Ezen kellemes gondolatok hazánk fiát, Petőfit szállták meg a karácsony közeledtével, tovább olvasva a sorokat pedig újabb  haláli jelenések burjánzanak elő a pennából – akárcsak ahogy az Dickensnél szokás. Ezek a romantikusok… Azt ugyan nem tisztem megítélni, hogy a fenti sorok milyen részben pattantak elő lánglelkű poétánk saját, búbánattal és „hurráoptimizmussal” feltöltött kútfőjéből, s mennyiben ihlette a kor divatos angol zsenijének Karácsonyi éneke a sötét rémeket. Még ez utóbbi sem lenne megdöbbentő, hiszen a mű 1843-as megjelenése óta művészek ezreinek adott sugallatot, hogy saját olvasatukra átszerkesztve több száz adaptáció (köztük találunk musicalt és Dagobert bácsis feldolgozást is) szülőatyjának lehessen azt tekinteni. A brit múzsa csókja ezúttal Robert Zemeckist találta homlokon.

Rendezőnknek nem ez volt az első próbálkozása, hogy ünnepek táján kiszolgálja a morális értékekre csakúgy plázai hígságban vágyó, mézeskalács mérgezés-gyanús közönséget (bár a karácsonyi dömping elkerülése végett már novemberben kell örülnünk a magyallal telehintett vászonnak). A Polár Expressz nemcsak hasonló indíttatásból, de hasonló technikával is készült, ott még Tom Hanks próbálkozott a porontyok szeretet ünnepére való hangolásával. Halkan jegyzem meg, szerintem igen lagymatag kivitelezéssel, mert szuper high tech ide, híres színész oda, minden tanulsága a filmnek az, hogy egy kissé pedofil fejű egyenruhás, robot mozgású hapi hóborította díszletek közötti okoskodása hiteltelen. De ott maga a történet sem tartozott azok közé – hiszen rendezőnk akkor is hozott anyagból dolgozott – amely ad 1. végletekig felfokozott izgalommal csalt volna a moziba, ad 2. a karácsony-érzetet olyan fantáziadús és eredeti módon tálalta volna – bennem a karácsony iránti feltétlen odaadást felszítva – ,hogy a Bonbon Séta a parkban című toplistás, ünnepekkor gyakorta leporolt számát is nyáltengerben való megfürösztés terhe mellett, jó érzéssel hallgattam volna. Hogy valami pozitívumot kiemeljek: ott legalább egzakt módon be volt határolva a célközönség. Most nem.

Aki Dickens művéhez nyúl, az tisztában van vele, hogy a főhősök nem rózsaszín bárányfelhőről lecsusszanva kerülnek kapcsolatba a való világgal, amellyel kialakult konfliktusuk a cukormáz repedezéseiből áll, de a végén mindenki boldog és vidámság, szerelem, happy end. Mi kell még? No nem, egy múlt század Londonjában lakozó polgár, aki valamilyen – akár csak ilyen szuper ízi szinten is magáénak mondhatott némi szociális érzékenységet és akinek napi körútjai dologházak, börtönök mellett vezettek el, az a pincétől indul és úgy építkezik, hogy végül a napvilágos emeleten hagyja sorsára kitalált szereplőit. Közben némi pokolbéli szerzetet is elővesz a tarsolyából, hogy azokon átverekedvén magunkat, annál jobban essen azon a bizonyos felső emeleten kinyújtózkodni. És a Karácsonyi éneket már kiadásakor kísértetmeseként aposztrofálták, napjaink bőrpofákkal, poltergeisttel teletűzdelt világában pedig – ahol immár a technika is a kezünk alá dolgozik – ki kell hozni ezekből a jól vizualizálható gonoszokból a maximumot. Márpedig Zemeckis itt rontotta el a maga kis számítását, hiszen a történet adta lehetőségeket a borzongatásra olyan magas szintre emelte, amihez az IMAX csak tovább asszisztált, hogy a magam 21 évével – szégyen, nem szégyen – a szék alatti csendes (és biztonságos) magányomból kívántam a harmadik szellem megjelenésétől követni az eseményeket. El tudom képzelni, hogy a lelkes szülők által moziba tessékelt gyerkőcök – „mer’ hogy lássanak má’ valami karácsonyisat, azt ennek még lehet, hogy értelme is lesz” alapon – az első röpke 3 perc után úgy üvöltenek, mint a sakál. Mert a nyitókép biz’ nem korcsolyázó ifjoncokból áll (az majd csak az első sokk után jön), hanem a főhős Scrooge felkötött állú, a hullamerevégben s foltokban szemlátomást bővelkedő üzlettársa, Marley terül el örökidőkig tartó nyugalmával. Elég az hozzá, hogy tele lesz a pempörsz. De még ez se lenne baj. Akkor adjunk a fiatalságnak, felnőtteknek egy rémséges parabolát – Tim Burton és Karácsonyi lidércnyomása után szabadon. De heló, az meg a szülőket nem fogja lekötni hosszútávon, ha Scrooge-ot – az IMAX áldásos hatásainak teljes körű kihasználása végett – 10-szer kergeti valami keresztül-kasul Londonon, kilövik a Holdig, csatornában iszkol tovább, jégcsap veri fejbe, és mindeközben nem történik a világon semmi. Ámde tény és való, hogy piszok látványos.

„Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,/ Amelybe szívem élve eltemettem./ Oh szív, te élő eltemettetett! /Ki írhatná le gyötrelmeidet?”

A történetről csak pár szót ejtenék, minthogy az talán elég közismert. A már említett Scrooge nem egy jövő nyári siheder, hosszú, dolgos évek állnak mögötte, hogy teljesen megutáltassa magát környezetével. Olyan, akivel a környék gyerekhadát szokás riogatni, és egyedül a pénz dobogtat meg valamit a mellkasa tájékán. Mellesleg utálja a karácsonyt. Miután alaposan kiosztotta némileg életrevalóbb unokaöccsét, és késhegynyit lealázta hű írnokát, este jelenése támad. Halott üzlettársának cseppet sem szalonképes szelleme jelenti be további három túlvilági látogató érkezését, akik végül ráébresztik a zsugori öreget, hogy az élet szép, adakozni jó, a karácsony meg egy jó kis banzáj.

Nem csak térdremegtető jelenetekben dúskál azonban a könyv, az érzelem húrjait is épp olyan gyakran pendíti Dickens egy-két könnycsatornát ingerlő momentummal. A filmkészítők próbáltak megfelelni az adaptálás követelményeinek és néhány snitt erejéig behozták a tragikumot is a képe, mindez viszont semmi hatást nem vált ki a nézőben. Bár lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.

