A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

A hasonló műfajú filmeknél nagy rizikót jelent, hogy miközben az alkotók dogmatikusan ragaszkodnak a tények precíz ábrázolására, végül egy belassult és száraz dokumentumfilmet adnak ki kezeik közül, ahol a meghatározó eseményeket mindennemű kohézió nélkül zsúfolják egymás után. Az elképzelhető, hogy a végeredmény hiteles lesz, de hogy szórakozni nem fogunk rajta, az is borítékolható.

Nem így Van Sant-nél, aki már rögtön az első percekben egy erőteljes lórúgással megteremti az atmoszférát a jól kiválogatott archív felvételek segítségével, melyek egyszerre sokkolnak és megragadnak. A film további jeleneteire is jellemző, hogy a leforgatott anyagot korabeli interjúkkal, híradókkal szakítják meg, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt ez adja meg a film dinamikáját.

Na de ki is volt Harvey Milk, aki hazánkban nem keltett oly nagy visszhangot, Amerikában viszont hősként tisztelik a mai napig? Nos, ez nem ebből a filmből fog kiderülni. Van ugyan az elején némi intimitás Milk és a pasija (James Franco) között, ami nem sok és nem is nagyon durva, de elég ahhoz, hogy néhány über macsó a moziteremben sörért kiáltson identitásuk igazolása gyanánt, plusz hogy a művész mozik homályába száműzzék a kópiákat, mondván ott már hozzászokott a nép ilyesfajta ölelkezéshez. Ezzel a magánélet ki is pipálva. Remek. Illetve még feltűnik a film felénél Diego Luna – az új szerető – és az eddig esetleg megosztott közönség egy emberként könyörög vállról indítható rakétáért, mert ez az izé (férfi? – nemi hovatartozásától függetlenül mondom) garantáltan kiveri mindenkinél a biztosítékot. A karakterek tehát lehetnének egy kissé árnyaltabbak, de mivel a film fókuszában Milk politikai karrierje, valamint az „Ügy” áll, ezen annyira ne akadjunk fenn, mégha elég vaskos hiba is. Főleg azért, mert Milk figurájának – hála Pennek – mégiscsak megmutatkozik az emberi oldala is, így nem csak egy agyonstilizált, körbetömjénezett mítoszt kapunk, de azonosulni is tudunk céljaival, tragédiájával.

Akkor pontosítva a kérdésen: mi is Milk „Ügye”? A 70-es évek hajnalán kapcsolódunk be a politikus életébe, amikor még biztosítási ügynökként tengette napjait, de aztán őt is elkapta a flower power életérzés, így loncsos-bozontos hippiként szelte az államok útjait. A nagy változást a San Fransiscoban való letelepedése hozta. Ebben az időben ugyanis a melegek már nyíltan özönlöttek az utcára jogaikért harcolva, de a város egyetlen része sem pompázott olyan szivárványosan, mint a Castro negyed – tőszomszédságban a bigott ír katolikusok leszármazottjaival (nem kis fricska). Milk ezen a környéken nyit üzletet, mely a melegek fellegvára lesz: nem csak ismerkedési helyként szolgál, de olyan összetartó erőt is képvisel a meleg közösségek köreiben, hogy védelmet, alkalom adtán a homoszexualitást elítélőkkel szembeni fellépési lehetőséget is biztosít számukra. A melegek szerveződése nem marad válasz nélkül a keménykötésű rend őrei részéről: a rendőri agresszivitás, a túlkapások, a melegbárok razziái nem ismernek határokat – később már a civilek körében sem. Ebbéli elkeseredésében és dühében dönt úgy Milk, hogy ha az afroamerikaiakhoz hasonlóan egy meleg politikus is bekerülne a városi tanácsba, hatékonyabban felhívhatná a figyelmet az erőszakra. Tüntetések, felvonulások, egyéb mozgalmi megnyilvánulások közepette Milk a Castro negyed és a melegek önjelölt polgármestereként megkezdi kampányát a mandátumért – kezdetben elég kisiskolás módon, majd egy teljes design átalakítás és (szerencséjükre) a szavazókörzetek határainak számukra előnyös megváltozásával negyedszeri próbálkozásra végre sikerül megszereznie a képviselői pozíciót.

