- Családi állapotod?
- Egy férj, egy kislány
- Kedvenc helyed?
-Tengerpart
- Kedvencek ételed?
- Túrógombóc.
- Mivel töltöd a szabadidődet?
- Családommal, kertészkedéssel.
- Mondj egy pozitív és egy negatív dolog magadról!
- A jég hátán is megélek, viszont nehezen kelek fel reggel.

- Mit mondanál el magadról a MédiaBlog hasábjain?
- Solymáron élek hosszabb-rövidebb megszakításokkal születésemtől fogva, közép-illetve felsőfokú tanulmányaimat Budapesten végeztem a Kaffka Margit Gimnáziumban, a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, majd a Külkereskedelmi Főiskola másoddiplomás képzésének PR szakirányán.

Tanítottam németet, szerveztem nyelvtanfolyamokat, foglalkoztam – a mai divatos kifejezéssel élve – sajátos nevelési igényű, részképesség-zavaros kisiskolásokkal – fejlesztő pedagógusi munkakörben, családsegítő központban és kórházban, tehát szociális, egészségügyi területeken; az állami nonprofit szektor minden zegzugát megismerhettem a rendszerváltást követő években. Tanulmányaimat szinte mindig munka mellett végeztem. A Külkert akkor kezdtem el, amikor váltottam; elhatároztam, hogy megismerem a másik, forprofit oldalt is, így kerültem egy osztrák-német érdekeltségű külkereskedelmi céghez. Ezután megint jött egy fordulat; a nyomdaipar és grafika világa. Kisebb magyar cégeknél, lelkes kis csapatokban dolgoztam, azt hiszem, ez áll alkatomhoz a legközelebb. Ezek a munkatapasztalatok váltak meghatározóvá, amikor a főiskolán kiderült, hogy az általam megcélzott szakirány harmadik évre megszűnt. A PR-t pedig érdekesnek, hozzám közelálló területnek találtam, nem esett nehezemre belevágni.

Hat évvel ezelőtt született meg kislányom, akkortájt költöztünk ki újra Solymárra. Azt hiszem, jó döntés volt, még akkor is, ha sokat kell utaznom a munkahelyemig. Szabadidőm nagy részét kitöltik a családi programok, van egy kis „ültetvényünk” is, amit közösen gondozunk tavasztól őszig, kvázi „biogazdálkodunk”, főleg, mi lányok, mert a férjem inkább „városi” ember…

- Van esetleg mottód?
- Nincs különösebb mottóm, azt hiszem, a legfontosabb alapelv az életemben az erőszakmentesség. Külkeres szakdolgozatom témája is egy olyan alapítvány kommunikációs kampányának elemzése volt, amely a családon belüli erőszak ellen lép fel. Nagyon fontosnak tartom anyaként azt, hogy úgy neveljem a gyermekemet, hogy megtanulja, a konfliktusoknak nem lehet megoldási módja az erőszak, sem fizikai, sem verbális, sem semmilyen más megnyilvánulási formája. Szerintem, nekünk, anyáknak nagy a felelősségünk, mert olyan mintát mutatunk a gyermekeinknek, amely egész életükre kihat. Ezt fogják követni később, párkapcsolataikban, munkahelyükön, beosztottként és vezetőként, tanárként, gazdasági szakemberként, politikusként….

- Korábban milyen jellegű munkahelyeken dolgoztál, és hogyan kerültél hozzánk?
- Legutolsó munkahelyem a GYES után egy olasz cég magyarországi képviselete volt, ahol elsősorban pénzügyi területen dolgoztam, és nagyon hamar rájöttem, hogy ez a munkakör hosszú távon nem fog lelkesíteni. Bakóczy Szilvia, a Középiskolás Program vezetője, akit régóta, közös pedagógiai múltunknak köszönhetően ismerek, 2007 novemberében szólt, hogy a Collegiumban helyettesíteni kellene egy kolléganőt, aki hosszabb időre, külföldre utazik. Aztán kiderült, hogy nem csak egy hónapról lenne szó…

- Mikor csatlakoztál a Titkárság csapatához, és milyen ügyekben fordulhatunk hozzád, illetve fogsz hozzánk fordulni?
- Hivatalosan 2008 januárjától dolgozom a Collegiumban. Ami a konkrétumokat illeti, és ami éppen most aktuális; az egyetemi és középiskolai kampánysorozatunk, ebben nagy segítséget jelentett, jelent folyamatosan az együttműködésetek. Sokan segítettek tavaly felhívásunk egyetemi levlistákra történő eljuttatásával, vagy éppen a kampányplakátok kihelyezésével az egyetemeken.

A Középiskolás Program kiadványai is jórészt jelenlegi hallgatóink segítségével jutottak el az ország számos középiskolájába. Ez utóbbi azért is nagyon értékes számunkra, mert a legjobb referencia a potenciális hallgatók, vagy éppen a tanárok számára éppen Ti vagytok, és személyes közbenjárásotok elég hatékonynak bizonyul. A felvételi statisztikákat vizsgálva akár az egyetemi, akár a középiskolás felvételizők körében, az a tapasztalatunk, hogy éppen a Ti, illetve volt tanáraitok személyes meggyőző ereje „csábította” intézményünkbe a felvételizők többségét. A kommunikációs csatornák annyira zajosak, hogy ebből a hangzavarból a Ti egyéni hangotok gyakran jobban kihallatszik, mint egy színes plakát üzenete vagy egy hirdetés az újságban.

Természetesen PR-esként a titkársági munka szinte minden területére kell, hogy legyen némi rálátásom, tudnom kell, hogy mit teszünk, mit üzenünk. Nagyon fontos lenne, hogy minden felmerülő kérdéssel vagy ötlettel, javaslattal bátran forduljatok hozzánk.

- Mit tartasz kiemelt feladatodnak, célodnak a Collegiumban?
- Az általános PR feladatokon, bizalomépítésen, a hírnév és arculat ápolásán túl elsősorban a Collegium rendszeres rendezvényeinek megszervezésében, lebonyolításában kell együttműködnöm a Collegium vezetőségével, értve ez alatt az évnyitók, évzárók, karácsonyi ünnepségek, újabban tanári összejövetelek megszervezését. A Szerda Esti előadókkal sok esetben első körben a titkárság veszi fel a kapcsolatot; felkérem őket, tájékoztató anyagokat küldök számukra. Aktívan részt veszek a Collegium kommunikációs kampányainak, elsősorban az egyetemi felvételi kampánynak a megszervezésében.

Bakóczy Szilvivel az Alumnusok vacsoráján

Az alumnusokkal való kapcsolattartás túlmutat természetesen a hírlevelekben történő tájékoztatáson. Számukra is rendezünk évente két alkalommal összejövetelt; az egyik a nyári informális találkozó, amely egy kötetlenebb borozás, vagy éppen – mint tavaly is – egy koktélparti, és télen, Karácsony előtt egy formálisabb, ünnepélyesebb vacsora. Ezekről a honlapon találtok hírt és képeket is. Ezek (a kicsi stáb miatt) izgalmas, ám nagyon hálás feladatok. Ebben az évben Karácsonykor már zenekart is meghívtunk a rendezvényre.
További tervünk, hogy megalapítjuk az MCC Alumni Törzsasztalát, amely nagyjából havi rendszerességgel kínál majd végzett hallgatóink számára kötetlen kapcsolattartós, -építős együttléteket, és amelynek előbb vagy utóbb minden jelenlegi MCC-s tagja lehet.

Remélem, hogy a jövőben mind több öregdiák fog bekapcsolódni a Collegium munkájába; a múlt félévben is, és most tavasszal is indultak/indulnak kurzusok alumnusok közreműködésével, és többen vettek részt már Szerda Estén vagy a középiskolás képzés keretében megrendezett szombati programokon. Ennek a félévnek az újdonsága a reményeink szerint két alkalommal megrendezésre kerülő Alumni est, amelyből az elsőre éppen néhány napja került sor.

Az új operatív igazgató, Szalai Zoltán személye nagyon sok szempontból megújulást hozott a titkárság életébe, így az én munkámba is. Nagyobb figyelmet fordítunk a forrásteremtésre; ez ettől a félévtől kezdve nem merül ki az 1%-os kampány lebonyolításában. Igyekszünk kurzusaink költségeinek fedezéséhez is szponzorokat keresni, és amint tapasztalhattátok, már a Bálhoz is sikerült természetbeni támogatókra találnunk.

A honlap megújítása régóta terv, de az elmúlt időszak változásai, és a jövőbeni reformok miatt ezt a témát egy kicsit jegeljük. Itt most természetesen a „nagy” honlapról beszélek, amelyet a „külvilágnak” szánunk, és nem a Moodle alapú MCC Információs Rendszerről, amely egyre több feladatot lát el, és rövid idő alatt élő és hasznos belső kommunikációs felületté vált.

