Cormac McCarthy a 2008-as Nem vénnek való vidék című film bemutatása után vált ismertté és kedveltté a (magyar) nagyközönség előtt, mint a film alapjául szolgáló regény írója. A film és a könyv sikere folytatásért kiáltott, és meg is kapta a nagyérdemű – ha nem is egy új darabbal honorálva meg rajongását.

A hazánkban eddig még ki nem adott történet, a Véres délkörök – elődjéhez vagy inkább utódjához hasonlóan – az USA déli határainál játszódik, mely nem is meglepő, tekintettel arra, hogy McCarthy erről a tájról származik, és a helyi lakosok sokat mondó hümmögését, meg a marhatenyésztés minden csínját-bínját úgy ismeri, mint a tenyerét. Némi újításként szolgál, hogy írónk visszakalauzol minket a 19. század első felébe, amikor még vad musztángok nyargalásztak a prérin; az olajfinomítók, Ewingék, vagy az olasz filmgyártás pedig csak az eljövendő korok elborzasztó árnyaként vetülhetett e kietlen környékre. A jól ismert klisék már akkor is éltek: lengőajtós kocsmákban kortyolták a whiskeyt, Colt is megteremtette a tájegység egyik szimbólumát, a fehérek meg a pogány vadak akkortájt sem akartak megférni a bőrükben. Csakhogy nosztalgikus korképünket alaposan felborítja, hogy a mai retro-hullámot meglovagoló divatipar trendi kis darabjait olyan vastagon borította a vér és a mocsok, amiről napjaink híradóján edzett, semmi ágán ülő lelkünk legrémesebb álmaiban sem gondolt. Persze, sejtettem én, hogy a Winnetou-történetek csupán lányregényesített kivonatai a valóban lezajlott skalpolásoknak, s annyi felvetéssel is éltem a könyvet kezembe véve, hogy McCarthytól nem áll távol a vérbő erőszak. Szóval valamelyest megacélozottan láttam neki a betűk falásának, de közel sem azt kaptam, amit reméltem.

Már említett Nem vénnek való vidék után (melyet a későbbiekben is előhívok az összehasonlítás kedvéért) az általam (is) csak nemes egyszerűséggel „Mester”-nek tekintett írógéniusztól, akit szokás korunk Hemingwayének nevezni, egy karcos, életszagú, minden sallangtól lecsupaszított, de annál művészibben kivitelezett mesét vártam a jó öreg vadnyugatról. A művészetből – igaz – nem is volt hiány: nyelvi bravúrként a „mészárlásnak” annyi szinonimáját vonultatja fel a szerző, hogy a szótárban sem leljük párját. Minden cinizmus nélkül jegyzem meg, hogy az író valóban olyan színesen és választékosan fogalmaz, amely már régen kiveszett a kortárs irodalomból. Viszont ezt az igazán kivételes tehetségét olyan szörnyűségek ábrázolására használja, melyet jóérzésű ember nem tud hosszútávon tűrni. Persze, ne olvasson ilyet, akinek gyenge a gyomra. Nem is szólnám meg az efféle leírást, ha a történet csakugyan megkívánná a sokadik leszámolás részletes taglalását, hiszen az csak öncélú megbotránkoztatásnak minősül e nélkül.

Sőt, a cselekmény nemcsak, hogy elbírná az érzékenyebb lelkűeknek tetszetősebb megfogalmazást, de olyanról, hogy cselekmény nem is beszélhetünk. A könyv borítóján ismertetett szinapszis bőven kifejezi azt, amit csak ötszáz oldal tényleg kínkeserves átrágása után vonhat le az ember. Van egy 16 éves forma kölyök, akiben buzog még némi becsület, ám otthonról való megszökése után több tucat akasztófavirágból verbuválódott sereghez csatlakozik, akik a tehetetlen mexikóiakat sarcoló indiánok levadászására esküdtek föl – jó pénzért természetesen. Idáig még talán izgalmas is lenne, de jön 300 oldal vándorlás a pusztában, megfelelő időközönként egy-egy csata, mindennemű értelem vagy elhivatottságtól mentesen. Ha a Shop stop leegyszerűsíthette a Gyűrűk Urát arra, hogy az egész nem más, mint egy manóféle menetelgetése, aki aztán belepottyantja a gyűrűt a lávába, akkor én is élnék a mintával, hogy a Véres délkörök se más mint gyilkosok menetelgetése a halálba. Párbeszédről ne is álmodjon a nyájas olvasó, mert az sincs, vagy ha mégis – kissé sarkítva – az alábbi sémára épülve: „Ott jön valaki.” „Ja.” „Megöljük?” „Jaja.”

