A közönségnek viszont jó adag szemfülességgel kell megáldva lennie, hogy ráakadjon eme gyöngyszemre a színház repertoárjában, mert bár tavaly áprilisban mutatták be a darabot, igen korlátozott számú előadást biztosítottak számára (márciusban a 15-ei volt az egyetlen alkalom, de semmi baj, hisz május 20-án is felgördül a függöny!). Pedig gyér érdeklődésről nem lehet szó, ma legalábbis teltházzal játszották. Rám pedig szálljon a Hadak Urának kénköves haragja, Petőfi pedig térjen vissza büntetni a ködből azon elfajzott magatartásomért, amiért e nemzeti ünnep hazafias estéjén akár a Bánk Bán operett-filmet, akár a 80 huszárt nem átallottam elmulasztani egy olyan darab kedvéért, amely érintőlegesen sem kapcsolódik kishazánk történelméhez!

A keményvonalas színházbajárók által már úgyis több emeletnyi magasságból le vagyok nézve, hiszen akik szerint a világot jelentő deszkák varázslatát ma már csak a „Kamarák”, „Kamrák”, „Raktárszínházak” és más egyéb kivilágítatlan zugok tudják produkálni az egyszereplős, egész estét betöltő nagymonológok behatárolhatatlan világfájdalommal küszködő figuráival, azok nem igen tudnak mit kezdeni a szerénységemmel reprezentált nagyátlaggal, aki szerint szórakozni nem csak Csehovon lehet. Urambocsá egy musicalre is beül.

Elismerem ugyan, a Figaro házassága nem egy hosszú percekre elgondolkodtató mű, de ahhoz elég, hogy kényelmesen levessem magam a vörös bársonyszékek egyikébe és két órán keresztül átadjam magam a könnyed közösségi időtöltésnek, miközben még jól is érzem magam. De nem árulok zsákbamacskát – ha valaki nem ismerné az alapokat: a történet olyan szinten blőd, hogy amikor azt hiszed, hogy ennél normálatlanabb már semmisem lehet, akkor jön egy újabb szereplő/konfliktus, és még 10 percig kamillázod, hogy ilyet lehet? Lehet. Hogy egy másik klasszikusból idézzek, mely híven kifejezi a darab szellemiségét (ami musical, de nem mondom meg, melyik, csak dolgoztassátok a neuronjaitokat): „Hogyha színdarabban látom, giccsesnek találom, adjunk zenét hozzá és operának pompás.” Vélhetően eme magvas gondolatok foganása előtti időkben is így gondolkoztak Mesterék, mert A sevillai borbély és a Mozart-féle azonos című opera sem keletkezhetett egyéb megfontolásokból. Górcső alatt vizsgált színdarabunkra, mellesleg, az előbbi hagyta rajta kéznyomát, melyekből kiragadott dalfoszlányok hivatottak még lightosabbá tenni az amúgy is habkönnyű játékot.

Na de, hogy az eddig tudatlanságban élőket se csigázzam tovább és vesztegessem el értékes perceiket arra, hogy kiéhezett mozdulatokkal kapjanak egy operakalauz után: íme a történet. Almaviva gróf (Kamarás Iván) borbélya – Figaro, feleségül készül venni a grófné (Hegyi Barbara) komornáját, Susanát (Kovács Patrícia). A gróf viszont híján van a monogámia bárminemű gyakorlásához szükséges képességnek, szándéknak, s csak úgy fű alatt szeretné elhálni az arával az első éjszaka jogát (hopp, hogy a jog is befigyel valami úton-módon). Figarora eközben Marcelina (Pap Vera) vadászik, aki kölcsönéért cserébe házasságot követel a derék fodrásztól, míg a nő ügyvédje – Bartolo (Iglódi István) – így akar bosszút állni a vőlegényen, mert a múltban az a grófnak közvetítette ki Rosina grófnét maga helyett. (Már folyik a víz a hátamról, pedig Marcelina és ügyvédje sötét titka még le sem lepleződött.) Ezalatt a grófnő keresztfia (Varjú Kálmán) – a gróf apródja – jár ágyról-ágyra, többek között keresztanyjáéba is szívesen bevetődne. Az erkölcsös grófné viszont férje vonzalmát kívánná visszaszerezni, plusz szankcionálni azt félrelépései miatt. Ehhm, van ezen kívül egy kertész (Reviczky Gábor) meg egy zenetanár (Pindroch Csaba), akik ezt még összekavarják, aztán Susana és a grófnő helyet cserélnek, hogy csapdába csalják a grófot, de előtte a kölcsön ügyében is lefolytatnak egy tárgyalást. Ez egyébként egy bájos jelenet, mikor a bírákat és az ügyvédeket alázzák, és olyan alaptalan, teljességgel érthetetlen, felháborító rágalommal illetik őket, hogy nem mindenki veszi a diplomáját. Mert van, aki házhoz szállíttatja. És most, miután a vérnyomásom visszaállt a normál 120 per 80ra, megosztom veletek, hogy ezen a ponton sunnyogtam le magamról a diszkrét, húszcentis betűkkel printelt kitűzőmet, melyen a „Jogász vagyok, fasza gyerek” felirat hirdette elhivatottságomat a mindennapokban is. Ja, igen, a darab: a végén Figaro megtalálja soha nem látott szüleit, megházasodik, féltékenységi jelenetet rendez, a keresztgyerek hol meztelenül, hol női ruhában menekül, és igen, ennek ellenére azt mondom, hogy ez egy jó előadás. Hagyok időt feldolgozni.