- Van-e valami kérésed vagy közlendőd a hallgatók felé, amit itt is közzétennél?
- Tulajdonképpen a fentiekből már kiderül. Legyetek aktívak a Collegium népszerűsítésében, hogy minél több tehetséges és rászoruló fiatal kerülhessen be képzési programjainkba.
Ezen kívül minél több ötletet és kezdeményezést várunk. Programok, rendezvények, konferenciák, ahol a közösség épülhet, a látókörötök bővülhet.
Az új operatív igazgatót, engem és bárkit a titkárságon megkereshettek közvetlenül, nagyon nyitottak és segítőkészek vagyunk.

További infók röviden:
Végzettség:
BTF- tanítónő-német nyelvoktató,
BGF Külkereskedelmi Főiskola
– Közgazdász Public Relations szakirányon
bmariann@collegium.hu
Amikor megtalálhatunk:
Hétfőn: 9:00-17:00
Keddtől pénetkig: 9:00-15:30

Varsói Magyar Kulturális Intézet (VMKI) 2009 decemberének első napjaiban költözött új helyére. Az Intézetről, annak munkájáról, a magyar-lengyel kulturális kapcsolatokról, az Angelus-díjról, a kultúra szerepéről beszélgettem Gordon István igazgatóval. Az interjút testvérblogunkkal közösen, két részletben közöljük – az első részben a VMKI munkájáról lesz szó.

- Szervez-e a Magyar Kulturális Intézet magyar nyelvkurzust?
- Mindig is szervezett. „Azokban” az években a lengyelek nagy számban jártak hozzánk, magyar nyelvtanfolyamra. Sok százan, talán az ezret is elérte azoknak a száma, akik évente úgy döntöttek: ha csak néhány mondatot is, de megtanulnak valamit magyarul. Akkoriban ingyenes volt a nyelvtanfolyam. Ma már pénzbe kerül, s a tanulók száma a korábbinak mintegy tizedére csökkent. Ez persze érthető, ugyanis aki igazán komolyan akar tanulni, az egyetemen tanul. Aki pedig csak „úgy”… A fő kérdés: mi a motiváció? Ha valaki lángra gyullad szerelmileg, akkor azonnal nekilát egy kis nyelvtanulásnak, hogy konzultálni tudjon a napi ügyekről választottjával. A mozgatórugó más és más, de mindig találni évente több tucatnyi embert, akik szívesen nekilátnak a magyar nyelv tanulásának. A szám persze év végére a felére csökken, de nem baj, hiszen nem is érdekünk, hogy tömegtermelésre álljunk át. Ha pár olyan embert ki tudunk nevelni, mondjuk, évente három-négyet, aki meg tud szólalni rendesen magyarul, annak nagyon örülünk.

– Mennyire intenzív a kapcsolat a Magyar Kulturális Intézet és a magyar szakos egyetemisták között itt Varsóban?
- Lengyelországban Krakkóban, Poznańban és természetesen Varsóban működik magyar tanszék, sőt ha nem tévedek, akkor Európában a varsói a legnagyobb. Hogy milyen a kapcsolatunk velük, arra jellemző, hogy „nagy” meghívottjainkat, az írók közül például Bartis Attilát, Esterházyt, Krasznahorkait mind elvisszük a magyar tanszékre. S ha már irodalmunkról ejtettünk szót, nem feledkezhetünk meg egy egészen friss magyar sikerről. Három éve alapították Wroclawban az Angelus-díjat amellyel az adott év lengyel nyelven megjelenő irodalmi alkotását díjazzák. A nyertes – aki lehet hazai vagy külföldi író is – 150 ezer złotyt, az az 11 millió forintnak megfelelő összeget kap. Három évvel ezelőtt Bartis Attila került a díjra esélyes hét nominált közé Bartis Attila háromszor járt meghívásunkra Lengyelországban, pontosan azért, mert óriási érdeklődés nyilvánult meg művei és rendkívül vonzó személyisége iránt. Idén két magyar, Esterházy és Krasznahorkai szerepelt egy-egy művével a „hetek” között, mint például Günther Grass. Közülük kiemelkedni és elnyerni az első díjat, óriási eredmény. De bekerülni a hetesbe sem kis teljesítmény.És itt utalok vissza a magyar szakos egyetemistákra, akiknek nemcsak a könyvből, hanem közvetlenül, élőszóban is lehetőségük van, megismerkedni ezekkel a „nagy” írókkal. nagyon odafigyelünk, hogy amit csak lehet, juttassunk el a számukra.

- Hányan tanulnak a szakon évről-évre átlagosan?
- Mintegy száz-százhuszan, ami többé-kevésbé állandó létszám. Persze mindenhol vannak lemorzsolódások… Hihetetlen kaliberű professzorok tanítottak, tanítanak: a kezdetekben a csodálatos Csapláros István professzor, aki Lengyelországban telepedett le, s 1948-ban, amikor a Magyar Kulturális Intézet megújította tevékenységét, ő volt az első igazgató. A későbbiekben általában lengyelek voltak a tanszékvezetők, akik tökéletesen beszélték nyelvünket, s egyúttal remek műfordítók is. Például Andrzej Sieroszewski, Elzbieta Artowicz, akik olyan választékosan beszélnek magyarul, hogy van miért rájuk felnézni diákjaiknak.

- Évente a Varsói Magyar Kulturális Intézet körülbelül hány és milyen jellegű programot szervez?
- Nehéz kérdés. Három éve vagyunk itt Jerger Krisztina kolléganőmmel, s úgy jöttünk ki, hogy ezt az épületet, ahol most vagyunk, minél gyorsabban használhatóvá kell tennünk. Ez sajnos csak mostanra sikerült. Így tevékenységünk elsősorban házon kívüli rendezvények szervezésére összpontosult. Nem árt tudni: ahány ország, annyi magyar kulturális intézet. 19 van belőlük szerte a világban, plusz öt helyen szakdiplomaták dolgoznak az adott országok követségein. Persze minden országban mások az igények, a követelmények. Ezzel kell legelőször tisztában lenni az adott országban. Mi már pontosan tudjuk, mit kell tennünk. Mivel nem volt székházunk, az átlagosnál nehezebb volt a munka. Bár mindig is akadtak házon kívüli rendezvényeink, az alapot mégis az Intézet jelentette. És ehhez a lengyelek nagyon hozzászoktak, ezt igénylik a mai napig. Az előbb említett Bartis Attila háromszor járt Varsóban, mind a háromszor természetesen mi szerveztük a programjait.

Nagyon megdöbbentett, amikor az egyik rendezvény végén odajött hozzám a nézők közül valaki, és azt mondta: „Látja, igazgató úr, nagyon hiányzik nekünk a magyar intézet, hiszen ilyen rendezvényeket most nem tudnak csinálni.” S akkor én szerényen megjegyeztem, hogy ez bizony a mi rendezvényünk, csak béreljük a helyiséget. Ezért nehéz arra válaszolni, hány rendezvényünk is van, hiszen a legtöbbször kiköltözünk valahová, „összeadva magunkat” arra érdemes intézményekkel, egy-egy közös akció erejéig.

Itt jegyzem meg: nekünk nem okoz gondot becsábítani a vendégeket. Nálunk mindig teltház van. A lengyelek pedig tudják, milyen programot válasszanak meguknak ebben a varsói túlkínálatban. Nekünk egyet kell biztosítanunk: a minőséget. Nekünk ez a nagy feladatunk. Ha nincs minőség, nincs publikum. Más országokban, ahogy mondják a kollegáim: a magyar nem hívószó, itt Lengyelországban igenis az. Köztudott, a pénz egyre kevesebb, ez azt is jelenti, hogy egyre kevesebb rendezvényt tudunk szervezni. A minőségből tehát nem engedhetünk, azt viszont meg kell fizetni, és akkor le kell mondanunk a mennyiségről.

Az intézet vezetésén múlik, hány és milyen rendezvényt szervezünk külső helyen úgy, hogy megfelelő segítséget is kapjunk. A főváros kulturális vezetésére gondolok itt, vagy olyan kerületekre, mint Ursus vagy Bemowo, melyek nagy kerületek, és melyekkel nagyon szoros az együttműködésünk. Ők a saját kultúrházaikat, melyek hihetetlen korszerűek, Magyarországon alig láthatók ilyenek, adják át nekünk, s szívesen áldoznak magyar együttesekre, magyar rendezvényekre, és akkor azt mondjuk: mi fizetjük a repülőjegyet, a szállást, ők adják a honoráriumot a vendégnek. És akkor mindenki jól jár: mi idehozhatjuk a rendezvényünket, a magyar kultúra teret kap külföldön, a lengyelek pedig minőséget – olcsóbban. Például itt van közeli példa: január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, amikor is a Lengyel Rádióval közösen Dohnányi-koncertet szervezünk. Élő adás – Jandó Jenő zongoraművész közreműködésével.