Amit a viktoriánus Angliáról elképzelhetünk, azt itt mind gigászi méretekben és precizitással megalkották a készítők az utolsó mandzsetta gombig. Látványra tehát nem lehet panaszunk, talán a 3D-s elemeket lehetett volna kicsit jobban erőltetni és a mellékszereplők mozgásába is ugyanannyi energiát fektetni, mint Ebenezer Scrooge kidolgozásába, de mindez megbocsátható. Ami már kevésbé, hogy a disneys alkotók legyártották már a maga idejében e szemkápráztató díszleteket, pontosan a már említett Dagobert bácsi-verzióban, amelyet – egy ismerős pöttömgyermekes anyukának megállapítása alapján, mely több száz órás mesebámulással a háta mögött, szerintem elég autentikus – jelenetről jelenetre átmásoltak és átprogramoztak az újonnan kanonizált műbe. Ej, ej, mit szólna az alapítóatya az utódaihoz, akinek anno olyan fajsúlyos mondat csusszant ki a száján: „Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni”? Persze, egyszer megálmodtuk, azóta azt csináljuk. Azt hiszem létszámleépítés szaga lógna a levegőben…

Külön kitérnék a színészi munkára – általában ez az, amire animációs film esetében nem lehet. De hála a motion capture-technikának, a pixel világból is szembe nézhetünk Jim Carrey, Gery Oldman vagy Colin Firth átformált alakjával – ami nem is akármilyen színészi teljesítménnyel párosult. Itt pedig akkor mégis muszáj vagyok az egekig magasztalt számtecheseket megvirgácsozni, mert azt nem akarom elhinni, hogy nagyszerű arcmimika mellé teljesen halott tekinteteket produkáltak volna a nevezett aktorok. Kissé fröccsöntötté váltak, sajnos, a szereplők, ahogy a kifejező tekintet a szerverben ragadt.

Vitathatatlanul Carreyn van a hangsúly a film kapcsán, aki többes szereposztásban brillírozik és – itt bontsunk pezsgőt – semmi, de tényleg semmi nem jön át abból a gumiarcú-baromkodó habitusból, ami Jim Carreyt azzá teszi, aki. Egészen a film utolsó 5 percéig, mert akkor a Carrey által életre keltett Scrooge „megbolondul”, és a Maszkot meghazudtoló mambó-csípőmozgással hirdeti a karácsony szépségét. Az azért egy kicsit sok volt. De tudja fene, azért mégsem kínomban somolyogtam rajta – lehet, hogy mégis működik a film?

„Megszűnt a vész, a hold is fönn az égen. /Már béke és fény lebeg a vidéken. /Hazamehetek hát s lefekhetem,(…)”

Tényleg a külcsín kapargatásával indítva: a film reklámkampánya fergeteges. Nehéz olyan falfelületbe botlani kicsiny fővárosunkban – vagy szűkebb „pátriámat” példaként hozva: a kollégiumok folyosóin – ahol ne virítana mostanság egy „IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS” plakát, persze a megfelelő jelentéstartalommal. No azért ne legyünk igazságtalanok, már a Magyar Vándor gárdája is élt az átértelmezett közlekedési/figyelem-felkeltési tábla marketingfogásával a mű beharangozó hadjáratában (nincs új a Nap alatt-fíling), azonban – külföldi produkcióról lévén szó – most nagyobb tételben kellett nyomtatni az említett motívumokkal ellátott posztereket, matricákat, pólókat, kiskutyafülét stb., ami nem baj, sőt! Azon túl ugyanis, hogy a népből hajlandóságot csikarsz ki a megfelelő filmre való jegyvásárláshoz (és reklámmogulként ugye mi másért kapnád nem jelentéktelen összegről szóló csekkedet), de még azelőtt kultfilmet is fabrikálsz a menedzselt műből, mielőtt azt akár csak premier előtt bemutatták volna. Ki van ez találva, kérem szépen! (De itt is lássuk a fától az erdőt: A kígyók a fedélzeten klasszikus is így kezdte pályafutását, mi meg tegyük a szívünkre a kezünket és úgy merjük állítani, hogy volt valami értelme leforgatni azt a – khm – filmet.)

A District 9 esetében erről szó sincs, mivel az alapötletéről tényleg kell filmet készíteni. Nem akarok én az emberi jogok páncélos lovagjának képében tetszelegni (mert az sehogyan sem vág a profilomba), de az apartheid valóban fontos téma, ha pedig a johannesburgi nyomorba ágyazottan beszélünk róla, akkor meg végképp megkerülhetetlen. Aztán ismét mondjuk meg az őszintét, hogy még ha ki is erőszakolunk magunkból egy rettentő mélyről jövő könnycseppet az éhező, elnyomott, megvert és felfoghatatlan körülmények között tengődő menekültek sokkoló képei láttán, nem valószínű, hogy drága szabadidőnkben mozgókép formájában is ezen akarnánk kikapcsolódni. Ettől nem feltétlenül vagyunk rossz emberek vagy a szociális problémákra érzéketlenek, de ki szeretne egy leharcolt nap után sötét depresszióba süllyedve, önmagát és úgy egyáltalán minden szembejövőt mélységesen utálva kijönni a moziból, miközben az egyetlen vállalható megoldásként, hogy megszabaduljon ettől a kegyetlen világtól, legszívesebben a popcornos zacskó élével nyiszálná fel az ereit ?!

Na, hát ehhez kellett a mérhetetlen kreativitás a reklámosoktól, meg Neil Blomkamptól – a film rendezőjétől, forgatókönyvírójától és értelmi szerzőjétől – , hogy a nem éppen péntek esti limonádéhoz szerezzen közönséget, úgy, hogy ne csak a kritikus meg a szociológus üljön be rá. A kihívás már-már emberfeletti, pedig elméletben mindenki tudja, hogyan kell egy társadalomkritikával foglalkozó filmet tálalni: legyen mondanivalója, de ne szájbarágósan; elgondolkoztasson, de egy-két emberbe erős hangeffektekkel ágyazódjanak be töltények; rendüljünk meg tőle, de ne kelljen antidepresszánsokhoz nyúlni, hogy megint kisüssön a nap, ó és lehessen a szereplőkkel azonosulni. Egy ütős-ríkatós alaphelyzettel, meg a fentebbiek töredékének megvalósításával már garantált az Oscar (pedig isten lássa lelkem, tényleg tisztelem az intézményt), de valahogy nem sikerült igazán jó és néző-barát alkotásokat összehozni, anélkül, hogy vagy érdektelenségbe vagy giccsbe ne fordult volna a történet.

Blomkamp így hát gondolt egy merészet és (kisfilmjének storyját egész estét betöltős mozira kibontva) elhajította a fekete-fehér képkockákat, lassított képsorokat, gyermekszereplőket, és a sci-fi háza tájára barangolt, ahol a menekültek karakterét rákszerű űrlényekére váltotta; az amerikai zászlóba burkolt világmegmentő hőst egy kötött mellényes irodai rabszolgává konvertálta, és ahelyett, hogy minden nyomor-kunyhó többszöri megkerülésével a könnycsatornáinkat ingerelné, bő iróniát és cinizmust zúdított a nyakunkba.

Nnnna: ugye hogy ennyi is elég, hogy már sokkolva, ugyanakkor iszonyat kíváncsian huppanjunk be székeinkbe, mert ilyen még nem volt, de mégis üt?! Jó, nálamnál elvakultabb (nem nehéz) sci-fi rajongók szerint létezett már hasonló vonalvezetésű sorozat, ahol túl az idegenek ocsmány fizimiskáján, mégis az ember a leggerinctelenebb élőlény. És igen, a dokumentumfilm-hatás meg híradóbevágás sem túl originál, aminek a koncepciójára felfűzik a történetet, de mégis azt mondom, hogy a film első félórája igazi unikum.

