1. Dornröschen

Tschaikowsky Csipkerózsikája több mint egy tündérmese. A linzi balett társulat a Bruckner Orchesterrel karöltve egy csodálatos előadást készített ebből a remekműből. Egyedül azt sajnáltam, hogy a díszlet végig sötét volt – habár a jelmezek valamelyest ellensúlyozták ezt a komorságot.

2. Ars Electronica Center

Linz jövő kiállítása egy egész délutánra le tudja kötni a nagyérdeműt. Az Ars Electronica Center legtöbb érzékszervünket megmozgatva vonultatja fel az elmúlt évek feltalálóinak újításait. Többek között robotokat láthatunk, melyek küzül az egyik felismer téged, majd rád mosolyog vagy szomorú képet vág. Aztán egy műszerrel felvételeket tudnak készíteni a szemünk belsejéről – hátborzongató, de amellett, hogy érdekes találmányról van szó, igen hasznosnak is mondható az orvostudományban. Aztán ki lehetett próbálni a levegőben rajzolást 3 dimenziósan – tudom, ezt így elég nehéz elképzelni, inkább látni kell. S van még egy különleges képernyő is, amelyen számok úsznak el előttünk. Igazából ez tetszett a legjobban, mert ennek a játéknak az volt a lényege, hogy rá kellett csapni a számokra, s ha jól csináltuk, a szám kimerevedett előttünk, s megjelent alatta egy történet, az adott számhoz kapcsolódóan.

3. Crossing Europe Filmfestival

Április végén egy egy hetes filmfesztivált tartottak a városban. A programon európai művészfilmek szerepeltek, melyek közül egyet nekem is lehetőségem volt megtekinteni. Ez egy török mozi volt, Selim Evci rendezésében, címe Iki Cizgi, vagyis Two Lines. A történet teljesen mai, Isztambulban játszódik, egy pár életéből mutat be pillanatképeket. A vetítés utáni beszélgetésen ott volt maga a rendező, s még egy segítője is, akik elmondták, mitől különleges a nekünk hétköznapinak tűnő történet. Az alapfelállás ugyanis az, hogy adott egy jó állásban lévő nő, saját lakással, autóval és egy fiatal, jóképű férfi, aki fotósként dolgozik, s gyakorlatilag a nő kitartottja. Törökországban ez új jelenség, így a film valójában tabukat feszeget. Csúcspontját pedig akkor éri el, amikor egy kunderai fordulattal a pár szerepjátékba kezd. A nő játssza az utcanőt, a férfi pedig végre a domináns pozícióba kerül. Annak ellenére, hogy ezzel elszabadulnak az indulatok, kettejük kapcsolatában nem törik össze semmi. Inkább az lesz nyilvánvalóvá, hogy már nincs közöttük olyan érték, szerelem vagy kötődés, amit elveszíthetnének.

4. IN SITU

Ha figyelmesen haladunk Linz belvárosában, a földön észrevehetünk felfestve néhány rövid történetet. Európa kulturális fővárosa tapasztalataim szerint máig küzd múltjával, ugyanis letagadhatatlan tény, hogy Hitler kedvenc városáról van szó. S most, hogy 2009-ben elnyerte ezt a megtisztelő EU-s címet, egyben azzá vált, amivé a Führer akarta tenni: kulturális központtá.
Így a forgalmasabb tereken, sétálóutcákon történeteket festetettek fel, amelyek mind az Anschlusst követő időszakhoz kapcsolódnak és a náci birodalom valódi oldalát mutatják be, konkrét, személyes történeteken keresztül.

5. Pöstlingberg

Aki magát már érett felnőttnek érzi, nyugodtan ugorjon át ezen a bejegyzésen. A következőkben ugyanis törpékről lesz szó, akik Linz legmagasabb hegyét, Pöstlinberget uralják. Utánakérdeztem, honnan jött a téma ehhez a hagyományosnak tűnő hegyhez és állítólag valamikor valóban kisemberek éltek ezen a helyen.
Persze, szerintem ezt annyira kell csak komolyan venni, minthogy a dachsteini barlangrendszer egy részét Mamut barlangnak nevezték el – azért, mert jól hangzik.