- Mi a „skálája” a programoknak?
- Nincsen behatárolva: kultúra legyen, és jó kultúra. Az operettet például nem támogatnánk, de… ha erre van igény, akkor ebben segítünk. A lengyelek imádják a műfajt, bár itt nincs hagyománya. Ugyanakkor érdekes, hogy Mészáros Márta – aki lényegében filmrendező –, itt befutott színházi rendező is egyúttal. Mostanában főleg operettet kérnek tőle; két évvel ezelőtt a Csárdáskirálynőt, nemrég a Marica grófnőt állította színpadra. Kirobbanó siker volt mindkettő, s a bemutatókon nemcsak a kulturális élet elitje vonult fel, hanem parlamenti képviselők is megjelentek. Ha tehát erre van szükség, akkor ebben vállalunk szerepet. A mi rendezvényeink az alapműfajokat ölelik fel: irodalom, zene, tánc, film, kiállítási tevékenység. A színháznál csak besegítünk, s a magunk módján mindenhol ezt tesszük, ha felkérést kapunk. Ha kell, megszervezzük két szakmai folyóirat együttműködését, könyvkiadókat hozunk össze, mert érdemes. Tudományos konferenciák lebonyolításában működünk közre stb.

- Mennyire van itt jelen az, amit ma „modern” kultúrának neveznek Magyarországon? Jelennek-e meg például fiatal művészek?
- A lengyel kultúra mindig előbbre tartott a magyarnál. A háború után ez az ország, vagy Varsó nem csak lakóházainak jelentős részét vesztette el, hanem emberáldozataik is óriásiak voltak. A háború utáni Lengyelország rendkívül fiatal ország volt. A művészet megújhodása sokkal korábban indult be, és a művészetek sokkal dinamikusabban fejlődtek. Annak ellenére, hogy Magyarországot a „legvidámabb barakknak” tartották, Lengyelországban a kultúra mindig egy ugrásnyival előttünk járt. Csak egy példát mondok: amikor a ‘60-as években gimnazistaként vagy egyetemistaként a mi generációnk kijárt ide autóstoppal, jól éreztük magunkat: nyár, csajozás, tengerpart, film, koncertek, jazz stb. Én például itt láttam először a Rolling Stonest, az Animalst, az első Beatles-filmet, a Hard Day’s Nightot, s minden olyan filmet, amely nálunk nem volt utolérhető. Innen már csak egy lépés volt a komolyabb kultúra is: egy kis színház, modern kiállítás stb.

Olyan neveket, társulatokat ismertem meg, mint például Krakkóban, a Kantor-színházat, a kísérletezés kísérletét, vagy Szajna színházát a Kultúrpalotában, aki összehozta a színházat a kiállítási tevékenységgel, egy épületen belül. És ez él a mai napig, sőt fejlődik tovább. Ma a legelitebb ilyen hely a Fabryka Trzciny, egy régi gyárépületből kialakított hatalmas objektum, ahol három kiállító terem, több színház- és moziterem van, ahol leülhetnek az emberek beszélgetni, de lehet bulizni is. Szóval egy fantasztikusan jó hely. Ide nem lehet könnyen bejutni, a többi külföldi kulturális intézet minket irigyelt, amikor itt tarthattuk rendezvényeinket.

- Mi az, amit egyértelműen lehet Magyarországgal Lengyelországban azonosítani?
- Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, nem véletlen a magyar-lengyel kapcsolatok mélysége. A lengyelekkel a hagyományos, emberek közötti valóban jó kapcsolat létezik. Az eredőjét ezeknek a kapcsolatoknak most nem érdemes részletezni. Ezek a rendkívüli, közös kapcsolatok ma már a fiatalokban nem élnek, nincs mihez kötniük. Ők nem élték meg azokat az éveket, amikor bennünket összekötött ‘48, ‘56 és a továbbiak. Most már pontosan ez az egyik része a mi feladatunknak, hogy a fiatalokat minél aktívabban bevonni az intézet életébe, és ezért megyünk házhoz például az említett irodalmi rendezvényekkel is. Nekem mániámmá váltak a fiatalok, a magyar-lengyel kapcsolatok jövője egyértelműen az ő kezükben van.

- Mi a magyarok általános megítélése Lengyelországban? Mennyire él a „Polak–Węgier, dwa bratanki” [lengyel-magyar, két jó barát
- A fiatalok között már nem; már nem tudják, hogy van ilyen. Pontosan ez a feladatunk és a nagykövetségé is, hogy ezt a jelszót ismét meg lehessen tölteni tartalommal. Nekem úgy tűnik, mostanában mintha kiment volna alóla ez a tartalom. Ennek ellenére, nem lehet a mondást száműzni, mindenki ismeri, s ebbe az ember valahogy belekapaszkodik. Viszont: a magyar hívószó. Ha egy magyar segítséget kér az utcán, többen ugranak hozzá segítőkészen.

- Visszatérve az Intézetre: Hol szerveznek rendezvényeket? Csak Varsóban vagy máshol is? Milyen a kapcsolat a többi városban működő magyar karokkal?
- Egész Lengyelországban. Mivel a VMKI a legidősebb intézet, mind Varsóban, mind pedig a fővároson kívül jól ismernek bennünket. Folyamatosan együttműködünk olyan nagyvárosokkal, mint például Krakkó, Wrocław, Poznań, Bydgoszcz, Przemyśł stb. Szoros kapcsolatot ápolunk a gdański operától kezdve egészen a jarosławi kultúrházig, s mindennek megvan a hagyománya. Ma már nem járunk annyit távoli helyekre – főleg anyagi megfontolásból –, mint korábban, amikor lényegesen több pénz állt rendelkezésre. Akkoriban azt úgy illett csinálni, hogy egy Ady-programot, József Attila-emléknapot végigvittünk egész Lengyelországon, kiállítással, előadással együtt. Sztahanovista munkásszempontból: a mennyiség volt a lényeges. Régebben is odafigyeltünk a minőségre, de ma már abszolút ez a prioritás. Ami pedig a másik két tanszéket (Poznań és Krakkó) illeti, szoros a kapcsolatunk.

Tény, nekünk a „komoly" kultúrát kell támogatnunk, ugyanakkor ennél is fontosabb a fiatalok, az egyetemisták megnyerése. A hozzájuk vezető út a magyar imázs megfelelő alakítása, az érintkezési pontok meglelése. A legegyszerűbb út a zenén keresztül vezet. Rövidesen például az OMEGA lép fel Varsóban, amely ma az egyetlen promotálást nem igénylő magyar „embléma" Lengyelországban. Nem múlik el hét, hogy ne játszanák valamelyik adón a Gyöngyhajú lányt és más Omega-nótákat. Magyarul, angolul, vagy akár lengyel. Azt azért hozzáteszem, mi csak közvetítünk egy koncertiroda, illetve a magyar menedzser között.

- Az elmúlt években az egyik átütő magyar siker a Kontroll című film bemutatása volt, ami óriási visszhangot vert Lengyelországban. Meg lehet-e lovagolni még egyszer ezt a sikert?
- A magyar filmet világos, hogy nem a Kontroll alapozta meg Lengyelországban, hanem a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmtermése. Nagy öregjeink akkor alkottak, és az ő műveik – némi túlzással élve – ahogy az iskolában kötelező olvasmányok vannak, itt kötelező látnivalók voltak. Lengyelországot behálózták az ifjúsági filmklubok, s nekik köszönhetően kópiáinkat rongyosra nézték a lengyelek. Mielőtt elköltöztünk volna, selejtezni kellett filmjeinket használtsági fokuk alapján. Az idő is keményen dolgozott ezeken a régi kópiákon, de az is meghatározza állapotukat, hogy mennyit vetítették. Egy filmet úgy 75% alatt már nem nagyon lehet vetíteni; itt voltak 50%-ra letépett filmek, sőt amikor ki kellett dobnunk őket, még mindig akadtak filmklubok, amelyek elkérték azokat. Lengyelországban ismernek bennünket: Jancsótól Makk Károlyig, Mészáros Mártától Szabó Istvánig. Igaz, a fiatalabb generációt már kevésbé. Ennek oka, hogy a rendszerváltás után egyre kevesebb magyar filmet mutattak be. A Kontroll volt az egyik film, a Nyócker a másik, ami bekerült a filmforgalmazásba. Nem véletlen, hogy az Era!–Nowy Horizonty fesztivál a reménységünk.

- Ez a mobilszolgáltató Era?
-Igen, és Wrocławban szervezik évente. Mundruczó Deltája idén második díjat nyert, és fel is keltette a filmforgalmazók érdeklődését. Mi az, amit az Intézet tud ilyen helyzetben tenni, hiszen most már minden [mozik, vetítők] magánkézen van? Az egyik legnagyobb disztribútor, a Gutek Film, melynek a tulajdonosa Roman Gutek, aki a wrocławi filmfesztivált alapítója. Vele körülbelül harminc éve állunk szoros kapcsolatban, s örömünkre sok magyar filmet hív meg. Gutek úr idén, március 15-én megkapta az egyik legmagasabb állami kitüntetést. Az idei nyári wrocławi filmfesztiválon a díszvendég Magyarország volt. Mint díszvendég, a nyitóesemény Szemző Tibor „Csoma” című operájának a premierje volt, hatalmas sikerrel. És pontosan tudjuk, hogy jövőre megint csak Magyarország lesz az érdeklődés középpontjában, mert tizenöt régebbi magyar filmet, plusz öt Jancsó-filmet mutatnak be.

nick grabowski

Az interjú második fele itt olvasható.