Mert mi dobhatja fel a legsilányabb vígjátékot, még ha a szerzőt képzeletbeli vasvillával is kergeti körbe a publikum a színház körül? A színészek. Nem is kevés nagy névvel találkozhatunk a szereposztást böngészve: Hegyi Barbara grófnőként alakít hatalmasat – melyen én már nem lepődök meg a Sok hűhó semmiért óta (igen, ez is vígjáték, be lehet szólni); Kovács Patríciára (Susana) sem lehet panasz. Aki engem egy kicsit idegelt, az Kamarás Iván volt, aki egy kis vicces grófot kanyarintott játékával, de a sok fejhanggal, meg grimaszokkal sikerült túlhajtania egy amúgy is túlhajtott darabot. Azért ő sem olyan rossz. És ne hagyjuk ki Anger Zsolt dicséretét sem, aki Figaro cselszövő figuráját hozza csípőből (és akit méltatlanul csak A nyomozó című film óta emlegetnek elismeréssel).

Egy pár szót azért még szentelnék a díszletnek és jelmezeknek, mert egóm legyezgetéseként szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy ezekhez én értek. Szóval nagy hátbaveregetés Kentaurnak, mert igazán profit, világszínvonalút alkotott – ahogy azt már tőle is megszokhattuk. A hátterek látványosak és szépen megfestettek, a ruhákból meg látszik, hogy kisköltségvetés mellett is lehet korhű és tetszetős megoldásokkal élni. A szakértést ezzel be is fejezném.

A nagy megdöbbenést számomra inkább a rendező személye jelentette, aki Eszenyi Enikő volt. Mivel volt már szerencsém látni egy-két feldolgozását a művésznőnek (többek között a Bál a Savoyban-nak a 60as évek amerikai formatervezésében való megálmodását, értsd: Jávor Pál találkozik Doris Day-jel), az eddigi extravangás felfogást most egy mereven követett 18. századi, a darab szelleméhez – mind külsőségeiben, mind játékstílusában – szigorúan ragaszkodó értelmezést láthatunk. A térelválasztó elemek dramaturgiai alkalmazásáért pedig külön elismerés a rendezőnek.

Mindent egybevetve kellemes előadás, még ha a világmegváltás nem is ólálkodik a sarkon. De nem is kell mindig mindent véresen komolyan venni.

“Amikor meg akarod ****ni a feleséged nővérét, és 5 évig arra gondolsz, hogy ha csak egyszer láthatnád a sógornőd ****ját, meghalhatsz, akkor abba a csapdába estél, mint minden férfi, aki egy *****ért eladna mindent, amije van, miközben azért imádkozik, hogy ne veszítse el mindenét, ha nem teszi meg.”

- olvashatjuk Toepler Zoltán honlapján a Gecy című legújabb darabjának ismertetőjét, melyet ifj. Sebő Ferenc rendezésében láthatunk. Ez a kortárs művészünk igencsak megosztja a véleményeket személyiségével és műveivel egyaránt. Borzasztó sajnálatos tényként kell tudomásul vennünk, hogy ma Magyarországon egy színházi darab, tágabban véve egy művészeti alkotás, pusztán – valamilyen szempontból kifolyólag – botrányosnak kikiáltott voltával hírnevet szerezhet magának. És publicitást. És figyelmet. A baj kevésbé lenne nagy, ha a botrányosság valami magasröptű szellemi, művészi, erkölcsi, illetve egzisztenciális mélységű probléma síkján bontakozna ki, és ezzel valamelyest talán elgondolkozásra bírná a nézőt, vagy legalábbis szellemi párbeszédre hívná őt. Csakhogy itt most az a szomorú tény áll fenn, hogy egy színházi előadás azért került be a hírekbe és a köztudatba, mert zsidók vannak benne és káromkodás, valamint mert leöntötték egy vödör fekáliával a harmadik előadást.

