Irodalom

Lehull a spagetti-szószos lepel a fantáziánkban élő vadnyugati mítoszról, melynek papírmasé díszleteiből így már John Wayne és Gojko Mitic is félelemtől reszketve vágtázna ki, biztonságot remélve.

Cormac McCarthy a 2008-as Nem vénnek való vidék című film bemutatása után vált ismertté és kedveltté a (magyar) nagyközönség előtt, mint a film alapjául szolgáló regény írója. A film és a könyv sikere folytatásért kiáltott, és meg is kapta a nagyérdemű – ha nem is egy új darabbal honorálva meg rajongását.

A hazánkban eddig még ki nem adott történet, a Véres délkörök – elődjéhez vagy inkább utódjához hasonlóan – az USA déli határainál játszódik, mely nem is meglepő, tekintettel arra, hogy McCarthy erről a tájról származik, és a helyi lakosok sokat mondó hümmögését, meg a marhatenyésztés minden csínját-bínját úgy ismeri, mint a tenyerét. Némi újításként szolgál, hogy írónk visszakalauzol minket a 19. század első felébe, amikor még vad musztángok nyargalásztak a prérin; az olajfinomítók, Ewingék, vagy az olasz filmgyártás pedig csak az eljövendő korok elborzasztó árnyaként vetülhetett e kietlen környékre. A jól ismert klisék már akkor is éltek: lengőajtós kocsmákban kortyolták a whiskeyt, Colt is megteremtette a tájegység egyik szimbólumát, a fehérek meg a pogány vadak akkortájt sem akartak megférni a bőrükben. Csakhogy nosztalgikus korképünket alaposan felborítja, hogy a mai retro-hullámot meglovagoló divatipar trendi kis darabjait olyan vastagon borította a vér és a mocsok, amiről napjaink híradóján edzett, semmi ágán ülő lelkünk legrémesebb álmaiban sem gondolt. Persze, sejtettem én, hogy a Winnetou-történetek csupán lányregényesített kivonatai a valóban lezajlott skalpolásoknak, s annyi felvetéssel is éltem a könyvet kezembe véve, hogy McCarthytól nem áll távol a vérbő erőszak. Szóval valamelyest megacélozottan láttam neki a betűk falásának, de közel sem azt kaptam, amit reméltem. tovább a cikk folytatására »

Az Oscar-gála egyetlen meglepetését jelentette a Milk című film, melynek apropójából Sean Penn eljátszhatta az első homoszexualitását nyíltan vállaló politikust és így társulhatott a kétszeres Oscar-díjasok táborához. A film viszont nem csak ezért érdekes. A Bush-korszak lezárulásával nagy várakozások övezték az alig pár hónapja beiktatott Barack Obama elnöki ténykedését. Obama változást ígért, és már az maga egy csoda, hogy egy afroamerikai esküdhetett fel a Bibliára és a Függetlenségi Nyilatkozatra az egykori rabszolgatartó országban. Akkor Amerika végleg eltemette a történelméből igen markáns szeletet követelő rasszizmust, a különböző etnikumokra és társadalmi csoportokra erőltetett szegregációt, és kész egy új fejezet megnyitására?

A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

tovább a cikk folytatására »

A fenébe is, itt az újév, s bizony nem sokat működtem még közös kis honlapunkon/blogunkon. Most előveszem a régi ötletemet, s egy kellemes filmélményemről próbálok meg írni. A filmélményt nem mellesleg a Collegium falain belül ért. Ez jelzi, hogy veletek is történhetnek csodák, kedves collegisták/colleginák! Csak akarni kell.

Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.
tovább a cikk folytatására »

A győztes könyv

Mint emlékezhettek, az ősz folyamán már cseszegettem a társaságot olyan idióta kérdésekkel, melyek kedvenc könyveitekre, filmeitekre kérdeztek rá. Az eddig beérkezett címekből összeállítottam az 1-10. helyezettek listáját.
Egyelőre 28-an adtak választ. Ez azt jelenti, 28×5 könyv-, illetve 28×5 filmcímet kaptam. (Nekik ezúton is köszönöm a részvételt.) Ez részben elegendő ahhoz, hogy közzétegyem a részeredményeket; a koli összlétszámához képest viszont talán kevéske.

Van-e értelme ennek az egésznek? A kérdés jogos, természetesen bennem is felmerült. A legkönnyebb dolga talán annak van, aki öt könyvet olvasott és öt filmet látott életében. Mivel óriási anyagból lehet meríteni, viszonylag kevés egyezés van a beküldött címek között. Néhány dologra azonban mindenképpen jó ez a felmérés. Felhívja a figyelmet olyan alkotásokra, amelyek kívül esnek a látószögünkön – netán még sohasem hallottunk róluk.

Rengeteg elemzési lehetőséget jegyeztem fel magamnak. Ezekre majd akkor kerítek sort, ha több címet kaptam. Érdekes lesz például megfigyelni, mekkora a kötelező irodalom aránya, illetve a magyar és a kortárs filmeké. Létre lehetne hozni egy adatbankot az összes címmel. S végül az írók/filmrendezők versenye is ez. tovább a cikk folytatására »