…egy díjról, a szabadságról és a terveiről

Gergő, Collegiumunk igazgatóhelyettese ez év novemberében azon tíz fiatal tehetség között foglalhatott helyet, akiknek a köznevelés területén kifejtett áldozatos munkáját Junior Prima Díjjal ismerték el. Ennek apropóján kérdeztem őt, s miközben lebilincselve hallgattam gondolatait a mai oktatás helyzetéről és a szabadságról – közben fel sem fogtam, hogy pár héten belül már búcsúznunk kell. Ám szívből remélem, hogy valóban nem örökre.

„2003 decembere óta a Mathias Corvinus Collegium igazgatóhelyettese […] Szigorúan szakmai alapú nevelőmunkájának eredményeképpen a kisközösségek és a nemzet iránt elkötelezett, azért tenni akaró, európai színvonalú szakmai ismeretekkel rendelkező fiatalok kerülnek ki a Collegium falai közül. Gergely a díjat az utóbbi évek során az oktatás és képzés területén nyújtott szakmai munkájának eredményeképpen érdemelte ki.”

/Részlet a Junior Prima Díj 2008 Magyar oktatás és köznevelés kategóriájában díjazott Deli Gergely bemutatásából/

Téged ki jelölt a Junior Prima Díjra?

Engem Várszegi Asztrik jelölt, aki egy másik alapítványból ismer közelebbről, ahol a Mathias Corvinus Collegiumon kívül dolgozom. Ez a Bencés Alapítvány, amely a Tihanyinál jóval kisebb. Mi szervezzük minden évben a Bencés Bált, amely egy nagy jótékonysági esemény. Mára elég rangos társadalmi eseménnyé nőtte ki magát, az Operabál után ez a legnagyobb ültetett bál. Minden bejövő forintot jótékonysági célra fordítunk.
Elég sokat dolgozunk itt együtt a Bencés renddel, így Asztrik atyával is. Tehát amikor ő, Prima Primissima díjasként jelölhetett valakit a Junior díjra, minket kérdezett meg. A barátaim engem ajánlottak. Bár ekkorra már mindenki más a bencés fiatalok közül, aki az oktatás területén tevékenykedik, már elment külföldre.
A jelölés még tavaly megtörtént. De ekkor nem kerültem be a díjazottak közé, egy ponttal maradtam le. Idén viszont fenntartották a jelölést, én azonban erről nem tudtam. Így mikor kaptam a hívást Hamburgban, hogy idén nyertem, az nagyon nagy meglepetés volt.

Te nem gondoltál arra, hogy külföldre mész?

De, csak ez nagyon nehéz. Az akadémiai pálya mindenhol egy nagyon szűk terület. Külföldön is hatalmas harc megy érte, főleg ott, ahol anyagilag is megbecsülik. Nehéz kimenni, pontosabban nehéz kimenni jó helyre. De már megfordult a fejemben és próbálkozni is fogok.

Az itteni munkáddal elégedett vagy?

Azért hagyom abba, mert már nem vagyok vele elégedett. Sajnos most nagyon sok sebből vérzik a Collegium rendszere. Ugyan már nagyon sokat gondolkoztam róla, de én most nem tudok megfelelő mennyiségű energiát belefektetni. Abbahagyom, mert már nem tudtam lelkiismeretesen végezni azt, amit itt kellett volna. Elfáradtam.
Az elején nagy erőbedobással csináltam és volt is egy felszálló ága a közös munkánknak. Akkor sok mindennel meg is voltam elégedve. A Collegium is sok mindent elért, de ma már nincsen bennem olyan lendület, ami most főként az egyetemi program reformjához kellene. Úgy éreztem, ehhez új ember kell, mert én már nem tudom vállalni. Az utódom egy külsős, Szalai Zoltán lesz, akit majd hamarosan nektek is be fogunk mutatni.

Most merre felé indulsz el?

Egyelőre most a másik munkámat hagyom meg biztos pontnak. Győrben vagyok egyetemi tanársegéd. Azért szerencsés ez a hely, mert egy héten másfél napot foglal le az életemből, így elég komoly szabadságot enged. Teljesen én oszthatom be a munkaidőmet, az órák kivételével. A szabadság pedig nekem nagyon fontos, ezért is választottam az akadémiai pályát, hiába hogy jóval alacsonyabbak a kereseti lehetőségek Magyarországon. De nekem ez a szabadság nagyon sokat ér és pótolja ezt a hiányt.
Egyébként nagyon szeretek oktatni. Győrben azért is jó, mert kis egyetem, kevesen vannak egy órán, általában 10-15 fő. Ugyan nem a legtehetségesebb diákok vannak ott, de nagyon szorgalmasak és a jogban hosszú távon ez bizonyos értelemben fontosabb, mint hogy valakinek jó képességei vannak. A jog nem ragad csak úgy az emberre, nagy figyelem kell hozzá és le kell ülni tanulni. Nagyon ritkán mutatkozik meg, ha valaki tehetséges benne, inkább a szorgalom számít. Persze az igazán zseniális jogtudósoknál a tudományos és gyakorlati életben is megmutatkozik tehetségük, de nagyon kevés embernek van arra lehetősége, hogy ezt megvillantsa. A gyakorlati jogi munkák többsége ugyanis rutin munka.

Amikor joghallgatónak jelentkeztél gondoltad volna, hogy az oktatás területén maradsz majd?

Igazából nem. Pont azért mentem jogásznak, mert a földtől elrugaszkodott embernek ismertem magam. Nagyon érdekelt a filozófia és a pszichológia. Filozófiából OKTV-ztem is, pszichológiai felvételire pedig készültem is. Akkor még külön felvételi volt, az óvónőképzők pszichológiai tankönyveiből kellett tanulni. A jungi pszichológia nagyon megérintett.
Tudtam, hogy én egy nagyon elméleti alapról indulok és egy „őrült”, idealisztikus képem van a világról. Gondoltam, a jogi egyetem éppen azért lenne jó, mert olyan képességeimet fejlesztené, amelyek még nem annyira erősek. Például a gyakorlati érzék, földhöz ragadtság. És ez bejött. Csak nem biztos, hogy ez volt a jó választás.
A gimnáziumban az volt az elképzelésem, hogy egy teljes embert képzek magamból. Próbáltam jól tanulni, de nem csak azokból a tárgyakból, amelyek érdekeltek, hanem matekból, fizikából és kémiából is – a történelem és a magyar mellett, ami kellett a felvételihez. Így próbáltam megteremteni magamban egy teljességet szakmailag. Mellette pedig sportoltam, nagyon intenzíven. Könnyű atletizáltam, hogy legyen ennek az egésznek egy fizikai oldala is. Minderre pedig nagyon jól megvolt a lehetőség Pannonhalmán. Jó tanárok voltak és mellette erős volt az atlétika is, a várkörökkel. Jártam versenyekre és tartottam egy időben atlétikából az iskolai rekordot is.
De mindez az egyetem alatt széthullott. Sajnos a sport nagyon kimaradt az életemből, ezt tényleg nagyon sajnálom. A jogi egyetemen ezt nem nagyon forszírozzák.
Másrészt azért mentem jogra, mert volt egy családi hagyomány is. Nagyapám mindkét részről jogász volt, egyikük ügyész, másikuk vállalati jogtanácsos. Anyai részről pedig még több jogász is volt a családban. Dehogy mi az a jog, azért azt nem nagyon tudtam. Mi még nem voltunk annyira tudatosak a felvételinél, mint manapság a fiatalok. S mivel régen nem is volt ennyi szak, mindenki a klasszikus pályákra ment. Pannonhalmáról pedig nem volt szokás új szakokat választani, így az alternatívákat sem ismertem jól.
Mai fejjel egyébként közgázra mennék, az szinte biztos.

Ilyen beállítottsággal?

Igen. Pont a szabadság miatt. A jog nagyon lefoglalja az embert, nagyon sok energiáját leköti, gyakran feleslegesen. Ha még hasznos lenne, azt mondanám, megéri. Ráadásul borzasztóan alacsony szinten oktatnak, még az ELTÉ-n is, ami az ország legjobb jogi kara. Egy-két kiemelkedő tanár heroikus teljesítményén múlik, hogy néhány értelmes dolgot is lehet tanulni.
Ebbe belefárad az ember, én legalábbis belefáradtam. A harmadik évtől úgy nyomtam már végig, hogy igazából nem sok fantáziát láttam már benne. Igyekeztem a lehető legkisebb energia befektetéssel a lehető legnagyobb eredményt elérni. Ez meg is látszott az eredményeimen.
Másodiktól pedig már úgy csináltam az egyetemet, hogy elkezdtem egy újságnak fordítani. Ez egy gazdasági magazin volt, amelytől később már mint vezető-szerkesztő jöttem el. Ez azért sok energiámat lefoglalta.
Negyediktől már dolgoztam itt a Titkárságon is. Az államvizsgákat is úgy csináltam végig, hogy reggel nyolctól délután egyig, kettőig itt dolgoztam és utána mentem tanulni a vizsgákra.
Azért az egyetemen is próbáltam a pozitív lehetőségeket kihasználni, ezt mindenki másnak is nagyon ajánlom. Így menjetek külföldre, ez muszáj. Erasmusszal, CEMS-szel vagy bármivel, amivel tudok. Minél többször. Magyarországon nagyon kevés az olyan egyetem, ahol érdemes maradni. Ha az ember külföldi barátokat szerez, már megérte. De kint láthatja azt is, hogy ott milyen modellek vannak, hogyan oktatnak, mit követelnek. Olyan jogász ismerősöm is van, aki szintén utálta ezt az itthoni képzést, kiment Németországba és azt annyira megszerette, hogy most ott oktat.
A jogtudomány amúgy nagyon csodálatos dolog, csak ez nem tűnik ki a hazai oktatásból.