A kiindulási pont ugyanis az, hogy húsz évvel ezelőtt egy űrhajó ereszkedett Johannesburg házai fölé. A jószívű házigazdák kimentették a hajóból az alultáplált, beteg lényeket, akiket menekülttáborba zárva tartottak évekig. Az űrlényekről hamar kiderült, hogy vezetőik nélkül csak félkarú óriások, s nem csak a külsejük, de a természetük is meglehetősen állati (tisztelet a kivételnek), így az emberek egyre inkább azt kívánják, hogy menjenek már…haza. De oda nem mennek, mert az űrhajó hibás, így hát egy kisebb és Johannesburgtól távolabb eső táborba kellene zárni őket  (és ha már ott vannak, a hátrahagyott fegyvereiket meg a nagyon gonosz Multinatotional United venné magához). Csakhogy a törvény még a világűrből csöppent látogatókat is védi, így hát a kilakoltatáshoz  a „rákok” aláírása is szükségeltetik.

Nem hétköznapi, ezerszer látott és másolt fajtából való tehát. Külön kiemelném Sharlto Copley asszisztálását mindehhez, aki Wikus szerepében a Disney rajzfilmek kötelező jópofa állatkáinak szerepköréből növi ki magát egy amolyan atomantivá, akinek jellemfejlődése nem oly lineáris és egyértelmű, mint amerikai világmegmentő kollégái esetében, de épp ezért lesz nagyon realisztikus és szerethető mindvégig esendő karaktere. A „lerákozott” űrlények akár közöttünk is járhatnának (sőt, ha jobban körülnézünk…), annyira élethűre sikeredtek – de egy Peter Jacksontól mi mást is várna az ember. Annyi vér viszont nem volt a grafikusok pucájában, hogy a határozottan emberi vonásokkal meg cukkancs Wall-e szemekkel (nem, nem vagyok részvényes az Egéréknél) felruházott lényeket, valami egész undorítóra programozzák át – még végül az egyszeri néző nem tudna együtt érezni az elnyomottakkal. Hát, pedig az lett volna az igazi kihívás. Meg ziher, ami ziher alapon egy UFO gyerkőcöt is le kellett gyártani – már tényleg csak a miheztartás végett, hogy amikor mindenki mindent felrobbant, dilemma nélkül tudjuk, kinek kell szurkolni.

Apropó robbantás: ahogy a film szépen lassan kezd átcsorogni a dokumentarista látásvilágból az akciózás terepére, kezdi elveszteni a varázsát és a logikai bukfencek is percről-percre bukkannak fel hirtelen. A társadalomkritika Transformers 3-ba csap át, ami nyilván a popularista terv megvalósítását hivatott elősegíteni – mintegy a végső PR fogásként, hogy könnyebben csússzon le a torkunkon az első félórában kifőzött nagy igazság, de amennyire nagyszerű volt kezdetben a műfajok keverésének ötlete, úgy érzem egyre inkább a vége felé öncélúnak is azt. Persze, fontos a helyi nigériai bandák garázdálkodásának, majd leszámolásának bemutatása, hiszen ez is hozzátartozik a kialakult helyzethez: a gyengék elnyomják a náluk is gyengébbeket – de ha ezt a szálat egy negyed órával megkurtítanánk, attól még ugyanilyen kerek maradna a történet. Meg az utolsó percre talán még ki lehetett volna bírni, hogy szinten tartsák a nyál-faktort az addig zseniális cinizmussal, de nem baj, ez még talán belefér. És afelől is biztosak lehetünk, hogy a megfelelő mozilátogatottság következményeként a film mellé lehet majd illeszteni egy folytatást, mert ugye a gondos alkotók erre is gondoltak.

Ha eltekintünk az utolsó percek bakijaitól,meg attól, hogy ha minden a maga kis kerékvágásában halad, a filmkészítők markát jól megérdemelt milliók fogják ütni, mellékesen –  hacsak néhány napra is – a District 9 napirendre hozza a mellőzött apartheid kérdését, így reklámnak tényleg nagyon jó.

A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

A hasonló műfajú filmeknél nagy rizikót jelent, hogy miközben az alkotók dogmatikusan ragaszkodnak a tények precíz ábrázolására, végül egy belassult és száraz dokumentumfilmet adnak ki kezeik közül, ahol a meghatározó eseményeket mindennemű kohézió nélkül zsúfolják egymás után. Az elképzelhető, hogy a végeredmény hiteles lesz, de hogy szórakozni nem fogunk rajta, az is borítékolható.

Nem így Van Sant-nél, aki már rögtön az első percekben egy erőteljes lórúgással megteremti az atmoszférát a jól kiválogatott archív felvételek segítségével, melyek egyszerre sokkolnak és megragadnak. A film további jeleneteire is jellemző, hogy a leforgatott anyagot korabeli interjúkkal, híradókkal szakítják meg, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt ez adja meg a film dinamikáját.

Na de ki is volt Harvey Milk, aki hazánkban nem keltett oly nagy visszhangot, Amerikában viszont hősként tisztelik a mai napig? Nos, ez nem ebből a filmből fog kiderülni. Van ugyan az elején némi intimitás Milk és a pasija (James Franco) között, ami nem sok és nem is nagyon durva, de elég ahhoz, hogy néhány über macsó a moziteremben sörért kiáltson identitásuk igazolása gyanánt, plusz hogy a művész mozik homályába száműzzék a kópiákat, mondván ott már hozzászokott a nép ilyesfajta ölelkezéshez. Ezzel a magánélet ki is pipálva. Remek. Illetve még feltűnik a film felénél Diego Luna – az új szerető – és az eddig esetleg megosztott közönség egy emberként könyörög vállról indítható rakétáért, mert ez az izé (férfi? – nemi hovatartozásától függetlenül mondom) garantáltan kiveri mindenkinél a biztosítékot. A karakterek tehát lehetnének egy kissé árnyaltabbak, de mivel a film fókuszában Milk politikai karrierje, valamint az „Ügy” áll, ezen annyira ne akadjunk fenn, mégha elég vaskos hiba is. Főleg azért, mert Milk figurájának – hála Pennek – mégiscsak megmutatkozik az emberi oldala is, így nem csak egy agyonstilizált, körbetömjénezett mítoszt kapunk, de azonosulni is tudunk céljaival, tragédiájával.