Megválasztása után rögtön bele is vetette magát Milk a sűrűjébe: kiharcolta a melegek diszkriminációja elleni törvény megszavazását, ezzel újradimenzionálva a „mindenki egyenlőnek született” tételből származó alapjogot, majd felvette a harcot Anita Bryant, az elvakult katolikus mozgalom vezetőjének programjával, a 6. tervezettel szemben, mely a meleg tanárok közoktatásból való eltávolítását mondta ki. Milk sikeres kampánytevékenységének köszönhetően vetették el a kaliforniai népszavazáson a tervezetet, megkerülhetetlen politikai nívót szerezve ezzel a képviselőnek, aki így San Fransisco polgármestere felett is gyakorolhatta befolyását.

Azért ahogy Milk is egyre közelebb került a tűzhöz, annál gátlástalanabbul használt politikai sumákolást: kezdve a minden korosztály igényének eleget tevő kampányától, a tanácson belüli lobbikon keresztül, a város és a tanács szimpátiáját kivívó kutyagumi-misszióig széles palettát járt be.

Az ilyen lobbikon keresztül hívta ki maga ellen a végzetét is: a politikai mellőzöttségbe és sikertelenségbe süppedt képviselőtársa, Dan White (Josh Brolin) végső elkeseredésében lelőtte a polgármestert és Milket is. Annyira tisztán a filmből nem derül ki az indítéka, leginkább egy duzzogó városatya elhibázott megoldásának hat a merénylet, amiért Milk egyszer ellene szavazott, de bennünk, nézőkben felmerül a kérdés, hogy valamit kihagytak/kivágtak a filmből, mert ez így nem kerek. A Milk tiszteletére összesereglett fáklyásmenet viszont bizonyítja: egy örök optimista, mindenkor az igazáért harcoló politikus élete leáldozhatott, az általa képviselt ügy azonban csak most bontakozik ki igazán.

Vannak tehát látványos hibák és hiányosságok a filmben, szerintem mégis jobb sorsra érdemes annál, mintsem hogy csak porszagú történelem órákon használják szemléltető eszközként. Főleg, hogy aktualitása kiemeli a mostani hasonszőrű alkotások közül: 2008 novemberében, 30 évvel Milk diadala és mártíromsága után (és nem mellesleg a messiásként várt Obama győzelmét követően), a kaliforniai népszavazásokon megszavazták a 8. tervezetet, mely a melegek házasságkötéshez való jogait korlátozza. Akkor viszont ez még mindig nem a Kánaán…

A bennfentes története is érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet: akkor a CBS tájékoztatási kötelezettségét a befolyásos dohányipari lobbi miatt nem teljesítette. Az újságíró Lowell Bergman a CBS sikersorozatának a 60 Minutes producere egy névtelen forrású, számára értelmezhetetlen iratcsomó miatt keresi fel a későbbi főhőst, Jeffrey Wigand-et, aki az egyik dohányipari óriás cég elnökhelyettese volt. A frissen – a piacra dobott termékek káros hatásai miatt aggódó – kirúgott szakember először elzárkózik a szakértősködéstől is, majd mégis kitálal a 60 Minutes-nek. A tét nagy: köti az extra titoktartási szerződés (amelyet szorult anyagi helyzetére és családjára való tekintettel volt kénytelen elfogadni) és kilépése után életveszélyes fenyegetéseket is kap. Az interjút, melynek tartalma nem kevesebb, mint a tény, hogy a dohányipari termékek függőséget okoznak és, hogy ezt a gyártók is tudják, sőt olyan anyagot kevernek a dohányba, amely fokozza ezt a hatást és hogy a dohánygyárak vezetői hazudtak a Kongresszusnak, amikor a meghallgatáson, mindezt tagadták. Az interjút először nem hajlandó leközölni a CBS vezetése a jogi kockázatokra hivatkozva (valójában a felvásárlással fenyegető dohányipari tröszttől megfélemlítve) csupán annak megvágott, semmitmondó verzióját. Bergmann nem látva más lehetőséget arra, hogy forrását és a sztorit megmentse kitálal a Wall Street Journal-nak a CBS gyakorlatáról. Ekkor a CBS kénytelen viszakozni és sugározni a teljes anyagot.

