Média

Az Oscar-gála egyetlen meglepetését jelentette a Milk című film, melynek apropójából Sean Penn eljátszhatta az első homoszexualitását nyíltan vállaló politikust és így társulhatott a kétszeres Oscar-díjasok táborához. A film viszont nem csak ezért érdekes. A Bush-korszak lezárulásával nagy várakozások övezték az alig pár hónapja beiktatott Barack Obama elnöki ténykedését. Obama változást ígért, és már az maga egy csoda, hogy egy afroamerikai esküdhetett fel a Bibliára és a Függetlenségi Nyilatkozatra az egykori rabszolgatartó országban. Akkor Amerika végleg eltemette a történelméből igen markáns szeletet követelő rasszizmust, a különböző etnikumokra és társadalmi csoportokra erőltetett szegregációt, és kész egy új fejezet megnyitására?

A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

tovább a cikk folytatására »

A minap sajátos déjà vu élményem volt aktuális sajtószemlém kapcsán: a leköszönő amerikai elnök, George Bush kínosra sikeredett búcsújáról szóló tudósítás volt a dolog oka. Nem mondható túl népszerű elnöknek most sem és a januárban induló garantáltan hangos és igen kellemetlen per miatt, ez valószínűleg nem javul majd. Ugyanis hamarosan elkezdődik a CBS televízió korábbi munkatársa által kezdeményezett per, amelyben az elnök számára igen kínos ügyet vesznek elő. Ez már önmagában is érdekes lenne. Miért a dejá vu? Vajda Évával egy féléven keresztül beszéltünk a médiaetikáról. Meg is néztük az Insider című filmet. Ami nem fikció: egy 1995-ben megtörtént hasonló, CBS háza táján történt eseményt dolgoz fel. A mostani eset az előzőhöz kísértetiesen hasonlít. Szóval megint rájár a rúd a CBS hírnevére. tovább a cikk folytatására »

„Anyu, ha nagy leszek, én is celeb szeretnék lenni”- hallottam a buszon egy gyermek szájából. Lássuk csak, mit is jelent ez: c-e-l-e-b. Az angolszász celebrity, vagyis magyarán szólva „ünnepelt” rövidített változata. Tehát azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a sztár – szintén angolszász eredetű star, magyarul csillag – szinonímájaként definiálhatnánk a legegyszerűbben ezt a viszonylag újkeletű kifejezést. Ennek ellenére én mégis megkockáztatom, hogy ez mégsem ugyanaz, hanem kettő, egymást nem teljesen fedő fogalommal állunk itt szemben, melyek ezáltal nem is kölcsönösen megfeleltethetőek: aki celeb, az nem feltétlenül sztár, és vica versa. Miért van ennek az egésznek jelentősége? Mert úgy hiszem, ebben az egy szóban manifesztálódik a médiának egy egyre nyilvánvalóbb tendenciája, amelyre és társadalmi következményeire nagyobb figyelmet kellene fordítanunk.

Az említett tendencia a bulvárosodás mentén ragadható meg a legegyszerűbben. Hisz miről is van itt szó: egyre nagyobb a tartalomszolgáltatók, legfőképpen a televízióban a bulvár jellegű témákkal foglalkozó műsorok száma. Mivel foglalkozik a bulvár: a hírességek, filmcsillagok és közéleti személyiségek életének azon részével, amely alapvetően nem tartozna a nyilvánosságra, vagyis a magánéletükkel, valamint a közszereplések bakijait illetve esetenként botrányos mivoltát rágja át. tovább a cikk folytatására »