Nem is voltak olyan tanáraid, akiknél ezt érezted volna?

De, persze. Volt egy-két óra, amit nagyon szerettem. A Római jogi Tanszéken például volt egy fiatal oktató, akinél római jogi szövegek olvasását tanultam az első két évben. Ő nagyon felkészült, teológiai ismeretekkel is rendelkező tanár volt. Ugyanígy a német jogi szaknyelvi órákat is nagyon szerettem. A pszichológia jogászok iránt pedig a korábbi érdeklődésem miatt fordultam.
A nagy tanár-élményeim amúgy a doktori iskolában jöttek. A Pázmány doktori iskolájában fantasztikus tanáregyéniségeket ismerhettem meg.

Például kiket?

Például Péteri Zoltánt. Én még Gáspárdy tanár urat is ismerhettem. Ő is egy fantasztikus ember volt, hatalmas szaktudású és nagyon jó tanár.

Mivel foglalkozol a doktori iskolában?

Egy összehasonlító jogi témám van, a jó erkölcs tilalmába ütköző jogügyletekkel foglalkozom. Egyrészt történeti, másrészt összehasonlító jogi oldalról közelítem meg. Előbbi azt jelenti, hogy a római jogban is igyekeztem ezt a témát kikutatni, a középkori jogi forrásokkal együtt. Utóbbi pedig egy hatályos rész, ahol a francia, német és magyar szabályozást hasonlítom össze.

Mikor szeretnéd befejezni?

Most januárra tervezem, már 70 százalékos készültségen áll a dolgozatom. Így jövőre már szeretném megszerezni a doktori fokozatot.

Most, hogy innen elmész, ezeket a munkáidat szeretnéd folytatni?

Igen, a tanári állást biztos, hogy megtartom. De próbálok külföldre is elmenni. Ha ez nem sikerült, akkor szeretnék kicsit a szakmában dolgozni. Mivel történeti tárgyakat tanítok, római jogot, nagyon érzem, hogy már felejtem a hatályos jogi szabályozást. Látom, hogy az oktatás érdekességét, színvonalát emelné, ha tudnám a római jogi intézményeket a hatályos jogi megoldásokhoz kapcsolni. Habár sokfelé voltam szakmai gyakorlaton, de azért úgy gondolom más az, ha az ember már az irodában dolgozik.
Hosszú távon pedig biztos, hogy a non-profit szféra, ahol szeretnék dolgozni. Az is elképzelhető, hogy egy idő után visszajövök ide a Collegiumba. Azért nem szeretnék minden kapcsolatot megszakítani a Collegiummal, rendes alumnusként szeretnék még itt maradni.

Ha most elképzelnéd, tíz év múltán hogyan látnád magadat?

Legszívesebben egyetemi oktatóként látnám magamat, valamelyik külföldi egyetemen.

S melyik nyelvterületen?

Német vagy angol. De igazából az angol nyelvterület elég tág megfogalmazás, mert angolul oktatnak már a Távol-Keleten, Dél-Afrikában és Dél-Amerika egyes országaiban is. Szóval ez nemcsak az USÁ-t vagy Kanadát jelenti, hanem nagyon sok mást is.
Vagy még úgy tudom elképzelni magam, hogy egy fejlődő országban, egy karitatív szervezetnél dolgozom.

Jogászként tudnál többet adni egy társadalmi szervezetnek, vagy az eddigi tapasztalataid, a beállítottságod az, ami a non-profit szférához köt?

Hát, a non-profit szférában jól jön, ha valaki jogász, mert például egy átlagos magyar szervezet ritkán tud egy jogászt megfizetni. Ha viszont nemzetközi szinten nézzük, előbbinek nincsen túl sok jelentősége. Amit ugyanis az alapképzésben kapunk, az egy használhatatlan tudás. Az Erasmusos félévem alatt Koppenhágában például arról jóval többet tanultam, hogy a fejlődő országoknak hogyan kell segítséget nyújtani, mint itthon. Ugyanakkor nagy nemzetközi szervezeteknél igen komoly jogi munka folyik. Ehhez tehát meg kell szerezni a szükséges tudást.

Ezt hol tehetjük meg?

Külföldön van lehetőség erre, specializálódva az osztott rendszerű képzésben. Sok területről el lehet jutni a non-profit szférába, vagy az olyan –a magyar jogászoknak még ezoterikusnak tűnő jogterületre-, mint a sportjog.

Szabad firtatnom a családi állapotodat is?

Kapcsolatban vagyok, most már több, mint három éve. Barátnőm jelenleg kint tanul Dániában, egy neki való szakon, multimédia designe-on. Még nem tudom, hogyan juthatnék ki hozzá, de az is lehet, hogy együtt nézünk egy helyet külföldön, vagy hazajövünk. De ez utóbbit szeretném most legkevésbé.

Még a bencés éveidre visszatekintve: volt ott valaki, aki mély nyomot hagyott benned, esetleg máig a példaképed?

Volt, igen, több ember is. De nem igazán példaképeim ők, hanem nagy hatással voltak rám. Így Csóka Gáspár atya, aki történelmet tanított nekünk. A Pannonhalmi Levéltárnak is ő a vezetője. Nagyon tetszett az a világ, amelyben ő dolgozik és tetszett a történelemfelfogása is. Az órái is jók voltak, mindig nagyra tartottam az emberi tartását és hogy véleményéhez mindig tartotta magát. Néhány tanácsát igyekeztem betartani, de voltak olyan életvezetési tanácsai is, amelyeket viszont nem tudtam betartani. Ő például azt mondta, hogy egy férfi 25 év alatt még ne menjen háztűznézőbe☺. Néhány szerelmi krízis során eszembe jutott ez és valahol igazat is adok neki, hogy nagyon sok sebet ejt a felkészületlenségünk. Főleg a fiúké egy komoly kapcsolatban. Ezért mondhatta ő a 25 évet, amely egyébként a római jogban is a felnőttség korhatára volt, bár nem tudom, hogy ezt ő tudta-e.
Ő segített abban is, hogy megtanultam valamennyire okleveleket és kódexeket olvasni. Ez például elkerülhetetlen volt a mostani kutatásomnál is.

Merre jártál kutatásaid során? Hamburgba is emiatt mentél?

Igen. Sokfelé sikerült eljutnom. Hosszabb ideig voltam Münchenben, ahol az olimpiai faluban laktam. Nem messze attól a helytől, ahol az izraeli sportolókat túszul ejtették. Voltam Pisában is, itt nagyon jól éreztem magam. Nagyon jó a pisai egyetem, sok középkori anyaguk van. A nyáron pedig Párizsban voltam és ott egy jog-összehasonlító intézetben dolgoztam. Legutoljára pedig Hamburgban jártam, ami szintén egy nagyon jó hely volt.

Kinek a segítségével tehetted meg mindezt?

Tagja vagyok egy kutatócsoportnak, ők küldtek ki Münchenbe és Pisába. Párizsba Péteri professzor úron keresztül jutottam ki, Hamburgba pedig magam pályáztam.
Emellett volt néhány rövidebb tartózkodásom is. A legszebb Szicíliában volt, amikor Katániában töltöttem egy hetet egy római jogi világkongresszuson. Ez fantasztikus élmény volt.

A karácsonyt hol töltöd?

Karácsonykor a családdal leszek.

Pécsett?

Nem. Pécsi születésű vagyok, de a szüleim már Bátorterenyén élnek. Velük leszek Szenteste, másnap pedig együtt karácsonyozom a barátnőmmel.

Akkor kellemes ünnepeket kívánok és köszönöm a beszélgetést!

Én is nagyon szépen köszönöm! Békés karácsonyt és boldog új kívánok Nektek!

Ön matematika szakon szerzett diplomát. Milyen út vezetett innen a pszichológiához? Hogyan fordult e tudomány felé?