Pöstlingberget május utolsó hétvégéje óta egy városi vonattal közelíthetjük meg, amely Linz főteréről indul és a hegy tetején álló templom tövében áll meg. Innen csodálatos kilátás nyílik az egész városra, s ha szerencsénk van, akkor egészen az Alpokig elláthatunk.

Majd egy rövid sétával érkezünk meg a Grottenbahnhoz, amely már a mesék birodalmába vezet bennünket. Először a törpékhez visz, majd letesz egy földalatti városba, ahol mindenki szabadon barangolhat a mesékből ismert házak között.
Ha pedig mindez még nem volna elég: az itt élő őzekért és a friss hegyi levegőért már megéri vonatra szállnunk.

Megérkezés
A leggyakoribb, hogy a turisták vonattal érkeznek Linzbe, így a város gondoskodott arról, hogy már az első földet érésükkor is egy LINZ ’09 feliratba botoljanak. Felfestették ezt a bejárókra, aluljárókra, még a lábunk alá is, így semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy jó helyen járunk.

Info-dömping
Olyan nincs, hogy valaki itt egy programról lemarad, hiszen külön újságjuk van ez év alkalmából, s rengeteg brosúra és magazin, amelyek a tájékozódásban segítenek. Emellett egy Linz09 Infocenter és néhány belvárosi info-oszlop is útba igazít bennünket.

Linz09 Infocenter

Múzeumok, kiállítások
Ezekről majd később, az elkövetkező hetekben, hónapokban olvashattok. Mindenesetre az sokat elárul a linziekről, hogy felhúztak a Duna-partra két múzeumot, bővítik a Schloss-t és még néhány csarnokot és koncertközpontot is felvettek a térképre. Mivel csak pár hónapja érkeztem, nem mondanám biztosra, hogy mindegyik most épült. De annyi bizonyos, hogy a Schloss-t még nem fejezték be – bár csak ezt az egyet nem.

Ars Electronica Center Lentos Kunstmuseum

Színház, koncertek
E téren elfogult vagyok, mert rendelkezem egy olyan igazolvánnyal, amellyel ingyen nézhetek meg majd’ minden színházi eseményt: operát, operettet, balettot és színdarabot. A koncertekre is kedvezmény jár, bár néha az is ingyen van. Így ha még valaki nem tudja, hogy mit csináljon a következő félévben, még nem késő, hogy Linzbe jelentkezzen!

Egy kellemetlen emlék árnyékolja be csupán lelkesedésemet, mégpedig az alkalmazottak kommunikációja. S itt engedjetek meg egy kis kitérőt!

Sprechen Sie auf Englisch?
Az osztrákok első idegen nyelvként angolt tanulnak. Többen jól is beszélik, s lelkesek, amikor rádöbbennek, hogy turista vagyok és olyankor még egy német kérdésre is angolul válaszolnak. Az idősebbek azonban már kevésbé jók e téren, bár tisztelet a kivételnek. Ilyenkor csak az a lehetőség marad, hogy németül szólalok meg (szívás annak, aki nem tud). Így történt ez a színházban, az egyik vasúti információnál és egy Galériában is. Csakhogy ilyenkor elszabadul a pokol. Egy másodperc töredék része alatt rám zúdítanak egy csomó információt, többek között a választ is, s persze nem Hochdeutsch-ban, hanem a helyi dialektusban. Lassítani nem tudnak, s furán néznek rám, amikor jelzem nekik, hogy nem értem, mit mondanak. Ennél már csak az volt bosszantóbb, amikor a nevemet kellett megmondanom. Hát lebetűztem, s mindezek után közölte velem a hölgy, hogy ezt nem lehet kimondani.