Mielőtt teljesen elvenném a kedvet már magától a könyv felütésétől is, felkínálok egy mélyebb merítésű értelmezést, mely az ember elaljasodásának filozofikus röptű tanulmányává, hosszan ívelő parabolává emeli a történetet. Itt hoznám elő egyben a regény legösszetettebb figuráját is, aki (és itt tényleg a szó szoros értelmében vegyük) a megtestesült ördög: Holden bíró. Hogy miért is bíró, azt már a többi szereplő is felvetette, mert ezt az állítást maximum néhány jogesetre való hivatkozásával támaszthatná alá, de jobbára senki sem tudja, hogy honnan jött, vagy egyáltalán miért csatlakozott a díszes kompániához. McCarthy sok időt tölt a bíró küllemének és jellemének megrajzolásával: a teljesen szőrmentes, leginkább egy benga csecsemőre emlékeztető bíró mindenhez ért. Ha kell lőport gyárt ürülékből, az egyszerű haramiák szemében misztikus nyelveken szólal meg, egyhúros hegedűn játszik virtuozitással, de akár kecsesen táncra is perdül az útba ejtett kisvárosok kurtizánjaival – bár leggyakrabban anyaszült meztelenül meditál egy felkarolt félkegyelmű társaságában. Ha megszólal, végeláthatatlan értekezéseket zúdít az iskolát hírből sem ismerő brigantiknak, akik ehhez képest meglepő teológiai és filozófiai ismeretekről tanúbizonyságot téve válaszolgatnak – amit elég következetlennek tartok. A bírótól mindenki tart egy kicsit, de leginkább csak a kiugrott pap lát át a tudományos fejtegetések ködén keresztül. Ha úgy vesszük, egy Antikrisztussal álluk szemben, aki sajátos apostolhadát vezeti a háttérből végzetük felé, mígnem mindegyikből előhozza a benne lakozó gonoszt.

Amennyiben ilyen mélységekre vágyunk, könnyen kereshetünk hasonló szimbolikus utalásokat. De amíg a szerző túl sok energiát fektet az amerikai és mexikói tájra való rácsodálkozásra, a már sokkal érdekesebb metaforája kibontatlan marad. A Nem vénnek való vidéknél még nagyszerű hatáskeltésnek tartottam a központozás elhagyását – ahogy egyik kritikusa írta: a betűfolyamok lassú konvojokként haladnak a megoldás felé – mivel azt hittem, hogy ez csak az adott műnek szól, de aztán kiderült, hogy McCarthy csak szimplán nem hisz a vesszőkben. Ellenben a többszörösen összetett körmondatokban igen, így gyakran követhetetlenné válik okfejtése. Kár érte, mert ha végig tudta volna vinni az elgondolását, kaphattunk volna egy újabb gyöngyszemet. Végül is megint teremtett egy eszményi negatív szereplőt, s jobb híján mi is együtt figyelhetjük vele a naplementét.

A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

A hasonló műfajú filmeknél nagy rizikót jelent, hogy miközben az alkotók dogmatikusan ragaszkodnak a tények precíz ábrázolására, végül egy belassult és száraz dokumentumfilmet adnak ki kezeik közül, ahol a meghatározó eseményeket mindennemű kohézió nélkül zsúfolják egymás után. Az elképzelhető, hogy a végeredmény hiteles lesz, de hogy szórakozni nem fogunk rajta, az is borítékolható.