Az elég estleges volt, az az igazság. Egyetem után egy mesterséges intelligencia kutatócsoportba kerültem az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetébe. A mesterséges intelligencia egyáltalán nem haladt úgy akkoriban – ma sem egyébként –, mint ahogy remélni lehetett, csak ma már nem is annyira remélik Eleinte úgy nézett ki, hogy a számítógéppel egy csomó mindent meg lehet csinálni, itt van egy gép, ami logikai műveleteket ilyen gyorsan és megbízhatóan hajt végre. Csakhogy ez nem minden önmagában. Akkor persze matematikusként vagy mérnökként olyan nagyon nem izgatja az embert, hogy ezt hogy csinálja a természet, tehát mondjuk az ember, de ha nem megy, akkor elkezdi érdekelni, így azon kaptam magam, hogy egyre több kognitív pszichológia irodalmat olvasok, és egyre kevesebb műszakit meg matematikait. Ez volt az egyik része, a másik pedig, hogy találkoztam valahol Illyés Sándor professzorral, aki akkoriban alapította a kísérleti pszichológiai tanszéket. Valamilyen buliban. Beszélgettünk, hogy ki mit csinál, és mesélt, hogy az intelligencia öröklődését kutatja most, de ott eléggé bonyolult matematikai modellekkel találkozott, amit nem nagyon ért; mondtam, hogy azt szívesen megnézem, az tanult szakmám, és tényleg elég nívós modellek voltak. Tehát elkezdett ez is érdekelni, és amikor alapította a tanszéket, kérdezte, hogy nincs-e kedvem idejönni. Gondoltam, eltöltök itt egy-két évet, amíg beletanulok a pszichológiába, aztán itt ragadtam.

Amikor a pszichológia területére lépett, nem fogadta el egy az egyben a kanonizált tantervet. Egészen pontosan mit kifogásolt az oktatásban, miért nem akart beiratkozni a pszichológia szakra?

Eleinte be is jártam egy-két órára, az érdekesebbekre, de két okból nem végeztem el. Az egyik, hogy nem látom sok értelmét annak, hogy két diplomát szerezzen valaki. Annak igen, hogy egyre magasabb, tehát hogy speciálisabbat vagy doktorit csináljon. Annak, hogy két diplomát szerezzen, azért nem látom sok értelmét, mert a diploma elsősorban nem is egy szakma, tehát rengeteg embernek változik meg a pályája, hanem egy bizonyosfajta – mondjuk így – értelmiségképzés, amelyhez hozzátartozik egy bizonyos mennyiségű „szívatás”. Például egy orvossal megtanítják a halántékcsont – az os temporale – összes üregének meg dudorának a latin nevét.

Ami bizonyos értelemben szükségtelen?

Hát, még megbetegedni se nagyon tudnak, úgyhogy…De nem szükségtelen, azért nem szükségtelen, mert nem orvos az, aki nem ismeri az emberi test összes porcikáját. Szóval hozzátartozik, egy beavatás szinte, attól lesz orvos, attól lesz szakmabeli, hogy ezen átmegy. Mi sem szerettük a parciális differenciál egyenleteket, és egyetlen olyan évfolyamtársamról nem tudok, aki használta volna pályáján, akár egyet is, de az világos, hogy nem matematikus, aki életében legalább egy ilyet nem oldott meg egyszer.

De ön úgy gondolta, hogy csak egy szakkal csinálja ezt végig.

Egy szakkal ez bőven elég. Az egyetemen azért én nem voltam ilyen szempontból túlzottan éltanuló, tehát minden félévben volt olyan vizsga, amire azt mondtam, hogy ezt csak utóvizsgára vagyok hajlandó megtanulni, és hát többnyire nem lett, sőt, nem lett belőle UV. De bizonyos értelemben máig se tanultam meg egy csomó ilyen „szívatás cuccot”. Pszichológián is volt ilyen tárgy. Jó, a statisztika nagyon nem okozott volna problémát, de mondjuk az élettan már igen.

Mi döntötte el, hogy meghallgatja-e az adott kurzust vagy sem? Gondolok itt konkrét témákra vagy az előadó személyiségére, felkészültségére.

A tanárok meg a témák döntötték el. Inkább emberre mentem, hogy rá kíváncsi vagyok, hogy mit mesél az óráin. Kicsit a témák is, de inkább a tanárok. De mondom, szisztematikusan nem akartam elvégezni…Szóval annak, aki kitűnő tanuló eleve, mert van olyan, sőt vannak közöttük rokonszenvesek is, tehát olyanok, akik nem stréberségből kitűnő tanulók, hanem azért, mert nem érzi magát jól, ha valamit nem tanult meg vagy nem érti; az teljesen rendben van. De hát olyan meg nem vagyok. Annak lehet, hogy érdemes akárhány egyetemet elvégezni, aki ilyen. Az a helyzet egyébként, hogy az emberek egy része vagy akár többsége olyan, hogy elhivatottsága van. Bennem és azt hiszem, elég sok más emberben semmilyen elhivatottság soha nem volt.

A matematika iránt sem?

Aziránt aztán végképp nem. Eléggé adott pálya volt, középiskolai tanulmányi versenyeken meg tudtam oldani a feladatokat, belekerültem egy olyan közegbe, ahol ez természetes, meg olyanok között voltam, akiknek szintén ment. Én tulajdonképpen csak az egyetem vége felé kezdtem el gondolkodni azon, hogy biztos, hogy matematikus akarok én lenni?

Mely szakemberek megállapításait tartotta annak idején irányadónak? Kiktől olvasott?

A legelső pontosan tudom, hogy mi volt…Az első könyv, amin akkoriban gondolkodtam, amikor döntenem kellett, hogy menjek-e a kísérleti pszichológia tanszékre, az Ulrich Neisseré volt, Megismerés és valóság címen jelent meg magyarul. És tényleg egy nagyon érdekes, alapos kognitív pszichológiai könyv, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a pszichológia ilyen is lehet. Csakhogy kérdeztem Illyést, hogy ez egyáltalán pszichológia-e, amire mondta, hogy nagyon is, ilyennek kéne lennie. És ez döntötte el valamennyire, hogy mi legyen…jó, valamennyi Freudot meg Jungot olvastam kamasz koromban, de az úgy nagyon nem ragadott meg, kicsit belemagyarázásnak éreztem ezeket a dolgokat. Most már egyébként valamennyire értem, hogy miről van szó, de azért most se tudományos.

Az álomfejtésekre gondol például? Nem ért velük egyet?

Az a vicc, hogy bizonyos értelemben most már egyetértek, csak nem tudomány egyrészt, nem tudományos, másrészt mindig van olyan, ami lehet, hogy igaz, de valahogy a tudomány nem tudja megragadni.

A memetika nem ilyen?

De, az is ilyen egy kicsit ilyen. Az más okból, nem ezért.

Tudományként tartják számon a memetikát?

Vannak viták és jogosak, főleg azért mert rengeteg baromságot írtak róluk, ami önmagában nem lenne baj, tehát például a relativitáselméletről legalább annyi sületlenséget olvastam, mint a mémekről, csak az a különbség, hogy az addigra meg volt csinálva rendesen. Az egész mém fogalmat vagy gondolatot Richard Dawkins fölvetette egy ragyogó könyvének (Az önző gén) a végén, és hirtelen robbanásszerűen népszerűvé vált úgy, hogy még nem volt megcsinálva, tehát nem volt se ellenőrizve a hipotézis, se kitalálva, hogy ezt hogy lehetne ellenőrizni.
Két dolog áll annak az útjába, hogy a memetikát tudományként elfogadják. Az egyik, hogy a gyors népszerűség riasztotta azokat, akik kínlódni szeretnek vele meg dolgozni, a másik meg Dawkins ateizmusa. Próbáltam Az önző génben keresni ateista mondatokat. Fél mondatok vannak, negyed mondatok, szóval nem lehet idézni belőle két sort, ami egyértelmű ateizmusról tanúskodna, csak átsüt az ateista hite. Ha a felvilágosodás kori tudósok megtették azt, hogy különválasztották a tudományt a hitüktől, akkor legyen szíves egy mai ateista tudós is különválasztani. A modern tudomány attól lett olyan, amilyen, hogy mélyen hívő tudósok különválasztották a tudományt a hittől. És valószínűleg a tudomány ezért alapozta meg a technikát ennyire, mert így állt hozzá.

Az ELTE Gazdaságpszichológiai Szakcsoportjának professzoraként többek között a
memetikát is tanítja.

Hogy tanítom, az túlzás, egy speciálkollégiumot tartok. Főleg azért, mert arra voltam kíváncsi, hogy mit lehet ebből tanítani, és mi az, ami túl híg.

A gének működésének, evolúciójának analógiájára alkotta meg Richard Dawkins a gondolatok evolúciójában szerepet játszó mém fogalmát, mely utánzással reprodukálódik, adódik át. Vagyis Dawkins könyvében felveti, hogy ahogyan a gének képesek másolni (replikálni) önmagukat, ezáltal génkomplexeket, például embereket építve fel, úgy más replikátorok is élnek ebben a világban, így az emberi kúltúrát, gondolatokat felépítő mém. Valójában mik a mémek? Elfogadott-e valamilyen közös tudás a mémek meghatározásáról?