Pub, étterem, kávézó
Hm. Próbáltam itt már jó pár éttermet és egyebeket, de jellegzetes osztrákot még nem. De azt hiszem, nem bennem van a hiba, ugyanis elvétve találni csak olyan vendéglátóhelyet Linzben, ami a helyieké lenne. A cukrászdák persze mások, abban a linziek éllovasok (Linzer), de minden egyébben hátul kullognak. Nos, eddig megfordultam már török, mexikói, olasz, görög és spanyol étteremben (mondjuk ez utóbbi Grazban volt). Kínaiban és ázsiaiban nem, mert azért jó néha mások hibájából tanulni. (A kínaitól hárman lettek rosszul, az ázsiaitól ketten. Engem ez már meggyőzött.)
Mondjuk az is igaz, hogy én lisztérzékenyként más szemszögből nézem az ételeket. S apropó. Az orvosom szerint, Ausztriában nem lehet gond ebből, mert ez egy kultúrország. Hát de, sajnos igen. S nem csak ebből a szempontból, de egyáltalán a figyelmesség, vendégközpontúság és egyéb kérdésekben is a magyarok sokkal, de sokkal jobbak a linzieknél!
Az egyik igazi osztrák kocsma, Further Stube, azonban figyelmet érdemel. A hely itt az egyetemnél, a város szélén található, a semmi közepén, így persze más mentalitást képvisel. Ha láttatok már alpesi Kneipe-t, akkor tudjátok, miről beszélek. Az étlapon rengeteg sör, néhány kevésbé jó osztrák bor és persze egy-két hazai étel. A kocsma kellős közepén pedig egy farönk, amelybe a tradíció szerint fél kézzel és a kalapács helyes végével, kissé már pityókásan szöget vernek. Viel Spaß!

Parkok, szabadidő
Linz ebben a kérdésben nagyon ott van – a város több mint 50 százaléka zöldterület. Kellemes parkok, egy gyönyörű botanikus kert és néhány domb várja az idelátogatókat. Azt meg kell jegyeznem, hogy bár iparvárosról van szó, a környezetvédelemre nagy hangsúlyt fektetnek. El is nyertek egy legtisztább iparvárosi címet, s amellett más beruházásokkal is igyekeznek erősíteni e téren (ld. Solar City).

Botanikus Kert és a Városi Népliget

S végül: Közlekedés és Fahrscheine, bitte!
Az osztrák alkalmazottakkal nem érdemes kekeckedni. Tudják mi a rend és azt be is vasalják rajtunk. Ha valakinek utazáskor nincs jegye, s rajtakapják, 50 euro és még a jegy árát is felszámolják. Ha egyszer bezárulnak a kombinó ajtajai, nincs visszaút, s aki kint maradt, az lemaradt. Még akkor is, ha emberünk csak szerencsétlenül a tömeg végére sodródott. Minden precízen, pontosan megtervezett: a megállóknál kijelző jelzi, mikor jön a busz, villamos, egyebek és jegyet mindenütt lehet venni, így nem lehet kifogásunk. Ami viszont külön öröm minden diák számára: márciustól már itt is járnak éjszakai villamosok.

Brothel…He is happy there, especially when he works there. […] Toulouse-Lautrec is not a client but belongs to the house. „Models are like dry tinder”, he said, „these here are alive…I do not dare to pay them the same 100 sous per session I give to models, and yet… God knows, they are worth it.”
Thadée Natanson, 1951.

Bár rajongónak legkevésbé sem mondanám magam, néha azért szeretek megnézni egy-egy kiállítást. Linzben viszont nehéz úgy élni, hogy ügyet sem vetek a programok plakátjaira. 2009-ben Európa Kulturális fővárosaként a Duna menti iparváros ugyanis új jelmezt öltött magára. Inkább műkedvelőként, s nem pedig ipari óriásként akar tetszelegni a nagyközönség előtt. Féléves itt tartózkodásom során igyekszem megfigyelni, vajon tényleg sikerül-e neki.

Az első benyomás – a Toulouse-Lautrec kiállítás

Aki szereti a századvégi Párizs hangulatát, annak ezt a programot mindenképpen ajánlom. Toulouse-Lautrec-t én eddig csak a Moulin Rouge című filmből ismertem, de bíztam benne, hogy képeiben megtalálom ugyanazt a bohém életet, amely a filmben úgy megragadott. A kiállítás címe, Der intime Blick, igen találó. Sokat sejtet abból a színekben, érzelmekben gazdag és szexuálisan túlfűtött művészetből, amelyet a festő magáénak tudhat. Meglepetésemre azonban Toulouse-Lautrec képei ennél szélesebb témakört ölelnek fel.