Nem így Van Sant-nél, aki már rögtön az első percekben egy erőteljes lórúgással megteremti az atmoszférát a jól kiválogatott archív felvételek segítségével, melyek egyszerre sokkolnak és megragadnak. A film további jeleneteire is jellemző, hogy a leforgatott anyagot korabeli interjúkkal, híradókkal szakítják meg, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt ez adja meg a film dinamikáját.

Na de ki is volt Harvey Milk, aki hazánkban nem keltett oly nagy visszhangot, Amerikában viszont hősként tisztelik a mai napig? Nos, ez nem ebből a filmből fog kiderülni. Van ugyan az elején némi intimitás Milk és a pasija (James Franco) között, ami nem sok és nem is nagyon durva, de elég ahhoz, hogy néhány über macsó a moziteremben sörért kiáltson identitásuk igazolása gyanánt, plusz hogy a művész mozik homályába száműzzék a kópiákat, mondván ott már hozzászokott a nép ilyesfajta ölelkezéshez. Ezzel a magánélet ki is pipálva. Remek. Illetve még feltűnik a film felénél Diego Luna – az új szerető – és az eddig esetleg megosztott közönség egy emberként könyörög vállról indítható rakétáért, mert ez az izé (férfi? – nemi hovatartozásától függetlenül mondom) garantáltan kiveri mindenkinél a biztosítékot. A karakterek tehát lehetnének egy kissé árnyaltabbak, de mivel a film fókuszában Milk politikai karrierje, valamint az „Ügy” áll, ezen annyira ne akadjunk fenn, mégha elég vaskos hiba is. Főleg azért, mert Milk figurájának – hála Pennek – mégiscsak megmutatkozik az emberi oldala is, így nem csak egy agyonstilizált, körbetömjénezett mítoszt kapunk, de azonosulni is tudunk céljaival, tragédiájával.

Akkor pontosítva a kérdésen: mi is Milk „Ügye”? A 70-es évek hajnalán kapcsolódunk be a politikus életébe, amikor még biztosítási ügynökként tengette napjait, de aztán őt is elkapta a flower power életérzés, így loncsos-bozontos hippiként szelte az államok útjait. A nagy változást a San Fransiscoban való letelepedése hozta. Ebben az időben ugyanis a melegek már nyíltan özönlöttek az utcára jogaikért harcolva, de a város egyetlen része sem pompázott olyan szivárványosan, mint a Castro negyed – tőszomszédságban a bigott ír katolikusok leszármazottjaival (nem kis fricska). Milk ezen a környéken nyit üzletet, mely a melegek fellegvára lesz: nem csak ismerkedési helyként szolgál, de olyan összetartó erőt is képvisel a meleg közösségek köreiben, hogy védelmet, alkalom adtán a homoszexualitást elítélőkkel szembeni fellépési lehetőséget is biztosít számukra. A melegek szerveződése nem marad válasz nélkül a keménykötésű rend őrei részéről: a rendőri agresszivitás, a túlkapások, a melegbárok razziái nem ismernek határokat – később már a civilek körében sem. Ebbéli elkeseredésében és dühében dönt úgy Milk, hogy ha az afroamerikaiakhoz hasonlóan egy meleg politikus is bekerülne a városi tanácsba, hatékonyabban felhívhatná a figyelmet az erőszakra. Tüntetések, felvonulások, egyéb mozgalmi megnyilvánulások közepette Milk a Castro negyed és a melegek önjelölt polgármestereként megkezdi kampányát a mandátumért – kezdetben elég kisiskolás módon, majd egy teljes design átalakítás és (szerencséjükre) a szavazókörzetek határainak számukra előnyös megváltozásával negyedszeri próbálkozásra végre sikerül megszereznie a képviselői pozíciót.

Megválasztása után rögtön bele is vetette magát Milk a sűrűjébe: kiharcolta a melegek diszkriminációja elleni törvény megszavazását, ezzel újradimenzionálva a „mindenki egyenlőnek született” tételből származó alapjogot, majd felvette a harcot Anita Bryant, az elvakult katolikus mozgalom vezetőjének programjával, a 6. tervezettel szemben, mely a meleg tanárok közoktatásból való eltávolítását mondta ki. Milk sikeres kampánytevékenységének köszönhetően vetették el a kaliforniai népszavazáson a tervezetet, megkerülhetetlen politikai nívót szerezve ezzel a képviselőnek, aki így San Fransisco polgármestere felett is gyakorolhatta befolyását.