Akkor pontosítva a kérdésen: mi is Milk „Ügye”? A 70-es évek hajnalán kapcsolódunk be a politikus életébe, amikor még biztosítási ügynökként tengette napjait, de aztán őt is elkapta a flower power életérzés, így loncsos-bozontos hippiként szelte az államok útjait. A nagy változást a San Fransiscoban való letelepedése hozta. Ebben az időben ugyanis a melegek már nyíltan özönlöttek az utcára jogaikért harcolva, de a város egyetlen része sem pompázott olyan szivárványosan, mint a Castro negyed – tőszomszédságban a bigott ír katolikusok leszármazottjaival (nem kis fricska). Milk ezen a környéken nyit üzletet, mely a melegek fellegvára lesz: nem csak ismerkedési helyként szolgál, de olyan összetartó erőt is képvisel a meleg közösségek köreiben, hogy védelmet, alkalom adtán a homoszexualitást elítélőkkel szembeni fellépési lehetőséget is biztosít számukra. A melegek szerveződése nem marad válasz nélkül a keménykötésű rend őrei részéről: a rendőri agresszivitás, a túlkapások, a melegbárok razziái nem ismernek határokat – később már a civilek körében sem. Ebbéli elkeseredésében és dühében dönt úgy Milk, hogy ha az afroamerikaiakhoz hasonlóan egy meleg politikus is bekerülne a városi tanácsba, hatékonyabban felhívhatná a figyelmet az erőszakra. Tüntetések, felvonulások, egyéb mozgalmi megnyilvánulások közepette Milk a Castro negyed és a melegek önjelölt polgármestereként megkezdi kampányát a mandátumért – kezdetben elég kisiskolás módon, majd egy teljes design átalakítás és (szerencséjükre) a szavazókörzetek határainak számukra előnyös megváltozásával negyedszeri próbálkozásra végre sikerül megszereznie a képviselői pozíciót.

Megválasztása után rögtön bele is vetette magát Milk a sűrűjébe: kiharcolta a melegek diszkriminációja elleni törvény megszavazását, ezzel újradimenzionálva a „mindenki egyenlőnek született” tételből származó alapjogot, majd felvette a harcot Anita Bryant, az elvakult katolikus mozgalom vezetőjének programjával, a 6. tervezettel szemben, mely a meleg tanárok közoktatásból való eltávolítását mondta ki. Milk sikeres kampánytevékenységének köszönhetően vetették el a kaliforniai népszavazáson a tervezetet, megkerülhetetlen politikai nívót szerezve ezzel a képviselőnek, aki így San Fransisco polgármestere felett is gyakorolhatta befolyását.

Azért ahogy Milk is egyre közelebb került a tűzhöz, annál gátlástalanabbul használt politikai sumákolást: kezdve a minden korosztály igényének eleget tevő kampányától, a tanácson belüli lobbikon keresztül, a város és a tanács szimpátiáját kivívó kutyagumi-misszióig széles palettát járt be.

Az ilyen lobbikon keresztül hívta ki maga ellen a végzetét is: a politikai mellőzöttségbe és sikertelenségbe süppedt képviselőtársa, Dan White (Josh Brolin) végső elkeseredésében lelőtte a polgármestert és Milket is. Annyira tisztán a filmből nem derül ki az indítéka, leginkább egy duzzogó városatya elhibázott megoldásának hat a merénylet, amiért Milk egyszer ellene szavazott, de bennünk, nézőkben felmerül a kérdés, hogy valamit kihagytak/kivágtak a filmből, mert ez így nem kerek. A Milk tiszteletére összesereglett fáklyásmenet viszont bizonyítja: egy örök optimista, mindenkor az igazáért harcoló politikus élete leáldozhatott, az általa képviselt ügy azonban csak most bontakozik ki igazán.

Vannak tehát látványos hibák és hiányosságok a filmben, szerintem mégis jobb sorsra érdemes annál, mintsem hogy csak porszagú történelem órákon használják szemléltető eszközként. Főleg, hogy aktualitása kiemeli a mostani hasonszőrű alkotások közül: 2008 novemberében, 30 évvel Milk diadala és mártíromsága után (és nem mellesleg a messiásként várt Obama győzelmét követően), a kaliforniai népszavazásokon megszavazták a 8. tervezetet, mely a melegek házasságkötéshez való jogait korlátozza. Akkor viszont ez még mindig nem a Kánaán…

Ha Nixon neve szóba kerül, azonnal a Watergate-ügyre asszociálunk, mely méltó befejezése volt egy amúgy is csak korrupcióra építkező, hatalmával visszaélő kormány pályafutásának elnök székébe is kerülő botrány részleteit Alan J. Pakula már megfelelően kibontotta a nyilvánosság számára Az elnök emberei című alkotásában. A film Carl Bernstein és Bob Woodward újságírók nyomozásán keresztül mutatta be az esetet, mely az amerikai demokrácia bukásának, de az oknyomozó újságírás diadalának bizonyult. Ron Howard rendező még a főcím alatt átpörgeti erről a fontosabb tényeket, minthogy egy kevésbé ismert adalékkal akarja gazdagítani tudásunkat, mely a lemondást követő harmadik évben játszódik: egy nevezetes interjúval.

Nixon megélte azt a megaláztatást, melyet eddig egyetlen amerikai elnöknek sem kellett elszenvednie: idő előtt el kellett hagynia posztját. Magatartásával mintegy beismerte, hogy nem pusztán eltussolni szándékozta az ellenzék lehallgatásával járó felfordulást, de talán ő maga volt a terv értelmi szerzője is. Bukását követően lelkileg és fizikálisan is összeomlott, hónapokig tartó kórházi kezelése alatt pedig volt alelnöke (és egyben utóda), Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, így nem kellett bíróság elé állnia az esetleges bűncselekmény miatt. Az amerikaiak a tisztességes pert vagy legalább a vizsgálóbizottság elé állítását követelték, s maga Nixon is készült egy teljes, rehabilitáló televíziós szereplésre, ahol végre tisztázhatná a nevét. Az alkalom 1977-ben adatott meg, amikor David Frostnak, egy brit showmannek sikerült kieszközölnie a nagy találkozást. Az emberek az elmaradt számonkérést, Frost élete interjúját, Nixon pedig a politikai életbe való kambekjét várta a szóban forgó beszélgetéstől. Arra senki sem számított, hogy a televíziózás történetének egyik legnézettebb műsorát gyártották le.

Peter Morgan forgatókönyvíró Frost és Nixon ellentétes karakterét állította a film középpontjába, így a politikai töltet elsikkad és valódi kamaradrámának lehetünk tanúi, ahol a jellemek összeütközése jelenti a fő konfliktust és nem a meggyőződés. Nehezen is beszélhetünk meggyőződésről egy olyan ember esetében, mint Frost, aki komikusként kezdte pályáját, ausztrál és brit hálózati csatornák bulvárműsorainak házigazdájaként partizza végig a kontinenseket, beszélgetőpartnerei pedig a Bee Geesből és néhány szabaduló művész közül kerülnek ki. Frostot maga a stábja is alkalmatlannak tartja egy olyan nagy falat bekebelezésére, mint amilyen a Trükkös Dick-ként elhíresült Nixon, sőt még maga Frost is megingatható saját intelligenciájával kapcsolatban, ellenben megérzi a dobbantási lehetőséget Nixon lemondásában. Saját pénzéből finanszírozva belevág az interjúba olyan körülmények között, hogy ha lealázza az exelnök, akkor nem csak szakmailag, de anyagilag is olyat hasal, amit egy életre sem fog kiheverni. Ráadásul saját producere szerint se nem újságíró, se nem szakember, egyszerűen csak egy előadó. Nem túl rózsás kilátások…