Először is megismerhetik a látogatók azt a környezetet, amelyből a festő Párizsba érkezett. Grófi családban született, Albiban. Testi fogyatékossága miatt azonban mégis kívülálló maradt saját társadalmi körén. A Montmartre-ra való költözésével pedig véglegessé vált a szakítás. Első képei az otthoni környezetről vagy tájképek, vagy egyedi portrék. Jellegzetes emberábrázolása azonban már itt is felfedezhető volt

A párizsi életben aztán rátalált saját világára. Az itt kiállított képeinek többsége a bordélyházak életét örökíti meg. Nőket, akik éppen kuncsaftra várnak, készülődnek, fésülködnek, vagy éppen egymást mulattatják. A szexualitás nyílt ábrázolása csupán néhány kép témáját adta.

Érdekes, ahogyan a festő elkapott egy-két pillantást… most mintha megelevenednének ezek a percek, s bennünket néznének a néhol kissé riadt tekintetek. Hátborzongató, hiszen nem mindennapos dolog, hogy az alvilág kel életre az előttünk álló festményeken. Prostituáltakkal, művészekkel.

Amit leginkább vártam, azok Toulouse-Lautrec plakátjai voltak. Jellegzetes, igazi bohém alkotásokról van szó. Némelyikkel talán ti is találkoztatok már.

1891-ben a Moulin Rouge-nak készített plakátot, amely után már hamar közismertté vált. Később aztán főként művészek jelentek meg poszterein, így Yvette Guilbert, Jane Avril, Aristide Bruant vagy Louise Weber (la Goulue). De találkozhatunk a kiállításon más, üzleteknek készített plakátokkal is.

Ugyan egy órát kellet várnom arra, hogy egyáltalán átléphessem a kiállító terem küszöbét, mégis úgy éreztem, ezért megérte türelmesnek lenni. Ha jól számoltam, akkor nyolc terem csak Toulouse-Lautrec munkáiról szólt. Mindenütt kellemes félhomályban, éppen hogy csak a képeket megvilágító erős fények között gyönyörködhettünk. Hát igen, a pompa megvolt, már csak a zene hiányzott.

Július 11-e, Isztambul
Épp a Konyali étterem előtti füves részen ücsörgök a Topkapi Palotában, a hátam egy fának döntve, mellettem egy hideg ásványvíz, és pár perce még egy sült rizspudingot eszegettem a szorosra néző teraszon. Ma egyedül vágtam neki a városnak, mert a fiúk nem tudtak időben felkelni a tegnapi koncert után (ami talán a törökösített rock kategóriába eshetne).
10-kor az Istikal Caddesin megvettem a szokásos reggeli börököt és az ayront, majd átsétálva a hídon, viszonozva a horgászok merhabáját, mint minden reggel beugrottam az Új Mecsetbe, és a lábszagtól ájuldozva csodáltam a török élet elidegeníthetetlen részét képező vallási elvakultságot.

Nem próbáltam leplezni turista mivoltom, úgy is lehetetlen lett volna, vállaltam, hogy egy útikönyvet szorongatva és a térképet böngészve egy gyámoltalan, elveszett, hajadon (!), szerencsétlen európai nőnek tűnök. Néha kértem útbaigazítást, és sokszor kérdés nélkül is megpróbáltak „segíteni”. Nem hagytam…

Borsos belépő után, amit már csak azért is érdemes volt befizetni, mert amellett, hogy a nélkülözhetetlen, 2 szükséges szempont teljesül ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzem magam (csupa külföldi, így nem bámul senki, mint egy állatkerti zsiráfot, és nincs eldobálva szemét), a palotában megtaláltam azt a Törökországot, amiről már kezdtem azt hinni, hogy csak a mesékben, álmaimban, várakozásaimban és az útikönyvekben él…

Július 16-a, Isztambul
Azt hiszem a Dolmabahce-palotában rossz ösvényt választottam, mert két katona rohant felém felemelt gépfegyverrel. Kicsit megijedtem, de végül nem lőttek.