Nem tudom, mik a mémek. Ez egy absztrakció. A memetika ahhoz a mendeli gondolathoz kapcsolódik, hogy külön diszkrét egységek, amiket később géneknek neveztek el, szabályozzák az öröklődést. Hajlamos vagyok úgy fölfogni, hogy könnyen lehet, hogy ez a logika egyszerűen általában minden élőnek logikája. Mendeltől még hetven év volt vagy nyolcvan, amíg felfedezték a géneket, addig az egy absztrakció volt, senki se látott valódi gént, csak úgy jól működött az elmélet például az állattenyésztésben vagy a növénynemesítésben. Tehát génekben gondolkodtak, de 1953-ban fedezték fel egyáltalán a kettős spirált, jó nyolcvan évvel Mendel után. A memetika tekintetében nagyjából ebben a nyolcvan évben vagyunk most valahol. Azt sem tudom, hogy mennyi ideig fog tartani. Tehát amikor beszélünk, mondjuk ahogy akkoriban beszéltek nyolcvan évig génekről, anélkül, hogy tudták volna, hogy miről beszélnek, absztrakt fogalom volt, hát a tudomány olyan nagyon nem irtózik az absztrakt fogalmaktól, megtanultuk már néhányszor, hogy tud az hasznos lenni, de ugyanígy a mém is egy absztrakt fogalom.

De azért vannak rá példák, nem?

Én még egyetlen példát nem láttam. Egy marketinges ember, ha azt mondják neki, hogy mondjon példát, akkor ő mond, az a dolga. De nem tart még ott a memetika, hogy bármire azt mondja, na ez biztosan mém.

Akkor önök pontosan mivel dolgoznak az evolúciós marketinggel foglalkozó, többek között a memetika eredményeit is felhasználó cégüknél?

Mi is absztrakcióval dolgozunk. Persze, sorozatban mondjuk a példákat a mémekre, de hogy azok mémek-e vagy sem, azt nem lehet tudni.
Ugyanazt csináljuk, mint a hagyományos marketing, persze, csak már eleve nem azt kérdezzük, hogy tetszik neki, vagy milyen az attitűdje, vagy mit csinál, hanem azt, hogy mit mond róla. Nem az érdekel például, hogy tetszik-nem tetszik, örül-nem örül, hanem hogyan fordulnak elő az egyes gondolatelemek például abban, amit mond róla. Tehát tulajdonképpen ugyanúgy faktoranalízist használunk, mint egy csomó marketingkutató, szemantikus differenciálokkal dolgozunk, csak fordítva ülünk a lóra.
A memetika mindig is szőnyeg alá söpörte azt a kérdést, ami a leglogikusabb kérdés. Fogadjuk el, hogy a gondolatokban vannak valamilyen kis generátorok, amelyek, mint a gén, generálnak élőlényeket. Méghozzá a génben az a pláne, hogy a legkülönbözőbb fajta élőlényekben tud jelen lenni, tehát mondjuk ha az én szemem barna meg a kutyámé is barna, az ugyanattól a géntől van, csak egyszer egy ilyen, egyszer meg egy olyan csapatban találta magát. Hát ugyanígy akkor lehet, hogy egy-egy mém is sokfajta gondolatban tud megjelenni. A kérdés pedig az lenne, hogy ha a génnek a mém felel meg, akkor mi felel meg az élőlénynek, ami egy túlélőgép? Tehát mik a mémek túlélőgépei?

Én egy kicsit úgy látom a memetika alkalmazását, hogy itt van egy tudományos elméletcsíra, tudományosan még nincs megcsinálva rendesen, az is lehet, hogy kétesnek bizonyul. De a tudományban mindig a következetessége a pláne. Tehát nagyon sokszor előfordult a technika történetében, hogy egy téves tudományos elmélet nagyon jó technikai eredményekre vezetett, pusztán azért, mert következetes volt. És ugyanez van itt is. Úgy tűnik, hogy találunk olyasmit, amit más módszerrel nem találnak meg más kutatók.

Tehát vannak olyan eredményeik, amelyek kifejezetten a memetikához köthetők?

Nem lehet biztosan tudni. Azt sose lehet elválasztani, hogy azért jutottunk olyan eredményre, aminek a megbízó örült, és hasznosnak találta, mert amúgy okosak vagyunk vagy azért, mert a módszer ennyire hatásos. Még a kettő lehet akár interakcióban is egymással.

Tulajdonképpen mi az a néhány kézzelfogható tényező, amitől újdonságot hordoz a módszerük?

Például ez a fajta memetikai faktoranalízis, az, hogy hogyan kérdezzünk, hogy a lehető legtöbb tényt kapjuk. De érdekes, mert talán túlzottan is kötődik a konkrét kutatókhoz, akik egyre inkább azt tapasztalták, hogy ez működik.

A mémek rendszerezése: a definiáló, szimbiotikus, immunhiányos, ellenséges és parazita mémek meghatározása. Mit jelent és miben segít egy konkrét megbízás esetében a fenti csoportosítás?

Egyszerű mémélőlényeket keresünk, mert nem tudjuk pontosan, hogy mik a mémek. Megpróbáljuk a biológiai analógiát továbbvinni. Ahogyan vannak gének, amelyek együtt nagyjából definiálják az illető élőlényt, úgy léteznek mémek, amelyek definiálják a fogalmat, brandet vagy terméket, próbáljuk leírni, amit épp vizsgálunk. Azokat, amelyeket markánsaknak találtuk, megpróbáljuk szortírozni. Egy marketing- vagy PR-kampányban nyilvánvalóan a definiáló mémeket kell erősíteni, mert akkor fog rákoncentrálni arra, ami ez és nem valami másik. Mi az, ami nyíltan ellenséges mém, tehát ami mondjuk elpusztítani akar, a márka definiáló mémjeit próbálja meg valami más márka definiáló mémekkel helyettesíteni? A biológusok is vitatkoznak rajta, hogy a parazitizmus a szimbiózis egy formája-e vagy egy önálló dolog. Mi különvettük azért, mert másképp kell kezelni őket. Tehát ami parazita, azt nem akarjuk beolvasztani nyilván. Az ugyan szimbiotikusan megvan, és nem tudjuk leválasztani például, de azért mégse akarjuk beépíteni. Tehát amennyire lehet, meg kell próbálni izolálni, meg kell próbálni azt, hogy nőjön valaki máson, ne rajtunk. Ha tényleg ennyire ártalmas, tehát hogy a definiáló mémekkel ellentétben van. Ez ilyen szempontból light dolog, inkább az az érdekes, hogy egy brandnek vagy egy új termék esetében például elég nagy nehézség szokott lenni az, hogyan adjunk instrukciókat, hogyan briefeljük (tájékoztassuk) a kreatívokat, akik hozzák a kreatív ötletet, de azt semmi se kontrollálja, hogy az mikor fog működni. Az már teljesen világos minden marketinges számára, hogy nem az számít, hogy tetszett-e egy reklám, mert nagyon sok olyan volt, ami tetszett és az eladások meg csökkentek. Néha meg is tudjuk mondani memetikai elemzéssel, hogy miért.

Az alapoknál kezdve, hiszen nem mindenki ismeri a verseny részleteit: mit érdemes tudni a Teldersről, hogy foglalnátok össze a lényegét?

Juhász Márti: A Telders nemzetközi perbeszédverseny – más néven a jogászok Európa-bajnoksága, amit minden évben Hágában rendeznek meg a Nemzetközi Bíróság épületében. Szeptemberben adnak egy jogesetet, amely két fiktív állam jogvitájára épül, és a Nemzetközi Bíróság ügymenetét követve egy írásbeli és egy szóbeli fordulóból áll. Az írásbeli fordulóra januárig van időnk felkészülni és elkészíteni a keresetlevelet, amit aztán áprilisban egy szóbeli forduló követ a Béke Palotában, Hágában – igazi nemzetközi bírók, szakértők és hús-vér jogászok előtt.

Pusztai Dávid: Hozzátenném, hogy mindig megkérdezik, hogy mi az a „Telders”. Ez egy tulajdonnév: egy leideni jogásznak a neve, aki a holokauszt alatt védte a zsidókat, amiért a németek megölték.

Magával a versennyel az ELTE ÁJK által meghirdetett fakultáció keretében kerültetek közelebbi kapcsolatba. Megszabtak valamiféle kritériumot a jelentkezéshez: gondolok itt a nyelvtudásra, szakmai előképzettségre?

Deli Zsófi: Gyakorlatilag nem volt megszabva semmilyen feltétel, minden érdeklődőt szívesen fogadtak. De végül is mondhatjuk úgy, hogy magas mércének kellett megfelelni…(szolid kuncogás)

P. D.: Akkor ezúton szeretném lelkesíteni a jogászokat, mert az egész úgy indult, hogy tavaly ketten jártunk Róna tanár úrhoz Pállfy Mikivel és egy két évvel ezelőtti jogesetet oldogattunk egész évben. Aztán szeptemberben megkerestem Zsófit és Mártit és befűztem őket. Úgy kellett lasszóval fogni az embereket – jó, őket nem kellett kétszer kérni, de jó lenne, ha a következő években nem kellene úgy összehalászni a társaságot.

Nem is jelentkeztek többen a fakultációra?

P. D.: De, két kemény hétig volt még három tagunk, akik nagyon sokáig kitartottak…
J. M.: Elég ad hoc módon alakultunk, és az elején a Tanár úr nem is vett minket komolyan. Mesélte ugyanis, hogy régebben úgy válogatta ki az embereket a szemináriumából. Voltak tizenvalahányan és azokból választotta ki a legtehetségesebb diákokat. Hivatalosan tehát így megy.

