogásával a mű beharangozó hadjáratában (nincs új a Nap alatt-fíling), azonban – külföldi produkcióról lévén szó – most nagyobb tételben kellett nyomtatni az említett motívumokkal ellátott posztereket, matricákat, pólókat, kiskutyafülét stb., ami nem baj, sőt! Azon túl ugyanis, hogy a népből hajlandóságot csikarsz ki a megfelelő filmre való jegyvásárláshoz (és reklámmogulként ugye mi másért kapnád nem jelentéktelen összegről szóló csekkedet), de még azelőtt kultfilmet is fabrikálsz a menedzselt műből, mielőtt azt akár csak premier előtt bemutatták volna. Ki van ez találva, kérem szépen! (De itt is lássuk a fától az erdőt: A kígyók a fedélzeten klasszikus is így kezdte pályafutását, mi meg tegyük a szívünkre a kezünket és úgy merjük állítani, hogy volt valami értelme leforgatni azt a – khm – filmet.) tovább a cikk folytatására »

Az Oscar-gála egyetlen meglepetését jelentette a Milk című film, melynek apropójából Sean Penn eljátszhatta az első homoszexualitását nyíltan vállaló politikust és így társulhatott a kétszeres Oscar-díjasok táborához. A film viszont nem csak ezért érdekes. A Bush-korszak lezárulásával nagy várakozások övezték az alig pár hónapja beiktatott Barack Obama elnöki ténykedését. Obama változást ígért, és már az maga egy csoda, hogy egy afroamerikai esküdhetett fel a Bibliára és a Függetlenségi Nyilatkozatra az egykori rabszolgatartó országban. Akkor Amerika végleg eltemette a történelméből igen markáns szeletet követelő rasszizmust, a különböző etnikumokra és társadalmi csoportokra erőltetett szegregációt, és kész egy új fejezet megnyitására?

A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

tovább a cikk folytatására »

Richard Nixon ellentmondásos személyisége jó ideig lendületben fogja tartani a filmes mogulok fantáziáját, főleg ha hozzávesszük, hogy milyen hálás téma a nagy médiatörténeti fordulatokat a vászonra varázsolni, márpedig az Egyesült Államok 37. elnöke két ilyen eseménnyel is „megörvendeztette” sokat próbált népét.

Ha Nixon neve szóba kerül, azonnal a Watergate-ügyre asszociálunk, mely méltó befejezése volt egy amúgy is csak korrupcióra építkező, hatalmával visszaélő kormány pályafutásának elnök székébe is kerülő botrány részleteit Alan J. Pakula már megfelelően kibontotta a nyilvánosság számára Az elnök emberei című alkotásában. A film Carl Bernstein és Bob Woodward újságírók nyomozásán keresztül mutatta be az esetet, mely az amerikai demokrácia bukásának, de az oknyomozó újságírás diadalának bizonyult. Ron Howard rendező még a főcím alatt átpörgeti erről a fontosabb tényeket, minthogy egy kevésbé ismert adalékkal akarja gazdagítani tudásunkat, mely a lemondást követő harmadik évben játszódik: egy nevezetes interjúval.

Nixon megélte azt a megaláztatást, melyet eddig egyetlen amerikai elnöknek sem kellett elszenvednie: idő előtt el kellett hagynia posztját. Magatartásával mintegy beismerte, hogy nem pusztán eltussolni szándékozta az ellenzék lehallgatásával járó felfordulást, de talán ő maga volt a terv értelmi szerzője is. Bukását követően lelkileg és fizikálisan is összeomlott, hónapokig tartó kórházi kezelése alatt pedig volt alelnöke (és egyben utóda), Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, így nem kellett bíróság elé állnia az esetleges bűncselekmény miatt. Az amerikaiak a tisztességes pert vagy legalább a vizsgálóbizottság elé állítását követelték, s maga Nixon is készült egy teljes, rehabilitáló televíziós szereplésre, ahol végre tisztázhatná a nevét. Az alkalom 1977-ben adatott meg, amikor David Frostnak, egy brit showmannek sikerült kieszközölnie a nagy találkozást. Az emberek az elmaradt számonkérést, Frost élete interjúját, Nixon pedig a politikai életbe való kambekjét várta a szóban forgó beszélgetéstől. Arra senki sem számított, hogy a televíziózás történetének egyik legnézettebb műsorát gyártották le.

Peter Morgan forgatókönyvíró Frost és Nixon ellentétes karakterét állította a film középpontjába, így a politikai töltet elsikkad és valódi kamaradrámának lehetünk tanúi, tovább a cikk folytatására »

A fenébe is, itt az újév, s bizony nem sokat működtem még közös kis honlapunkon/blogunkon. Most előveszem a régi ötletemet, s egy kellemes filmélményemről próbálok meg írni. A filmélményt nem mellesleg a Collegium falain belül ért. Ez jelzi, hogy veletek is történhetnek csodák, kedves collegisták/colleginák! Csak akarni kell.

Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.
tovább a cikk folytatására »

A győztes könyv

Mint emlékezhettek, az ősz folyamán már cseszegettem a társaságot olyan idióta kérdésekkel, melyek kedvenc könyveitekre, filmeitekre kérdeztek rá. Az eddig beérkezett címekből összeállítottam az 1-10. helyezettek listáját.
Egyelőre 28-an adtak választ. Ez azt jelenti, 28×5 könyv-, illetve 28×5 filmcímet kaptam. (Nekik ezúton is köszönöm a részvételt.) Ez részben elegendő ahhoz, hogy közzétegyem a részeredményeket; a koli összlétszámához képest viszont talán kevéske.

Van-e értelme ennek az egésznek? A kérdés jogos, természetesen bennem is felmerült. A legkönnyebb dolga talán annak van, aki öt könyvet olvasott és öt filmet látott életében. Mivel óriási anyagból lehet meríteni, viszonylag kevés egyezés van a beküldött címek között. Néhány dologra azonban mindenképpen jó ez a felmérés. Felhívja a figyelmet olyan alkotásokra, amelyek kívül esnek a látószögünkön – netán még sohasem hallottunk róluk.

Rengeteg elemzési lehetőséget jegyeztem fel magamnak. Ezekre majd akkor kerítek sort, ha több címet kaptam. Érdekes lesz például megfigyelni, mekkora a kötelező irodalom aránya, illetve a magyar és a kortárs filmeké. Létre lehetne hozni egy adatbankot az összes címmel. S végül az írók/filmrendezők versenye is ez. tovább a cikk folytatására »

Mint 2007 legjobb filmje, nem lehet szó nélkül hagyni a Nem vénnek való vidék című remeket, amely kitüntetés mellesleg – ismerve az Akadémia kényes ízlését – ezúttal tényleg jó helyre került.

Ha három éven belül nem vagy képes felmutatni egyetlen kasszasikert sem Hollywoodban, akkor máris látványosan temetni kezdenek és elnézően hümmögnek minden egyes próbálkozásodon, hogy hát igen, rendes, iparos munka, de nincs benne semmi kraft. Na, a Coen testvérek is így jártak, akiket A nagy Lebowski óta illik lágy hegedűfutamok mellett elsiratni, hiába emelték őket anno több ízben is piedesztálra. Hollywood irgalmatlan, satöbbi…

Pedig nem arról van szó, hogy a Coen tesók elfelejtettek volna filmezni, aztán meg megint megtanultak volna, csupán a járt utat járatlanért elhagyták és nem igen jött be nekik a dizájn váltás. tovább a cikk folytatására »