Július 17-e, Isztambul
Évek óta (Művészettörténet, 6. osztály, 67. oldal) várom azt a pillanatot, amikor majd egyszer beléphetek az Aya Sofya kupolája alá. Az élményre szomjazva, elégedett mosollyal az arcomon megindulok a kapun befelé… Fel van állványozva, irdatlan vasépítmény a belső tér kellős közepén… Egy világ omlott össze bennem!

Betévedtem egy bőrboltba, ahol eladtak nekem egy táskát 85 líráért. (Jó üzlet volt, hiszen 200-ról alkudtam le). A gond csak az, hogy már nem is tudom, hogy valóban meg akartam-e venni…(Biztos kiváló közgazdász leszek!)

Július 18-a, Isztambul és Hatay között
11 órája és 7 perce ülök egy buszon, a semmi középen egy kanyargós úton haladunk, 3000 méteres hegyeken kelünk át (legalábbis ezt olvastam az egyik táblán)… Távolodunk a civilizációtól! Az előttem ülő török család egyre büdösebb, bár az asszony amint kipirkadt elővette rózsavíz illatú kölniét, és befújta a lábát… 4-en ülnek 2 helyen, pontosabban a gyerekek a lábuknál fekszenek a koszban az ülés alatt, ami szerintem már az én területemhez tartozna (még 6 óra és határvita lesz belőle)! Kaptunk kis sütit, meg teát a stewardtól (akinek szerintem át kellett bújni egy csövön, és ha átfért, csak akkor vették fel, különben nem tudna abban a „dobozban” ülni, amiben utaznia kell) utána pedig a kézmosás helyett, kérhettem volna valami mosogatószer állagú, zöld folyadékot, ami a törökök szerint egyenértékű a víz – szappan párossal. Kihagytam!

Július 19-e, Hatay
57 fok van, szikrázó napsütés, kiszáradt növények, a „centrumban” egy folyómeder, halak és víz helyett szeméttel tele, Atatürk portréja, Atatürk szobra, egy épület Atatürkről elnevezve, omladozó házak, az utcán mezítláb szaladgáló gyerekek. Ez Hatay, a szíriai határ fölötti utolsó török város (mondjuk már itt is arab a népesség fele). És én itt leszek 2 teljes hétig, azaz 14 napig!

Július 20-a, Hatay
Ma néhányszor elájultam, hánytam, képtelen voltam enni vagy inni, így hiába ellenkeztem, kórházba vittek. Török kísérőim nem tudtak angolul, az orvos sem beszélt idegen nyelveket, így kézzel-lábbal próbáltam megértetni velük, hogy nem kérek infúziót, miután ők kézzel-lábbal megértették velem, hogy azt akarnak adni… Rettegtem, hogy az 50 évvel ezelőttinek tűnő, sterilnek éppen nem mondható kórteremben belém böknek egy tűt, de nem úsztam meg. Harmadszorra eltalálta a vénám, és otthagyott 90 percig egyedül egy 6 négyzetméteres lyukban, ahol volt időm átgondolni a teljes életem, amíg csöpögött belém a sós lé.

Július 26-a, Hatay
Először egy tejberizsszerű édességet ettem, amit már Isztambulban is imádtam, de aztán megkóstoltam Karin csokoládés cuccát, ami fenséges volt! Nem tudtam ellenállni, abból is meg kellett ennem egyet. Az este iszonyatos hasgörcsöket álltam ki, hát igen, ez történik, ha az ember kívánós és elhagyja a racionalizmus rögös útját…

Július 30-a, Cappadocia, Göreme
Az igazak álmát aludtam a buszon, amikor felvert a kicsi steward, hogy megérkeztünk oda, ahol a jegyünk alapján le kell szállnunk. Leraktak minket (2 spanyol lányt, egy spanyol fiút, két német lányt és engem) a semmi közepén hajnali 3-kor a török „sivatagban” (ahol éjszaka 5 fok van). A busz továbbment…