Tehát visszatérve a tárgyra, ki is az a Toepler Zoltán? Egy kortárs drámaíró, akinek egyik filmjében vízbe fojtanak egy macskát. Bocsánattal tartozom, amiért a bulváros oldalról közelítem meg a dolgot, de ezek az első információk, amik egy átlagos halandóval a témával kapcsolatban először szembejönnek. Őt ezért nem meglepő módon már eleve sok vád és negatív kritika érte, majd jött ezzel a provokáló nevű darabbal. Amiről azt lehetett tudni, hogy a Budapest Zsidó Színház előadásában Az ember tragédiája mint pornó jelenik meg. És ez kicsapta egyeseknél a biztosítékot: Tomcat-ék igazságot osztottak sertés-ürülékkel. Őszintén szólva kétlem, hogy a kritika műfaji szabályainak ez bárhol is megfelel, ha pedig a mű általuk hitt szintjére kívántak ezzel lealacsonyodni, az szintén nem a legkifinomultabb módja a művészetről való párbeszédnek. Nem tudom, a radikális műkritikusok látták-e egyáltalán az előadást, vagy csak az információ-morzsák, a kulcsszavak, hogy „gecy”, hogy zsidó és Madách meggyalázása indította-e be a gépezetet – lényeg a lényeg, értetlenül állok a jelenség előtt. Ugyanis ez a darab, nem hogy nem gyalázza meg az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) magyar drámát, és nem csak hogy nem klezmerré “rondítva” adja elő a himnuszt, nem, ez a darab egyszerűen nem szól semmi olyanról, ami felháborító lenne. Sőt, nem szól semmiről. Semmiről az égegyadta világon.

Vannak szereplők. Van történetük. Van konfliktus. Vannak összeszövődő szálak, van tetőpontnak tűnő rész és zárás – de nincs konklúzió. Nincs jellemfejlődés. Nincs üzenet. Mindez 126 percnyi ordenáré trágárságban.

Ami van, az egy jó adag túlparodizált jellem: a buta gyönyörű szöszi szexbomba kislány, mint Éva a paradicsomból, az akcentusos afrikai, mint Ádám, a csak káromkodva beszélő pornórendező nagybácsi és a tolókocsiját toló lány-kellék, az elkényeztetett nyafogó liba feleség, aki egy szexőrült pszichológushoz jár (akinek “jelentéktelenül” ott bóklászó felesége az egyetlen emberi értékkel bíró érdekes karakter), a bölcs megfontolt pincér (az író szerepében) és az Évába halálosan régóta szerelmes kiválasztott költő. Ez utóbbi kettő mély és érthetetlen minőségű viszonyba keveredik, aminek betetőzése a darab kaotikus lezárásába fullad. Majd ájtatosan, kellemes hangszerelésben előadják a himnuszt – csellóval, tamtam dobokkal.

Ami a darab dicséretére válik, az az, hogy egy-két parodisztikus elem kifejezetten jól sikerült, és néhány fergeteges poénnal örvendeztetik meg a nézőket. Dicséret a színészeknek is, hogy egy felvonásban ennyi akciózást képesek végigcsinálni. Csakhogy ez sajnos nem stand-up comedy, hanem egy színpadi mű. A darab a levegőben lebeg: mint komolytalan, laza vicc túl nagy lélegzetvételű és unalmas, mondhatni nézhetetlen: hozzáállástól függetlenül fülsértő az otromba szóhasználat, valamint a két órás szünet nélküli előadás formailag sem egy felszínes röhincséléslehetőséget sejtet. Viszont egy komoly drámáról sem beszélhetünk: a túlontúl kiforgatott jellemek nem nyernek értelmet, mindenki önmaga paródiája, és az egyes túljátszott elemek miatt mindenki elviselhetetlen. Mindenkiről kiderülnek alantas vágyak, gondolatok, erkölcstelen, állatias tulajdonságok, melyek a hússzínűre festett harisnyák, kesztyűk illetve pólók testiesség szimbolikájában manifesztálódnak – és ennyi.

A konklúzió: az ember nem tud elszakadni húsvér voltától, ösztöneitől, az őt állatiassá tevő buja erotikától. No de kérem szépen, ez mint üzenet, nem kevés egy kicsit? Különben is úgy gondolom, hogy ez a gondolat már elég sok emberben, sok műben megfogalmazódott, és inkább csak a drámai konfliktusból mellékesen levezethető, kimondatlan állításként nem válik banálissá – egy egészestés színházi darabot egy ilyen közhelyre nem lehet felépíteni. Márpedig az, hogy X darab szereplő éli a kis ostoba, ösztönöktől vezérelt életét, majd egy nap, hogyhogy nem, úgy alakul, hogy együtt egy nagy pornóforgatáson vesznek részt, ahol mindenki mindenkivel csinálhatná, de mégsem, mert a magasztos szerepűnek hitt költő egy magasztosnak hitt cél érdekében igazságot oszt, de elbukik ő is szentimentális földhöz kötött voltában, az nemigen implikál többet. Botrányosnak nem botrányos, de kihagyható darab.