Azért ahogy Milk is egyre közelebb került a tűzhöz, annál gátlástalanabbul használt politikai sumákolást: kezdve a minden korosztály igényének eleget tevő kampányától, a tanácson belüli lobbikon keresztül, a város és a tanács szimpátiáját kivívó kutyagumi-misszióig széles palettát járt be.

Az ilyen lobbikon keresztül hívta ki maga ellen a végzetét is: a politikai mellőzöttségbe és sikertelenségbe süppedt képviselőtársa, Dan White (Josh Brolin) végső elkeseredésében lelőtte a polgármestert és Milket is. Annyira tisztán a filmből nem derül ki az indítéka, leginkább egy duzzogó városatya elhibázott megoldásának hat a merénylet, amiért Milk egyszer ellene szavazott, de bennünk, nézőkben felmerül a kérdés, hogy valamit kihagytak/kivágtak a filmből, mert ez így nem kerek. A Milk tiszteletére összesereglett fáklyásmenet viszont bizonyítja: egy örök optimista, mindenkor az igazáért harcoló politikus élete leáldozhatott, az általa képviselt ügy azonban csak most bontakozik ki igazán.

Vannak tehát látványos hibák és hiányosságok a filmben, szerintem mégis jobb sorsra érdemes annál, mintsem hogy csak porszagú történelem órákon használják szemléltető eszközként. Főleg, hogy aktualitása kiemeli a mostani hasonszőrű alkotások közül: 2008 novemberében, 30 évvel Milk diadala és mártíromsága után (és nem mellesleg a messiásként várt Obama győzelmét követően), a kaliforniai népszavazásokon megszavazták a 8. tervezetet, mely a melegek házasságkötéshez való jogait korlátozza. Akkor viszont ez még mindig nem a Kánaán…

Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.

Ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag vagy 20 percet késett a kezdés, így valóban hajnali tévézés lett belőle. S mégcsak társaságom sem volt. Hozzá kell gyorsan fűznöm: esetemben ez kifejezetten javítja a recepció esélyeit. Ha rendkívüli, szokatlan körülmények között nézek, fogadok be alkotásokat (könyv, film), általában nagyobb eséllyel gyakorolnak rám hatást. Életem meghatározó moziélményeit jellemző módon egyedül éltem át: a Lilja 4-evert egy debreceni art mozi kistermében láttam. Rajtam kívül egy ember volt a teremben, de őt sem ismertem.

Nabokov Lolitáját gipszelt lábbal kezdtem el, s pár nap alatt olvastam el – úgy, hogy hajnali öt körül végeztem ki, egy hat-hétórás maratoni roham után. Az nagy volt. Tényleg rohadt álmos voltam, de nem bírtam letenni. A Korcs szerelmeket (Inarritu első filmje) Anikóval néztük az ELTE-s filmmaratanon. Hajnalok hajnalán, 2 körül kellett felkelnünk hozzá (kis túlzással életünkben nem csináltunk ilyet: mindketten nagy alvók vagyunk), elgaloppolni a Keletiig (ott gyorsan burkoltunk valami vackot: én gyrost, ő chipset), aztán Anikó be is aludt rajta – részben. Meghatározó filmélmény volt, amit Almodóvarral vezettünk le – s a műkedvelő virrasztókat kint már a kelő nap sugarai üdvözölték.