Bementünk az állomásszerű viskóba, és azon töprengtünk, mi a jobb, ha nem találunk bent senkit, vagy ha igen. Üres minden, de pár perc alatt, mint a keselyűk, megjelent 5 részeg török, akik körbevettek minket. Az egyik azt állította, hogy taxis, és elvisz minket (2 részletben) 60 líráért (ami ott egy vagyon) a következő faluba, ahol a szállásunk volt. Egy másik meg akart venni a spanyol fiútól, ami elég rosszul érintett! Végül úgy éreztük, jobban járunk, ha egyszerre bepréselődünk az autóba, így nem marad egyedül lány, egy törökkel pedig, aki ráadásul vezet, csak elbírunk valahogy…

Augusztus 4-e, Isztambul, Atatürk reptér, hajnali 4
Sikerült, beengedték a gépre a nargilémet, ami nekem jó hír, de Európának nem annyira.
Pesten, egy hónapja, induláskor még a naptejemet is elvették, most meg a zsebemben maradt a bicskám, a táskámban a fogkrémem és a tusfürdőm, és egy zacskóban viszem haza a csodálatos üveg vízipipám! Erre csak annyi: Tammam.

Naplóm 2007. augusztus 4-én, még Isztambulban, a reptéri buszban zárom.

Hevér Judit

Az új esztendő a Dávid szobortól (Piazza della Signorina, Firenze) 20 méterre ért minket egy “vudkától” ünneplő erasmusos lengyel lánycsapat, két magyar (lakótársam és én) társaságában. Az olaszok szilvesztere gyakorlatilag a 10 órától hajnali 4-ig az utcán mászkálásból áll, 10-től éjfélig nincs más program (a koncertek éjfélkor kezdődnek) mint azt az ipari mennyiségű és minőségű petárda- és tűzijáték-állományt elhasználni, amit összevásárolnak. Természetesen megvan mindennek az ára, ez nem a biztonságról híres, 2 évvel ezelőtt nagyon örültek, hogy nem volt halálos áldozata a szilveszternek, idén sajnos megint volt. Éjfélkor pezsgőeső következik, ami konkrétan nedves utakat, sőt pocsolyákat jelent. Mi meg csak néztünk egymásra a magyar lánnyal, hogy most tényleg újév van?! Így esett, hogy Toscana közepén két idétlen magyar lány vigyázállásban énekelte a magyar himnuszt. Kicsit később pedig a Ponte Vecchion sodródva mindeninek boldog új évet kiabáltunk, aki nem hallotta meg, annak ezúton és utólag is minden jót.

A következő napok a vizsgákról szóltak, a város üres volt, egy teremtett olasz lelket sem lehetett látni, csak a kikapcsolódásra vágyó nemzetközeik csellengtek az éjszakai utcákon.
A vizsgán azonban megjelentek a taljánok, még pedig a tiszteletet megadva farmerben, tornacipőben, melegítőfelsőben és lehetőleg egy minél szőrösebb kapucnival rendelkező kabáttal…kicsit kilógtunk, de csak addig, míg a kiskosztümben feszítő lengyel lányokat meg nem pillantottuk. Mi azért kicsit megismerve a népet lazábbra vettük.

A vizsga menetéről: a tanár természetesen betartja az akadémiai késést, majd megjelenik a maximum 60 fős kiselőadóban és névsort olvas. Aki nincs ott, annak grazie ciao. Ezután mindenki helyet foglal. A mi termünkben 2 vizsgáztató volt, akiknél egyszerre zajlottak a vizsgák. A portugálok egy szó után az ismétlést választották, mivel náluk minden, kedves jogászkollégák, minden vizsgánál lehet törvényt használni, az olaszoknál nem… A lengyelek is elbukták a kihívást, így meglehetősen félve ültünk le vizsgázni. Harminc ember szemével a hátamban a pilótaszerződések, hajóbérleti szerződés, a tengeri körutazási szerződés után egy 26-os jeggyel és hatalmas megkönnyebbüléssel mentem haza. A számozás azért ilyen furcsa, mert itt 30-as a maximum jegy, 18-assal már megvan a vizsga. A másik vizsgát hasonló körülményekkel, 27-es jeggyel abszolváltam.

Így azt hiszem, hogy ezzel, mint egy megnyugtató happy enddel, írhatom meg most a búcsúzását ennek a hosszúra nyúlt beszámolónak. Arrivederci!