Főleg ha tudjuk, hogy kit spanolnak a vörös sarokban (egyébként a teljes interjú olyan, mint egy bokszmeccs, és nem csak az agytekervények bokszkesztyűként való egymásnak feszülős, vadromantikus képzavara miatt: szalagcsere alatt hol a tévést acélozzák, hogy így kapd el a torkát, vagy az elnököt hűsítik izzadságcseppjeinek törölgetésével – nem vicc!). Nixon finoman leegyszerűsítve és lekerekítve lenézi Frostot, csak azért ment bele a harcba, mert a brit playboyt könnyebb legyűrni, mint valami amcsi nagyágyút, és nem mellékesen többet is fizetett érte: elnök úr zsebébe egyenesen. Nixonnak „csupán” néhány évtized politikai lavírozás pihen a háta mögött, s noha némi kommunikációs és szereplési zavarokkal küzd (lásd már említett izzad-mint-állat effektusa, heveny embergyűlölete, szórakoztató, ámde magunk tisztázásakor nem épp megfelelő szarkazmusa és egy cseppnyi alkoholizmus – nem súlyos, csak épp annyi, hogy néha meglássuk az igazi Nixont, ami nem szép látvány), mégis neki áll a zászló.

Hogy mégsem a bokszmeccsi hasonlat, vagy a teniszmérkőzésekre jellemző fej ide-oda kapkodás uralja a gyöngyvásznat, az annak köszönhető, hogy a film első kétharmadában az interjú előkészítése, no meg a főszereplők egymást kóstolgatása (karom meresztgetés, entellektüel oltások, estébé) jut főszerephez. Ez kellően mozgalmas ahhoz, hogy a jó öreg szakzsargonhoz nyúlva „odaszögezzen minket a székhez”, no de még így se várjon senki vérbő akciójeleneteket, mert az biza nem lesz, de ez még egy vizsgaidőszakban megfáradt agynak sem fog hiányozni. (Még akkor sem ha az egész filmet végigbeszélik és nem elegendő rutinszerűen a kukoricát őrölni. Vagy a chipset. Mindegy.)

Ha már főszerepnél tartottunk, csak a legnagyobb tisztelettel adózhatunk a Frostot megformáló Michael Sheen-nek, aki nagy utat járt be a Válótársak rocker Mókusa óta, egészen A királynő Tony Blair-jéig. Húszdolláros mosolya egészen úgy ragyogja be a nézőteret, ahogy azt mi magyarok Vízy András óta megszoktuk egy showmantől – jelzem, valahogy az eredeti Frostot is hasonló boldogsággombócnak képzelem. Persze, ennél jóval árnyaltabb a kép, de nem akarom annyira ajnározni, mert még elhalványulna mellette Frank Langella, aki abszolúte győztese a filmnek, mint Richard M. Nixon. Ugyan a sminkes is odatette magát, hogy újra Dicky mondhassa el kampánybeszédeknek is beillő válaszait Frostnak, de Langella hanghordozása, járása, gesztusai egy az egyben Nixont idézik. Bár annyira ne lepődjünk meg e két remekbeszabott alakításon, hiszen már két éve hozzák a Westend és Broadway színpadán karaktereiket. Bezony, Peter Morgan először színpadra álmodta meg a titánok gigászi harcát, amit ráadásul úgy akart megalkotni, hogy ne lehessen filmre adaptálni. De hát van az a pénz…

A többi szereplőről is emlékezzünk meg, mert nagyon jó kis csapatot hoztak össze: Kevin Bacon Nixon jobb kezeként ráncolja a homlokát (ehh, ez milyen zavaros :D ), Sam Rockwell és Oliver Platt Frostba próbálnak némi értelmet plántálni, mint Nixon-specialisták, Matthew MacFayden szintén Frost vitorláját dagasztja, ja és Rebecca Hall-t is szokás mostanság nagyon dicsérni. Ez így rendben is van a Vicky Christina Barcelonáért, de ebben a filmben kimerül a szerepe annyiban, hogy Cher-frizurájával korhű hangulatot teremt.

Ron Howard-ra a Da Vinci kód óta csúnyán illik sandítani, pedig még el sem készült az Angyalok és Démonok, na majd akkor lesz érdemes inkvizíció elé állítani. Most örüljünk, hogy az Apolló 13 és Egy csodálatos elme után megint van egy klasszikus-gyanús remeke, ami még szép kis bankot robbanthat február 22-én az Oscar-gálán, ahol öt kategóriában is ringbe száll az arany szobrocskáért. Így Langellának szurkolhatunk, hogyha már a Golden Globe-ot elorozták előle, a Tony után zsebeljen be még egy materializált elismerést.

Ámde hogy ne csak dicsérjek, álljon itt egy megjegyzés, mely a film 122 perces hosszát akarja megtorpedózni. Különösen az utolsó húsz perc nagyon embert próbáló – no nem minőségileg, mennyiségileg.

És hogy ki győzedelmeskedik a végén? Talán csak az élet (meg néhány B-kategóriás forgatókönyvíró) tud olyan szép kliséket szülni, mint ami fordulatot a moziba belecsempésztek. Mindenesetre ez egy nagyon jó film. Ha nem hiszitek, járjatok utána.

Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.

Ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag vagy 20 percet késett a kezdés, így valóban hajnali tévézés lett belőle. S mégcsak társaságom sem volt. Hozzá kell gyorsan fűznöm: esetemben ez kifejezetten javítja a recepció esélyeit. Ha rendkívüli, szokatlan körülmények között nézek, fogadok be alkotásokat (könyv, film), általában nagyobb eséllyel gyakorolnak rám hatást. Életem meghatározó moziélményeit jellemző módon egyedül éltem át: a Lilja 4-evert egy debreceni art mozi kistermében láttam. Rajtam kívül egy ember volt a teremben, de őt sem ismertem.

Nabokov Lolitáját gipszelt lábbal kezdtem el, s pár nap alatt olvastam el – úgy, hogy hajnali öt körül végeztem ki, egy hat-hétórás maratoni roham után. Az nagy volt. Tényleg rohadt álmos voltam, de nem bírtam letenni. A Korcs szerelmeket (Inarritu első filmje) Anikóval néztük az ELTE-s filmmaratanon. Hajnalok hajnalán, 2 körül kellett felkelnünk hozzá (kis túlzással életünkben nem csináltunk ilyet: mindketten nagy alvók vagyunk), elgaloppolni a Keletiig (ott gyorsan burkoltunk valami vackot: én gyrost, ő chipset), aztán Anikó be is aludt rajta – részben. Meghatározó filmélmény volt, amit Almodóvarral vezettünk le – s a műkedvelő virrasztókat kint már a kelő nap sugarai üdvözölték.