A mostani eset lényegében ugyanaz, erről álljon itt az InfoRádió híre:

„Don Rather évtizedek óta dolgozott a CBS-nél, és egyike volt az amerikai újságírás meghatározó alakjainak. Nyolc héttel a 2004-es elnökválasztás előtt újonnan előkerült bizonyítékok alapján foglalkozott azzal, hogy George W. Bush szolgálata a Texasi Légi Nemzeti Gárdában jelképes volt, alig csinált valamit. Ez azért volt ideális beosztás számára, mert garantálta, hogy nem kell harcolnia az akkoriban dúló vietnami háborúban. A Fehér Ház nehezményezte az ügy napvilágra kerülését, konzervatív bloggerek pedig azt állították, hogy a bizonyítékként szolgáló dokumentumok hamisak. A CBS visszakozott, azt állítva, hogy nem lehet bizonyítani az iratok valódiságát. Don Rathert egy nappal George Bush újraválasztása után kirúgták a csatornától. Az újságíró szerződésszegéssel vádolja korábbi munkaadóját, a per várhatóan 2009 elején kezdődik. Don Rather 70 millió dollárt követel a CBS-től.

A korábbi sztárriporter hangsúlyozza: a dokumentumokban szereplő információkat nem cáfolták, sem az elnök, sem a környezete; a CBS egyszerűen megtört a politikai nyomás alatt, szerinte azért, mert a következő elnöki időszakban több fontos médiaszabályozási döntés is esedékes volt.

Hiszik? Merik? Teszik?

Hozzáteszi: az ügy kivizsgálására létrehozott bizottságot a republikánusokkal nyíltan szimpatizáló emberekből állították össze, hogy kiengeszteljék a Fehér Házat.

A keresetben további vaskos állítások is szerepelnek. Eszerint a CBS sokáig megakadályozta, hogy a bagdadi Abu Graib börtönbeli fogolykínzásokról szóló anyag adásba kerüljön, és csak akkor adtak erre engedélyt, amikor kiderült, hogy Seymour Hersh is foglalkozik a témával. Ám még ekkor is csak megszorításokkal mehetett le az anyag.
Don Rather azt is állítja, hogy otthonában felhívta őt Richard Meyers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának akkori elnöke (a fegyveres erők vezetője), hogy ne sugározzák az összeállítást, mert az veszélyeztetné a nemzetbiztonságot.

Ami George Busht illeti, azt remélte, hogy a katonai szolgálatával kapcsolatos kínos epizód feledésbe merül, ezzel szemben valószínűleg ismét a címlapokra kerül. Az elnök nemrég fejezte ki sajnálkozását az iraki háborút megelőző hírszerzési tévedések miatt, de megítélésének talán a közel-keleti beavatkozásnál is többet ártott a gazdasági válság, amelynek okai az ő elnöksége idején alakultak ki.“

Amerika a szabadság földje, a lehetőségek hazája, a szabad sajtó eszméjének szószólója tehát nem nagyon tudja tartani azt a gyakorlatot, amelyet amúgy alkotmányában is erősen hangsúlyoz. A mostani perben – természetesen – a keresetben foglalt vádak még nem nyertek bizonyítást. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az ilyen kellemetlen, vagy titkos információk milyen csatornákon jutnak el mégis a közönséghez. Mert vagy a személyes kurázsi az, amely végigviszi a majdnemlehetetlent, vagy az internet anonim fórumai terjesztik el a híreket.

A két esethez pedig mit szólhatnék: maximum azon örülhetünk sírva, hogy nem csak kis hazánkban van nehéz dolga a tényfeltáró újságírónak….

Az említett tendencia a bulvárosodás mentén ragadható meg a legegyszerűbben. Hisz miről is van itt szó: egyre nagyobb a tartalomszolgáltatók, legfőképpen a televízióban a bulvár jellegű témákkal foglalkozó műsorok száma. Mivel foglalkozik a bulvár: a hírességek, filmcsillagok és közéleti személyiségek életének azon részével, amely alapvetően nem tartozna a nyilvánosságra, vagyis a magánéletükkel, valamint a közszereplések bakijait illetve esetenként botrányos mivoltát rágja át. Ennek mint tudjuk, nagy történelmi múltja van, az emberek mindig is szerettek pletykálkodni, kinevetni és mások életében vájkálni, nincs ebben semmi meglepő, megvetendő sem feltétlen.