Délután fel 5-kor egy indián telefonközpontban lefixáltunk egy milánói hétvégét egy ismerősömmel. Az indian phone center azonban megérdemli, hogy bemutassam, mert minden olasz városban van legalább egy belőle, az indian időnként lehet african is. A lényeg, hogy a bevándorlók haza telefonálási illetve internetezési igényeit elégíti ki, általában az adott kultúra zenéjével és szokásaival. A múlt héten pl. egy afrikai srác 5 körül lévén leterítette az imaszőnyegét a hely közepére, és Mekka felé fordulva imádkozni kezdett.

A változatosság kedvéért most is szakadt az eső, bár Milánó nemcsak a divat, hanem a kellemetlen idő egyik központja is. Ezért csütörtökön Veneto régió felé vettük az irányt, hátha oda nem követ a fekete felhő, de igen. Az Arena pedig, ami nyilván kisebb, mint a Colosseum, de épebben megmaradt és én jobban el tudom képzelni az ottani spectaculumokat, CSAK aznap zárva volt. Úgyhogy megkerestük Júlia erkélyét (olaszul Giulietta), megfogdostuk az udvarban található szobor mellét, amely a hagyomány szerint szerencsét hoz… Érdekes módon amíg bent voltunk ebben a kis udvarban, csak nők tapizták meg. Aztán adtunk meg egyet a szerencsének, így a Szerelem Kútja elnevezésű “zarándokhelyen” (lakatok felrakva, aranytábla a sztorival miszerint egy srác sosem mondta meg a szerelmének, hogy szereti, a lány meg így nem akart vele lenni, a pasi beleugrott a kútba, a lány meg lelkiismeret furdalásában utána) pénzdarabot dobtunk bele, mert állítólag úgy kell. Nem akarok illúzióromboló lenni, de mikor először láttam, nem voltak lakatok, nem volt kint a sztori, csak egy lefedett kút volt Pozzo dell’Amore néven. Lehet, hogy egy hagyomány születését láttam…

A hétvégén az eső elől Piemonte régióba, a Lago maggiore-hoz (Nagyobb to) kirándultunk, aminek a másik oldala már Svájc. Kb. 70 km Milanótól. Persze mondanom sem kell, hogy itt is esett. Nyáron rengeteg a turista, most azonban szinte senki nem volt. A tóban három kis sziget tálalható, a Szép (bella), a halászoké (dei pescatori) és az Anya (Madre). A szigeteket magánhajókkal, kis turistahajókkal (kb 20 fő) és 100 fő körüli hajókkal lehet megközelíteni. Minket rögtön letámadott egy “hajóskapitány”, s felajánlotta szolgálatait. Egy abszolút nem vészes összegért a húszfős hajóval utaztunk, mi négyen. A szigeteket 10 perc alatt körbe lehet sétálni, a sikátorokkal kicsit hosszabb, de nagyon érdekes és gyönyörű. Az este további részében egy dél-olasz vacsora következett, amelynek fontos eleme, hogy pasik főznek, majd egy zártkörű „lázadóifjúságos” (nyugaton meg mindig baloldalisággal lázadnak) klubba, ahol egy dél-olasz tradicionális zenét játszó banda (két gitár, tangóharmonika, dobok és tamburin, egy hihetetlenül karizmatikus énekes) lépett fel. A repertoárban a tarantellától kezdve minden szerepelt. Mivel az olasz nyelvjárások tényleg külön nyelveket jelentenek, ezért a szárd tag mindig elmondta, hogy miről fog szólni a dal, ami hasznos volt, mert én, aki azért már mondhatom, hogy értem a köznapi beszédet és a tankönyveimet is, nem nagyon fogtam volna e nélkül az adást. A zártkörűség abban merült ki, hogy tagsági kártyát kellett volna felmutatni, az ugye nem volt sem nekünk, sem kísérőinknek. A tagoknak a belépő 4 euró volt, a tagsági kártya 1 évre 12 €. Hogy miért pénzezek megint? Mert kísérőnk (olasz honpolgár) kidumálta, és fejenként két euróért bemehettünk. Ilyen közgazdasági lángelmékkel csoda, hogy meg kell ünnepelni, ha Olaszország gazdasága végre 0,1 százalékkal nőtt?!