Szerintem fontos, hogy ne legyenek sokan körülöttem, mikor filmet nézek. Moziban se. Minél kevesebben, ha lehet. Kissé önző vagyok talán, de mindenkinek megvan a maga heppje. Bertolucci például megmondja az Álmodozókban: a lehető legközelebb kell ülni a filmvászonhoz, hogy elsőként fogadhassuk be a képeket. Régen én is osztottam ezt. Akkoriban nem okozott gondot, hogy egy randin A vörös sárkányra vigyem a leányzót. A második sorba kértem jegyet. Szegény. Mikor már szinte az arcunkon csöpögött le a vér, beláttam, talán hibáztam. A gázos részeknél úgy megszorította a csuklóm, hogy leállt a maradék vérkeringésem is. „A szem” óta amúgy egyáltalán nem nézek horrort. Akkor ugyanis komolyan fontolgattam, hogy elhagyjam a mozitermet. Bár a végére visszavettek a tempóból, ettől függetlenül szörnyű élmény volt. Amúgy a film összességében egész jó, aki bírja, nézze. (Volt, akinek a top 5-ban is benne volt.) S egy ideje leszoktam arról is, hogy túl közel üljek a vászonhoz. Mégsem jó az. S még a szemet is rontja.

Ennyit elöljáróban. Tény, hogy eléggé elkalandoztam, holott csak azt akartam írni, hogy örültem, mert egyedül voltam, s így nem kellett azzal foglalkozni, hogy vajon mit gondolnak a többiek, hogy én mit gondolok arról, ami a vásznon történik. Kevésbé, jóval kevésbé vagyok már neurotikus, mint régebben, de azért jobb, ha biztosra megyek. Ha filmet nézek, csak a filmre szeretek koncentrálni. Nem olyan ez, mint a tanulás, hogy közben minden szar eszedbe jut. Én legalábbis szeretem, ha nem olyan.
Miért jó a film? Miért tetszett? Egyáltalán miről szól?
(Erről most nem fogok sokat írni; egyszerűen nem vagyok abban a hangulatban – de azért ettől még nézzétek meg.)
Azért tetszett, mert tele volt olyan fordulatokkal, olyan reakciókkal, amiket nem vártam. S amelyek nem is mindig illetek oda, abba a környezetbe. Most vigyázat, spoilerek jöhetnek. Szóval értem ezalatt a férj viselkedését, mikor találkozik felszarvazójával. (Ekkor döntöttem el, hogy írni fogok a filmről.) Kissé groteszk és idétlen volt, amikor a hullával szerencsétlenkedett. Nem vártam akkor és ott. Persze a poént nem lőném le.

Sztori?
No, annyi a lényeg, hogy egy feleség (Diane Lane) megcsalja a férjét (Richard Gere). Nem egyszer. De mindig ugyanazzal. Egy francia figurával (Olivier Martinez), aki könyvkereskedő (de nem bölcsész, azt hiszem), mellesleg elég jóképű (lányok, lehet örülni). Aztán a férj természetesen rájön. De valahogy máshogy reagál, nem úgy, ahogy elvárnánk. Nekem nagyon tetszett, ahogy lereagálta. Olyan emberszabású a pasas. Ugyanakkor gyarló, s gyarlóságában némileg komikussá és szánandóvá is válik. Tudjátok, én is szeretnék máshogyan reagálni a dolgokra, ahogy az normális lenne. Például nem kell egyből szétverni a másik fejét, mert az lefeküdt a feleségeddel. Próbáld meg a helyzetet valahogy máshogy kezelni, légy kissé formabontó, újító. Bevallom, nem lehet könnyű. Hősünknek sem sikerül végül.

A szereposztás egész jó. Diane kellemes küllemű nő (mellesleg az övé a legnagyobb alakítás-Oscarra is jelölték érte), a fürdőkádas jelenetnél láthatjuk, hogy Gere szépen kigyúrta magát, Oliviert meg legszívesebben leütnénk, olyan idegesítő. Azt viszont nem értettem, hogy lehet ilyen csúnya gyereke két ilyen remekbeszabott arcélű szülőnek, mint Lane és Gere.

A rendező: Adrian Lyne. Hmm. Nevével először talán idén nyáron találkoztam, amikor ráleltem a Lolita-DVD-re, az ő rendezésében. Mivel június óta Nabokov és Lolita vezeti nálam a toplistát, eleve úgy éreztem, szinte sértés, ha valaki meg akarja rendezni. De legalábbis tuti kudarc. Természetesen rém kíváncsi voltam az eredményre, úgyhogy egyből megvettem a filmet. Hazafelé a rendező nevét morzsolgattam magamban. Adrian. Lyne. A keresztnév eleve nem jön át a szűrőmön, mióta egy hasonló nevű tag egyszer egy jókorát bepancsolt az arcomba. Ez még az ezredforduló előtt volt, de nagy élmény volt, úgyhogy az emlékek is maradtak. A Lyne-ról meg csak a Lyme-kór tudott eszembe jutni, amit, ugye a kullancsok terjesztenek. Kullancs Adrián, zseniális. Na, voltak hát prekoncepcióim, a bánatba is.

A film. Talán előítéleteim hatása is, de akkor nem igazán tetszett. Olykor már-már röhejesnek találtam. Ugyanakkor: egyes részeket, helyszíneket szinte hajszálpontosan úgy képzeltem el a könyv alapján, mint ahogy a vásznon megjelent. Ez lenyűgözött. (Hülye szó.) De tényleg. Például amikor a végén találkozik az időközben felcseperedett Loval Humbert: az a vidéki házikó. Szinte egy az egyben: így élt képzeletem világában is. Mintha megerősítést kaptam volna.
Sokak szerint azonban Lyne-é jobb, mint a Kubrick-féle Lolita-feldolgozás. Mellesleg utóbbi át is írta az eredetit egy kissé. Lyne ellenben nagyon tisztelte Vladimir mestert: semmi változtatásra nem emlékszem, a szöveget azonban nagyon sokszor felismertem. Szöveghű maradt. Ez nálam legalább négy pirospontot ér. Az pedig már majdnem ötös.

Összességében azt hiszem, szélmalomharc Nabokovot rendezni. De hadd legyek igazságos: Lyne azért egészen jól megoldotta a lehetetlent. Jeremy Irons jó választás volt, s a Lolitát játszó Dominique Swain sem volt rossz. Melanie Griffith parádézik Lolita édesanyjaként, a zene pedig Morricone. A port.hu oldalon 9.4-et kapott, ami szerintem túlzó. De azért megtekintésre alkalmas, sőt ajánlott!

Bejegyzésem eredetileg a hűtlenség problémaköréről, ábrázolásáról szólt volna A hűtlen c. film és Nabokov Nevetés a sötétben c. könyve alapján. Bocsássátok meg csapongó stílusom s amiatt, hogy utóbbira majd csak egy legközelebbi alkalommal teszek kísérletet. Megfáradt, poros elmém méltatlan ahhoz, hogy a nagy mesterről írjak e kései órán. Jó éjszakát!
Ui.: Ezt még hallgassátok meg. Mindig jó kedvem lesz, ha meghallom. Kellemes, kedves, lágy zene, ideális tanuláshoz! ☺ Ja, és nem a T-Mobile-t reklámozom. Csak jót akarok!

A győztes könyv

Mint emlékezhettek, az ősz folyamán már cseszegettem a társaságot olyan idióta kérdésekkel, melyek kedvenc könyveitekre, filmeitekre kérdeztek rá. Az eddig beérkezett címekből összeállítottam az 1-10. helyezettek listáját.
Egyelőre 28-an adtak választ. Ez azt jelenti, 28×5 könyv-, illetve 28×5 filmcímet kaptam. (Nekik ezúton is köszönöm a részvételt.) Ez részben elegendő ahhoz, hogy közzétegyem a részeredményeket; a koli összlétszámához képest viszont talán kevéske.