Van még az az hatás is, amit a nem is olyan rég oly nagy sikerrel vetített valóságshow-k, talkshow-k és kibeszélőshow-k használtak ki nagyon ügyesen, hogy az emberek szeretnek viszontlátni szintén „hétköznapi”, egyszerű embereket és azok mindennapi konfliktusait, mert azonosulhat velük, vagy éppen lenézheti őket, kinek hogy.No most: az elmúlt egy-két évben ennek a két dolognak egy különösfajta keverékét állították elő, illetve akkorra érte el kis hazánkat: a tehetségkutató műsorok. Ez a páratlan ötlet, ez a sztár és kisember összekapcsolódási pontját fogta meg, hiszen azt követhettük végig, hogy senkikből hogyan lesznek valakik, illetve még nagyobb senkik, ez mindent vitt. Nézettség, pénz, minden. És ez indította be a gépezetet, illetve ez csak elősegítette a folyamat bizonyossá válását, miszerint a magyar média végérvényesen hibridképzővé vált. Olyan illetőket értek a hibrid szó alatt, akiket ismerünk ugyan a média révén, de gyakorlatilag fogalmunk sincs, hogy hogyan kerültek oda. Fogalmunk sincs, hogy az a személy mit keres a képernyőn, hiszen nem sztár. A sztároknak, mint csillagoknak ugye, megvan az a remek tulajdonságuk, hogy valamiben jók. Jó színészek, zenészek, táncosok, vagy jó sportolók, satöbbi. És szóval akkor vannak ezek az emberek, akik meg egyszerűn azért híresek, mert valahogyan belekerültek a média gépezetbe és ezáltal az ismertségi körbe, de egyszerűen semmihez sem értenek. Kik ők? Ők a celebek.

Tehát a lényeges különbség a sztár és celeb fogalma között meglátásom szerint az, hogy amíg egy sztár általában letesz az asztalra valamit (természetesen itt is vannak kivételek), addig egy celeb inkább csak valamilyen mulatságos, vagy esetleg túl átlagos vagy átlagon aluli képességgel rendelkezik, vagy akár furcsa viselkedési, öltözködési sajátossággal rendelkezik. Hogy miből vonom le ezeket az önkényes következtetéseket? Szemet szúróan evidens, hogy ez egy öncélú és önfenntartó rendszer. A „Celeb vagyok, ments ki innen” műsor azzal adja el magát, hogy a nyilvánosság számára ismert személyeket vonultatja fel olyan körülmények között, amelyben lehetőleg kijön mindenkiből az állat, de legalábbis az „ember”. Felbukkannak az értelmezésem szerinti „sztárok” a műsorban, de nem mint „sztárok”, nem valamiféle képesség illetve tudás birtokában lévő emberekként hanem egyszerűen csak mint kirakati bábuk. Hasonlóképp a „hal a tortán” és még sorolhatnám, amelyek mind-mind olyan műsorok, melyekben semmi szellemi táplálék nem kerül terítékre, csak a sztárok és a celebek „celebsége” magasztolódik az égig. És az újra és újra megújrázott tehetségkutatók – melyek szóhasználata az én teóriámat támasztja alá, hisz mindkét nagy műsor a csillag illetve a sztár szót merik használni, ami valószínűbb, hogy megfontolt pr-menedzsment következménye inkább, mint a naivitásé – ontják magukból az újabbésújabbhalatortánok és celebvagyokmentskiinnenek alanyait, és a kör nemhogy bezárul, de nőttön-nő, tágul és lassan mindent elnyel.

Nehéz kérdés, hogy a folyamatot hogyan lehetne megállítani, hiszen a média így gyakorlatilag saját magát generálja: hírességet csinál, hogy aztán közvetíthessen róla. A gazdasági érdek és az igény felől megközelíteni a dolgot sajnos mindig túl kényes: azért csinálják, mert van rá igény, és azért nézik ezt, mert ezt adják. Lassan nem fogjuk tudni, hogy mi másra lehetne igényünk, mert már emlékünk sem lesz más opciókról. A kereskedelmi televíziók teljhatalomban vannak, mást nemigen néznek az emberek.

Visszatérve a cikk elejére, a társadalmi következmények igen súlyosak lehetnek, hiszen elég torz képet vetít az életről a celebség fogalma a nézők elé – és itt gondoljunk a gyerekekre. Akarunk egy olyan országban élni, ahol a következő generáció életcélja a médiában való értelmetlen szereplés lesz? Illetve lehet, hogy helytállóbb lenne az a kérdés, hogy tudnánk-e úgy élni, hisz korántsem biztos, hogy ilyen mentalitással és értékrenddel az ország továbbra is működne. Főleg amikor a helyzet amúgy sem a legfényesebb. Javaslom a 18-as karikát, de legalább a szülői felügyeletet a kereskedelmi csatornák összes műsorára.