Szerintem fontos, hogy ne legyenek sokan körülöttem, mikor filmet nézek. Moziban se. Minél kevesebben, ha lehet. Kissé önző vagyok talán, de mindenkinek megvan a maga heppje. Bertolucci például megmondja az Álmodozókban: a lehető legközelebb kell ülni a filmvászonhoz, hogy elsőként fogadhassuk be a képeket. Régen én is osztottam ezt. Akkoriban nem okozott gondot, hogy egy randin A vörös sárkányra vigyem a leányzót. A második sorba kértem jegyet. Szegény. Mikor már szinte az arcunkon csöpögött le a vér, beláttam, talán hibáztam. A gázos részeknél úgy megszorította a csuklóm, hogy leállt a maradék vérkeringésem is. „A szem” óta amúgy egyáltalán nem nézek horrort. Akkor ugyanis komolyan fontolgattam, hogy elhagyjam a mozitermet. Bár a végére visszavettek a tempóból, ettől függetlenül szörnyű élmény volt. Amúgy a film összességében egész jó, aki bírja, nézze. (Volt, akinek a top 5-ban is benne volt.) S egy ideje leszoktam arról is, hogy túl közel üljek a vászonhoz. Mégsem jó az. S még a szemet is rontja.

Ennyit elöljáróban. Tény, hogy eléggé elkalandoztam, holott csak azt akartam írni, hogy örültem, mert egyedül voltam, s így nem kellett azzal foglalkozni, hogy vajon mit gondolnak a többiek, hogy én mit gondolok arról, ami a vásznon történik. Kevésbé, jóval kevésbé vagyok már neurotikus, mint régebben, de azért jobb, ha biztosra megyek. Ha filmet nézek, csak a filmre szeretek koncentrálni. Nem olyan ez, mint a tanulás, hogy közben minden szar eszedbe jut. Én legalábbis szeretem, ha nem olyan.
Miért jó a film? Miért tetszett? Egyáltalán miről szól?
(Erről most nem fogok sokat írni; egyszerűen nem vagyok abban a hangulatban – de azért ettől még nézzétek meg.)
Azért tetszett, mert tele volt olyan fordulatokkal, olyan reakciókkal, amiket nem vártam. S amelyek nem is mindig illetek oda, abba a környezetbe. Most vigyázat, spoilerek jöhetnek. Szóval értem ezalatt a férj viselkedését, mikor találkozik felszarvazójával. (Ekkor döntöttem el, hogy írni fogok a filmről.) Kissé groteszk és idétlen volt, amikor a hullával szerencsétlenkedett. Nem vártam akkor és ott. Persze a poént nem lőném le.

Sztori?
No, annyi a lényeg, hogy egy feleség (Diane Lane) megcsalja a férjét (Richard Gere). Nem egyszer. De mindig ugyanazzal. Egy francia figurával (Olivier Martinez), aki könyvkereskedő (de nem bölcsész, azt hiszem), mellesleg elég jóképű (lányok, lehet örülni). Aztán a férj természetesen rájön. De valahogy máshogy reagál, nem úgy, ahogy elvárnánk. Nekem nagyon tetszett, ahogy lereagálta. Olyan emberszabású a pasas. Ugyanakkor gyarló, s gyarlóságában némileg komikussá és szánandóvá is válik. Tudjátok, én is szeretnék máshogyan reagálni a dolgokra, ahogy az normális lenne. Például nem kell egyből szétverni a másik fejét, mert az lefeküdt a feleségeddel. Próbáld meg a helyzetet valahogy máshogy kezelni, légy kissé formabontó, újító. Bevallom, nem lehet könnyű. Hősünknek sem sikerül végül.

A szereposztás egész jó. Diane kellemes küllemű nő (mellesleg az övé a legnagyobb alakítás-Oscarra is jelölték érte), a fürdőkádas jelenetnél láthatjuk, hogy Gere szépen kigyúrta magát, Oliviert meg legszívesebben leütnénk, olyan idegesítő. Azt viszont nem értettem, hogy lehet ilyen csúnya gyereke két ilyen remekbeszabott arcélű szülőnek, mint Lane és Gere.