Van-e értelme ennek az egésznek? A kérdés jogos, természetesen bennem is felmerült. A legkönnyebb dolga talán annak van, aki öt könyvet olvasott és öt filmet látott életében. Mivel óriási anyagból lehet meríteni, viszonylag kevés egyezés van a beküldött címek között. Néhány dologra azonban mindenképpen jó ez a felmérés. Felhívja a figyelmet olyan alkotásokra, amelyek kívül esnek a látószögünkön – netán még sohasem hallottunk róluk.

Rengeteg elemzési lehetőséget jegyeztem fel magamnak. Ezekre majd akkor kerítek sort, ha több címet kaptam. Érdekes lesz például megfigyelni, mekkora a kötelező irodalom aránya, illetve a magyar és a kortárs filmeké. Létre lehetne hozni egy adatbankot az összes címmel. S végül az írók/filmrendezők versenye is ez. Egy alkotói rangsor felállítását is tervezem.

Egyelőre álljon itt a részeredmény. Azok a Collegisták, akik eddig nem küldték be kedvenceiket, még megtehetik. Sőt: kérem, tegyék meg. Tegyük reprezentatívabbá a felmérést!

Könyvek:
Pillanatnyilag Orwell vezet, az ezüstérem Kunderáé. Őket követi, kissé leszakadva az eredetileg talán más súlycsoportba szánt Biblia, Bulgakovval, Keyes-szel és Tolkien megfilmesített könyvével holtversenyben. Egyelőre tehát óriási a tülekedés a dobogón, ahonnan épphogy lecsúsztak a magyarok: Madách és Márai. Érdekes, hogy Coelhonak épp ez a műve ért be a top tenbe. Márai az egyetlen író, aki két művével is be tudott kerülni az elitlistába.
Természetesen tisztában vagyok vele, mekkora ökörség lóversenyt csinálni a nagy klasszikusok között, de azért jólesik.
Persze a versenynek nincs vége; a hajsza folytatódik! Várom a további címeket. Taszítsuk le együtt a trónról Orwelléket!

1. George Orwell: 1984. (16 pont)
2. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. (13 pont)
3. Biblia. (8 pont)
4. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. (8 pont)
5. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. (8 pont)
6. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. (8 pont)
7. Madách Imre: Az ember tragédiája. (7 pont)
8. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. (7 pont)
9. Kurt Vonnegut: Éj anyánk. (7 pont)
10. Paulo Coelho: Veronika meg akar halni. (6 pont)
11. Márai Sándor: Az igazi. Judit …és az utóhang. 6( pont)

Filmek:

A filmeknél még szorosabb a verseny. Két közismert hollywoodi produkció áll az élen.

Jelenet a legnépszerűbb filmből

A két, pillanatnyilag bronzérmes film közül egyiket sem láttam. Az élet szép esetében ezt kifejezetten sajnálom – igyekszem majd pótolni. A tanút egy pont választotta el a dobogótól. Nagy örömömre Bergman-film is bekerült a tízesbe. Az Üvegtigrisen csodálkoztam, a Die Hard után elhatároztam, innentől nem csodálkozom semmin. Persze ezt ne vegyétek komolyan; különben is elhatároztam, hogy nem fogok véleményt nyilvánítani, csak ismertetem az eredményt.

1. Schindler listája (Steven Spielberg, 1993) [8,9; 74 szavazat] 11 pont.
2. Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994) [9,8; 168 szavazat] 10 pont.
3. Az élet szép (Roberto Benigni, 1997) [9,4; 43 szavazat] 9 pont.
4. Vissza a jövőbe (Robert Zemeckis, 1985) [9,6; 134 szavazat] 9 pont.
5. A tanú (Bacsó Péter, 1969) [9,7; 60 szavazat] 8 pont.
6. Fanny és Alexander (Ingmar Bergman, 1982) [9,8; 11 szavazat] 8 pont.
7. Üvegtigris (Rudolf Péter-Kapitány Iván, 2001) [7,4; 92 szavazat] 7 pont.
8. Die hard (John McTiernan, 1988) [9,2; 87 szavazat] 7 pont.
9. Közelebb (Mike Nichols, 2004) [8,6; 40 szavazat] 6 pont.
10. Igazából szerelem (Richard Curtis, 2003) [9; 222 szavazat] 6 pont.
11. Az én kis falum (Jiri Menzel, 1985) [9,3; 21 szavazat] 6 pont.

Én magam egyébként a top 10 (valójában a holtversenyek miatt 11) könyv közül hetet olvastam, a filmek közül hatot láttam.

Végezetül még egyszer megkérek mindenkit, aki eddig nem szavazott, hogy tegye meg január hónapban!

Ha három éven belül nem vagy képes felmutatni egyetlen kasszasikert sem Hollywoodban, akkor máris látványosan temetni kezdenek és elnézően hümmögnek minden egyes próbálkozásodon, hogy hát igen, rendes, iparos munka, de nincs benne semmi kraft. Na, a Coen testvérek is így jártak, akiket A nagy Lebowski óta illik lágy hegedűfutamok mellett elsiratni, hiába emelték őket anno több ízben is piedesztálra. Hollywood irgalmatlan, satöbbi…

Pedig nem arról van szó, hogy a Coen tesók elfelejtettek volna filmezni, aztán meg megint megtanultak volna, csupán a járt utat járatlanért elhagyták és nem igen jött be nekik a dizájn váltás. Három közepes színvonalú vígjáték után visszatértek gyökereikhez, a szalonerőszakkal átitatott „kegyetlen az élet”-morálú mozihoz, ahol a jó sem olyan igazán jó, a rossz meg általában a gyilkolászhatnékon túl még heveny elmebetegségben is szenved a motivációnak minden nemű csírája nélkül… A nagy tanulságok pedig a fekete humornak köszönhetően válnak közönségbarátivá.

Minthogy a legjobb adaptált forgatókönyvért járó díjnak is ők vigyoroghattak, a film alapjául szolgáló könyvet is érdemes kicsit áttanulmányozni. Az Amerikában hatalmas népszerűségnek örvendő, Magyarországon kevésbé ismert Cormac McCarthy regénye a filmesek álma.

Maga a könyv gyakorlatilag dialógusokból és fejezetnyi visszaemlékezésekből áll, kisterjedelmű, és olyan feszes tempójú, hogy nem nagyon találni olyan sort, amelyet ki kellene húzni, vagy ami lassítaná a történetmesélést. Coenék egy az egyben, változtatás nélkül vettek át oldalakat – felmerül a kérdés, hogy így jogosan járt-e az elismerés. És igen! Mert ahol átírták/megkurtították a sztorit, az tényleg csak jót tett a filmnek, összehasonlítgatás közben meg rádöbbentik az embert, hogy mi fene, én erre nem is gondoltam és mégis így kell lennie. Különlegessége a regénynek, hogy nem tartalmaz írásjeleket, mire a rendezők úgy válaszoltak, hogy az ő mozijuk meg abszolúte zenétől mentes. Feszültségkeltésből mindkét munka jeles.