A 2004/2005-ös csapatnál például póttagok is voltak…

P. D.: Igen, most már talán nálunk is lesznek. A nyugati csapatoknál is egyébként ez volt a jellemző: a németek voltak vagy nyolcan…

D. Zs.: A leideniek is. Külföldön külön válogatókat tartanak több egyetemen is.

Magyarországon viszont csak az ELTE-n van lehetőség bekapcsolódni a versenybe.

P. D.: Igen, de a másik ilyen nemzetközi versenyt – a Jessup-ot több egyetem is bonyolítja.

D. Zs.: A Pázmány, Szeged, még a CEU is. Idén csak két jelentkező volt, de arra nagyobb az érdeklődés.

Róna (nemzetközi jogi tanszék tanára) tanár urat már említettétek. Kik segítettek még a felkészülésben?

D. Zs.: Az írásbeli részre gyakorlatilag csak Róna tanár úr segített minket.

J. M.: Dr. Tanács János tanár úr pedig a logikai érvelésünk felépítéséhez járult hozzá. A szóbeli résznél – itt jártunk igazán konzultációra – Allan Tatham (a kollégium competition law-t oktató tanára) dr. Varga Erika, dr. Kardos Gábor és dr. Sipos Attila működött közre.

P. D.: Sipos Attila (HungaroControl Zrt Jogi Osztályának vezetője) rágta a szánkba a légjogi szakirodalmat és a Hungarocontrol teljes stábja és szakkönyvtára is a rendelkezésünkre állt. A Hungarocontrol a magyar légi irányítást ellátó Zrt. Mivel a jogesethez a légjoggal kellett behatóbban megismerkednünk, ezért kértük a segítségüket.

J. M.: Stáblistánk van…

D. Zs.: Támogatóink között van a Collegium is, ugye. Ati (Orbán Ati – ha valakinek nem lenne egyértelmű) rengeteget segített nekünk. Az pedig, hogy a 116-os szoba végig nyitva állt előttünk, felbecsülhetetlen támogatást jelentett.

P. D.: A titkárságot pedig last minute akcióként este 10-ig használhattuk, hogy ki tudjuk nyomtatni azt az iszonyú mennyiségű anyagot, amire szükségünk volt a versenyhez.

A nyolc hónapos felkészülés alatt nem csak a konkrét jogesetet kellett boncolgatnotok, hanem a nemzetközi jogról is szereznetek kellett egy átfogó képet…

J. M.: Azzal is megismerkedtünk, mert másod-harmad éven ez nem tantárgy.

No de voltak kellemesebb fázisai is a felkészülésnek: a kisasszondi kalandot a pusztában egy kúriában ide sorolnám. Azt nem mondhatjátok, hogy ez megviselt volna titeket – még ha a vizsgaidőszakban is került rá sor.

J. M.: Teher semmiképp sem. Felüdülés volt.

P. D.: Az volt, csak az volt a baj, hogy napi 8-10 órán át írtuk a memorandumot. De még így is nagyon megérte. Pár héten belül vissza is megyünk, de már csak szigorúan ünnepelni.

Rendeztetek egy főpróbát is a kollégiumban, amelyre laikusok is elmehettek imitálni a Nemzetközi Bíróság plénumát. Az utolsó napokban még sok változtatást eszközöltetek a beszédeiteken, mennyire volt az a végleges verzió, amit mi, kollégisták is hallhattunk?

D. Zs.: Itt igazán nincs végleges verzió. Az a beszéd is, amivel az utolsó pillanatban kiálltunk, bármikor borulhatott. Borult is! A bírák kérdéseitől függött minden.

P. D.: Ha viszont úgy nézzük, hogy mennyire tudtuk elmondani azt az eredeti elgondolást, amit leírtunk, akkor azt mondanám, hogy csak 25%-ban változott a szöveg. Akkor is csak retorikai elemeket tettünk bele. Miki beszéde változott meg nagyon. Az utolsó este írtuk át az egészet, amit végül nagyon jól sikerült előadnia.

Hiszen nem csak mint jogászok, hanem mint szónokok is jelen voltatok a versenyen. Mennyire gyakoroltátok be a fellépést? Kialakítottatok felvett szerepeket? A hírek szerint ugyanis a Tanár úr náci kiképző tiszthez és kedves óvónénihez hasonlította egyikteket-másiktokat.

D. Zs.: Igen, Róna tanár úr azt mondta, hogy valósítsuk meg önmagunkat és ragaszkodjunk az egyéniségünkhöz. Sajnos nekem el kellett válnom a személyiségemtől. (heves fejrázások a csapattagoktól + sokat sejtető vigyor) A második bírónál valóban kihoztam az igazi náci típusú megnyilvánulásaimat, míg az elsőnél egy kedves és szimpatikus, pimasz jogi képviselőt kellett alakítanom, ami távol áll az egyéniségemtől…

P. D.: Külön zsűri volt arra, akik kizárólag a szónoki képességeket pontozták. Ők azt mondták, hogy a magyarok kifejezetten azzal tűntek ki, hogy színt vittek az előadásukba. Tehát nem egy száraz, jogászi monológot adtunk elő, tele volt érzelmi töltettel. A logikai gondolatmenetét is kiemelték az előadásunknak, mert egyszerű volt, világos és érthető. Ezzel gyakorlatilag az anyanyelvű csapatokat is megvertük a nyelvi hátrányok ellenére.

D. Zs.: És mi gyakran hozzászóltunk az ellenfeleink beszédeihez. Mert voltak, akik csak kiálltak és a bíróra koncentráltak.

Kikkel kerültetek szembe a verseny során?

J. M.: Mi, felperesekként két anyanyelvi csapattal: először a skótokkal, azután a leideniekkel. Alperesi oldalon pedig a spanyolokkal és a görögökkel. De elég nemzetközi a társaság, tehát a nemzeti színek mögött ott voltak az írek, angolok… Nem kifejezetten homogén társulások voltak. A nemzeti karakterek eléggé globalizáltra sikeredtek.

Érződött valamilyen megkülönböztetés Kelet és Nyugat között – akár tudásszintben, akár a bírák, csapatok hozzáállásában?

D. Zs.: Voltak olyan nemzetek, akik nagyon barátságosak voltak, például akik a gröningeni egyetemről jöttek. Először a dánok, akikkel együtt voltunk elszállásolva, és a németek tűntek úgy, hogy eléggé fennhordják az orrukat. Aztán végül mögöttünk végeztek, és a dánok utána odajöttek gratulálni az utazás reggelén. Ott kicsit megfordult a kocka. De nekem alapvetően jó benyomásaim voltak.

P. D.: Összességében nekem is, a bírák részéről sem éreztem ilyet. Bár azért Leidennek nagyon lejtett a hazai pálya. A végeredményben pedig jócskán felborult a papírforma. A hollandok, angolok sehol nem voltak.

Hogy a piszkos anyagiakról is szó essen: milyen díjakkal motiválták a versenyzőket?

P. D.: Könyvekkel. Szakirodalommal. Egy sort jelent az önéletrajzban… Ez a verseny tényleg már csak magáról a részvételről szól, nem az azt követő anyagi juttatásokról. A nevezési díj is egy horribilis összeg: 1400 € volt. Ahhoz képest, amit hozzánk vágtak: 3-4 monográfiát, meg 8-9 folyóiratot, ez núdli. Nem ez a lényeg.

Az egyetem mennyire ismerte el az eredményeteket?

P. D.: Ezt még nem lehet megmondani. Híre van tanárok, diákok között is. De igazából kari szinten csak szeptemberben szokták az ilyen teljesítményeket honorálni.

Az egyetem NATO-termében viszont egy elég nagyszabású fogadást adtak a tiszteletetekre, ahol a külügyminiszter is megjelent. Ez azért ígéretes gesztus az egyetem részéről.

P. D.: Az nem az egyetem, hanem a tanszék gesztusa volt. Ők eddig is támogattak.

Jövőbeli terveiteket azért biztos befolyásolta ez a tapasztalat. Nemzetközi jogi demonstrátorság? Vagy az egy hajszállal ismertebb nemzetközi perbeszédversenyen – Jessup-on való megmérettetésben gondolkoztatok-e?

D. Zs.: Szeretnénk külföldön tanulni, a tanárunk is Oxfordban fog tanítani a közeljövőben, ahová mi is igyekszünk kijutni. De a rákövetkező évben mindenképp megpróbáljuk a Jessup-ot is. Róna tanár úr már előre is elvállalta a felkészítésünket.

J. M.: Mindannyian a nemzetközi joggal szeretnénk foglakozni, aztán majd meglátjuk, hogy pontosan melyik szeletével. Még nagyon az elején vagyunk és csak légjogot tanultunk hivatalosan.

Aztán csöng a telefon, hogy a Lánchíd Rádióhoz ki menjen nyilatkozni. Még szerencse, hogy végére értem a mondandómnak. Minden esetre már most bejelentkezek egy két évvel távolabbi időpontra, hogy az amerikai sikereikről is időben tudjak majd pár sort írni. Ki tudja akkor is mivel lesz tele a naptáruk?