A rendező: Adrian Lyne. Hmm. Nevével először talán idén nyáron találkoztam, amikor ráleltem a Lolita-DVD-re, az ő rendezésében. Mivel június óta Nabokov és Lolita vezeti nálam a toplistát, eleve úgy éreztem, szinte sértés, ha valaki meg akarja rendezni. De legalábbis tuti kudarc. Természetesen rém kíváncsi voltam az eredményre, úgyhogy egyből megvettem a filmet. Hazafelé a rendező nevét morzsolgattam magamban. Adrian. Lyne. A keresztnév eleve nem jön át a szűrőmön, mióta egy hasonló nevű tag egyszer egy jókorát bepancsolt az arcomba. Ez még az ezredforduló előtt volt, de nagy élmény volt, úgyhogy az emlékek is maradtak. A Lyne-ról meg csak a Lyme-kór tudott eszembe jutni, amit, ugye a kullancsok terjesztenek. Kullancs Adrián, zseniális. Na, voltak hát prekoncepcióim, a bánatba is.

A film. Talán előítéleteim hatása is, de akkor nem igazán tetszett. Olykor már-már röhejesnek találtam. Ugyanakkor: egyes részeket, helyszíneket szinte hajszálpontosan úgy képzeltem el a könyv alapján, mint ahogy a vásznon megjelent. Ez lenyűgözött. (Hülye szó.) De tényleg. Például amikor a végén találkozik az időközben felcseperedett Loval Humbert: az a vidéki házikó. Szinte egy az egyben: így élt képzeletem világában is. Mintha megerősítést kaptam volna.
Sokak szerint azonban Lyne-é jobb, mint a Kubrick-féle Lolita-feldolgozás. Mellesleg utóbbi át is írta az eredetit egy kissé. Lyne ellenben nagyon tisztelte Vladimir mestert: semmi változtatásra nem emlékszem, a szöveget azonban nagyon sokszor felismertem. Szöveghű maradt. Ez nálam legalább négy pirospontot ér. Az pedig már majdnem ötös.

Összességében azt hiszem, szélmalomharc Nabokovot rendezni. De hadd legyek igazságos: Lyne azért egészen jól megoldotta a lehetetlent. Jeremy Irons jó választás volt, s a Lolitát játszó Dominique Swain sem volt rossz. Melanie Griffith parádézik Lolita édesanyjaként, a zene pedig Morricone. A port.hu oldalon 9.4-et kapott, ami szerintem túlzó. De azért megtekintésre alkalmas, sőt ajánlott!

Bejegyzésem eredetileg a hűtlenség problémaköréről, ábrázolásáról szólt volna A hűtlen c. film és Nabokov Nevetés a sötétben c. könyve alapján. Bocsássátok meg csapongó stílusom s amiatt, hogy utóbbira majd csak egy legközelebbi alkalommal teszek kísérletet. Megfáradt, poros elmém méltatlan ahhoz, hogy a nagy mesterről írjak e kései órán. Jó éjszakát!
Ui.: Ezt még hallgassátok meg. Mindig jó kedvem lesz, ha meghallom. Kellemes, kedves, lágy zene, ideális tanuláshoz! ☺ Ja, és nem a T-Mobile-t reklámozom. Csak jót akarok!

A győztes könyv

Mint emlékezhettek, az ősz folyamán már cseszegettem a társaságot olyan idióta kérdésekkel, melyek kedvenc könyveitekre, filmeitekre kérdeztek rá. Az eddig beérkezett címekből összeállítottam az 1-10. helyezettek listáját.
Egyelőre 28-an adtak választ. Ez azt jelenti, 28×5 könyv-, illetve 28×5 filmcímet kaptam. (Nekik ezúton is köszönöm a részvételt.) Ez részben elegendő ahhoz, hogy közzétegyem a részeredményeket; a koli összlétszámához képest viszont talán kevéske.

Van-e értelme ennek az egésznek? A kérdés jogos, természetesen bennem is felmerült. A legkönnyebb dolga talán annak van, aki öt könyvet olvasott és öt filmet látott életében. Mivel óriási anyagból lehet meríteni, viszonylag kevés egyezés van a beküldött címek között. Néhány dologra azonban mindenképpen jó ez a felmérés. Felhívja a figyelmet olyan alkotásokra, amelyek kívül esnek a látószögünkön – netán még sohasem hallottunk róluk.