Pedig a történet kiötlése nem állíthatta az írót nagy szellemi kihívás elé. A helyszín a mexikói határ vidéke. Ott ugye sokat szoktak lövöldözni. A díszletet néhány amigo oszlásnak indult teteme adja, amúgy amerre a szem ellát sárga minden, de alapjában véve nincs semmi. Megy a drogcsempészet is ezerrel. Akkor ezt mind adjuk össze, plusz vegyünk egy jámbor csordapásztort, aki mindig különös érzékkel találja el, hogy dramaturgiailag mikor kell egy embereset köpni – jelzem, többször nyitja erre, mintsem beszédre száját. Tehénfiúnk – nevezzük Mossnak (a Llewelyn-hoz már nagyobb fantázia szükségeltetik) – épp a prérin vadászgat, mikor néhány drogkereskedő szétlőtt pickupjára és hullájára lesz figyelmes. Egyikük véres útvonalát követve megtalálja a fizetségnek szánt pár millió dollárt, melyet a film játékidejének tört részéig tartó erkölcsi hezitálás után magához ragad. A Hitchcock óta MacGuffinnak nevezett, mindenki által vágyott zsákmány után pedig csak úgy röppennek a keménylegények: mexikóiak, egy vietnami veterán ezredes és persze az egyetlen, az utánozhatatlan, marhataglóval taroló, új, emblematikus főgonosz – Anton Chigurh. A díszes kompániát figyelve egy snitt nem sok, annyi időt sem adnánk a Ray Craps-i szerencsétlenségbe merevedett Mossnak, azonban józan, tehéntrágyával belengett eszének köszönhetően valahogy sikerül eliszkolnia Chigurh karmaiból. A neurotikus zavarokkal küzdő bérgyilkosban érezhetően nő a feszültség, látván, hogy a kis mitugrász mérhetetlen tiszteletlenségből csak nem hajlandó meghalni. Nosza, akkor addig is (spoiler) legyalulja saját megbízóit is. Mellékszálon pedig kapunk egy kiábrándult seriffet, aki egy ideig reumás csiga módjára próbál szolgálni és védeni, meg a körzetébe tartozó hülyegyerek Mosst megmenteni az alvilág bosszújától, de nem szól már olyan délcegen a hatlövetű, meg egyébként is, már nem neki való hely ez a szép puszta…

A három fő karakter – és az azokat megformáló zseniális színészek teszik unikummá a szokásos élet értelmén való elmerengés álwesternbe bújtatott moziját. Llewelyn Moss, Anton Chigurh és Ed Tom Bell seriff három oldalát mutatják meg egy átlagos embernek: a leleményes kisemberét, aki hiába vágyta, nem tud mit kezdeni a pénzzel; az erőszakosat, amely kiben mélyebben, kiben érzékelhetőbben, de mindenkiben ott rejlik; és az alapvetően jó szándékúét, amit a tehetetlenség és a kudarcok kezdtek ki és formáltak érzéketlenné. Mind három szereplőt az elvek hajtják előre, csak aztán Mosst a pénz téríti le megszokott életéről, Bellt az egyre nagyobb brutalitás fásítja el, Chigurhnak meg eleve torz a felfogása a nagyvilágról (ha őrült vagy, kőbe vésett szabály, hogy ha megígéred egy halottnak, hogy megölöd a feleségét, tedd meg, különben nem tudsz elszámolni a lelkiismereteddel). Nem kerülhetjük meg Moss és Bell feleségének közreműködését sem: ők ketten a maguk egyszerű és csendes stílusukban világítanak rá, hogy amíg uraik nap mint nap ölre menő küzdelmet folytatnak – leginkább önnön dőreségükkel, addig asszonyaik a nagy filozofálgatások és hősködések nélkül is boldogan tudnák élni tiszta értékrendjük szerint életüket.

40 éves korára kultszínésszé nőtte ki magát Josh Brolin, akit Moss szerepe csak tovább erősít ebbéli státuszában. Csípőből hozza a hallgatag, eltökélt cowboy alakját, amivel végre a szakma elismerését is kivívta, s már nemcsak mint Barbara Streisand neveltfiaként emlegetik filmes körökben.
Tommy Lee Jones is rutinosan játssza a cserzett bőrű rend őrének figuráját, bár mostanában mintha hosszabban tartaná ki a „szegény fiam, de hülye vagy” és a „megettem már a kenyerem javát… szóval jogom van halálosan unni mindent” pillantásait. Előbbit a mellé rendelt, kötelező, ostoba tisztnek tartogatja, akinek blődségeire a frankót reagálva tudjuk meg, hogy ő nágyon tapasztalt, nágyon okos, nágyon pótolhatatlan (ismerős lehet ez számunkra a szintén Coen-klasszikus Fargóból, ahol az ottani seriff, Margie mondja fáradtan helyettesének: „Nem igazán értek egyet az okfejtéseddel”. Értsd: Ez marhaság) No de a legnagyobb „respekt és tisztelet” Javier Bardemet illeti, aki Chigurh karakteréből hozta ki az állatot, felemelve őt a legendás gyilkológépek Pantheonjába, ahol már Hannibal Lecter vagy Norman Bates várja. Pedig eleve mínuszból indult: bili-frizurájával a szimplán nevetséges zónából nem mindennapi színészi teljesítménnyel vonta be rémálmainkba Antont újdonsült szereplőként. Azt a farkas-mosolyt, csak azt tudnám feledni!

Végezetül hallani lehetett olyan hangokat, hogy a legjobb film kitüntetettjétől kicsivel magvasabb gondolatokat is el lehetett volna várni, mint hogy ez a világ már egyáltalán nem olyan mint amilyennek faterék megálmodták, egyébként meg a vadnyugaton ne vonuljon el duzzogni a seriff, mert uram bocsá’ 40 év szolgálat után most elő kell venni a pisztolyt. Elvégre Clint Eastwood vagy Charles Bronson sem úgy űzte el az ellent a városból, hogy „Bocikám, bocikám, most már fáradjál el melegebb éghajlatra.” Előbbieknek jelentem, hogy a Keresztapa is egyetlen alapigazságra épül – mégis a filmtörténet legnagyobbjai között tartják számon. Utóbbiaknak pedig Bell seriff szavaival válaszolnék – mégis csak ő tudja legszebben kifejezni, hogy mért sír a szája: „Sokszor, amikor olyanokat mondok, hogy mennyire romlik a világ és hogy a kutyáké lesz az ország, az emberek csak mosolyognak, és azt mondják rám, hogy öregszel és ezért beszélsz ilyeneket. Közben pedig az is tünet már, hogy ezt gondolják. Én meg azt gondolom magamban, hogy aki nem látja, hogy mi a különbség nemi erőszak, emberölés, meg rágógumizás között, annak már régen rossz, és hogy talán mégsem velem van a baj. Pedig negyven év nem nagy idő. És lehet, hogy a következő negyven év alatt meg éppenséggel kijózanodnak az emberek. Hacsak addigra nem lesz már késő.”