Rengeteg elemzési lehetőséget jegyeztem fel magamnak. Ezekre majd akkor kerítek sort, ha több címet kaptam. Érdekes lesz például megfigyelni, mekkora a kötelező irodalom aránya, illetve a magyar és a kortárs filmeké. Létre lehetne hozni egy adatbankot az összes címmel. S végül az írók/filmrendezők versenye is ez. Egy alkotói rangsor felállítását is tervezem.

Egyelőre álljon itt a részeredmény. Azok a Collegisták, akik eddig nem küldték be kedvenceiket, még megtehetik. Sőt: kérem, tegyék meg. Tegyük reprezentatívabbá a felmérést!

Könyvek:
Pillanatnyilag Orwell vezet, az ezüstérem Kunderáé. Őket követi, kissé leszakadva az eredetileg talán más súlycsoportba szánt Biblia, Bulgakovval, Keyes-szel és Tolkien megfilmesített könyvével holtversenyben. Egyelőre tehát óriási a tülekedés a dobogón, ahonnan épphogy lecsúsztak a magyarok: Madách és Márai. Érdekes, hogy Coelhonak épp ez a műve ért be a top tenbe. Márai az egyetlen író, aki két művével is be tudott kerülni az elitlistába.
Természetesen tisztában vagyok vele, mekkora ökörség lóversenyt csinálni a nagy klasszikusok között, de azért jólesik.
Persze a versenynek nincs vége; a hajsza folytatódik! Várom a további címeket. Taszítsuk le együtt a trónról Orwelléket!

1. George Orwell: 1984. (16 pont)
2. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. (13 pont)
3. Biblia. (8 pont)
4. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. (8 pont)
5. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. (8 pont)
6. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. (8 pont)
7. Madách Imre: Az ember tragédiája. (7 pont)
8. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. (7 pont)
9. Kurt Vonnegut: Éj anyánk. (7 pont)
10. Paulo Coelho: Veronika meg akar halni. (6 pont)
11. Márai Sándor: Az igazi. Judit …és az utóhang. 6( pont)

Filmek:

A filmeknél még szorosabb a verseny. Két közismert hollywoodi produkció áll az élen.

Jelenet a legnépszerűbb filmből

A két, pillanatnyilag bronzérmes film közül egyiket sem láttam. Az élet szép esetében ezt kifejezetten sajnálom – igyekszem majd pótolni. A tanút egy pont választotta el a dobogótól. Nagy örömömre Bergman-film is bekerült a tízesbe. Az Üvegtigrisen csodálkoztam, a Die Hard után elhatároztam, innentől nem csodálkozom semmin. Persze ezt ne vegyétek komolyan; különben is elhatároztam, hogy nem fogok véleményt nyilvánítani, csak ismertetem az eredményt.

1. Schindler listája (Steven Spielberg, 1993) [8,9; 74 szavazat] 11 pont.
2. Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994) [9,8; 168 szavazat] 10 pont.
3. Az élet szép (Roberto Benigni, 1997) [9,4; 43 szavazat] 9 pont.
4. Vissza a jövőbe (Robert Zemeckis, 1985) [9,6; 134 szavazat] 9 pont.
5. A tanú (Bacsó Péter, 1969) [9,7; 60 szavazat] 8 pont.
6. Fanny és Alexander (Ingmar Bergman, 1982) [9,8; 11 szavazat] 8 pont.
7. Üvegtigris (Rudolf Péter-Kapitány Iván, 2001) [7,4; 92 szavazat] 7 pont.
8. Die hard (John McTiernan, 1988) [9,2; 87 szavazat] 7 pont.
9. Közelebb (Mike Nichols, 2004) [8,6; 40 szavazat] 6 pont.
10. Igazából szerelem (Richard Curtis, 2003) [9; 222 szavazat] 6 pont.
11. Az én kis falum (Jiri Menzel, 1985) [9,3; 21 szavazat] 6 pont.

Én magam egyébként a top 10 (valójában a holtversenyek miatt 11) könyv közül hetet olvastam, a filmek közül hatot láttam.

Végezetül még egyszer megkérek mindenkit, aki eddig nem szavazott, hogy tegye meg január hónapban!