Ezután Milano Navigli (csatornák) elnevezésű részére mentünk, ami a város egyetlen sétálóutcás “negyede”. Itt tényleg csatornák vannak, ennek oka, hogy Milanóban 1387-ben elkezdték építeni a Dómot (azóta is dolgoznak, még nem volt a történetében olyan nap, amikor ne folyt volna vagy építés vagy felújítás) és ehhez a Pisától 40 percre lévő Massa-Carrara környékén lévő márványt használták. A tömböket Milanóban vízen szállítottak, ezért behálózták a csatornák, melyek nagy részét a későbbiekben lefedték.

Másnap hősök hőseiként korán felkeltünk, hogy a központban bemenjünk a világ harmadik legnagyobb dómjába, melynek a tetejére is fel lehet menni, a sportosak lépcsőzhetnek, a Margaréta nyugdíjas otthon tagjai, mint például én, lifttel közelíthetik meg a csúcsot. A panoráma remek, a díszítés pedig olyan pazar, mintha valaki márványból csipkét vert volna. A Dóm előtt azzal a felkiáltással, hogy mi a szerelmei vagyunk, egy árus eltávolíthatatlanul a csuklómra kötözött egy cérnakarkötőt (It’s free, gratis!). Miután mondtam, hogy magyar vagyok, közölte, hogy milyen jó, hogy mi is afrikaiak (lehet, hogy tényleg nem volt kamu a fekete magyarokról szóló cikk, ami egy pár hónapja indult médiahackként körútra?!), és adjunk már a testvérek repülőjegyére 10 eurót. A másik tesó a maga 2 méterével meggyőzött, hogy egy jóval szerényebb összeggel, de támogassam az ingyen karkötőmet. Átsétáltunk a Galleria Vittorio Emanuele-n, megtapostuk a rosszsorsú padlómozaik bika heréit. Bocsi, de tényleg azt kell, mert a hercegi Sforzesco család kitalálta, hogy a rivális család jelképével kellene valamit tenni, ezért elhintette, hogy szerencsét hoz, ha tapossák a bika legnemesebb részét. Azóta a padlómozaik ezen része hiányos. Megnéztük a Castello Sforzescot, a kívülről jelentéktelen Scala-t. Lehet, hogy a szerencsegyűjtő módszerek beváltak, aznap nem esett az eső.

Törökország az első világháború végével kilép a magyar közönség látóköréből (javarészt azért, mert a történelemtankönyvek Mustafa Kemal rövid méltatása után itt befejezik a téma taglalását), s megmarad a turistalátványosságok és kurd terroristák hazájának.
Pedig – nem várt fordulatként – a kép ennél jóval összetettebb, s érdemes néhány szót szólni (természetesen a teljesség igénye nélkül) a ma Törökországáról, s tisztában lenni néhány dologgal, mielőtt még diszkriminálnánk mind a nyári utazásaink célországai, mind a lehetséges EU-tagországok közül.

Törökország „születése”

Röviden nézzük a tényeket. Törökország az Oszmán Birodalomból 1923-ban jött létre, amikor kikiáltották a Török Köztársaságot. Mindez egy sikeres függetlenségi háború záróakkordjaként történt, amelyben az 1920-as Sèvres-i béke több pontját megváltoztatták, s 1923-ra (Lausanne-i béke) felszabadították Anatólia döntő részét. E háború során a török katonák elfoglalták az 1920-ban létrehozott örmény államot. Kiverték a görögöket az ország belsejéből, a kurd autonóm tartományt pedig „megszüntették”: a két világháború között zajló török nemzetépítés pedig az ország határait a status quo megőrzése érdekében sérthetetlennek minősítette (ez azonban nem jelentette azt, hogy ne zsarolják ki a franciáktól Hatay tartományt 1939-ben). A „Haza” (Vatan) pedig az új határok közötti terület lett (a ciprusi konfliktus margójára pedig annyit, hogy nem török hódítási kísérlet okozta a török hadsereg beavatkozását, hanem az ottani török kisebbség elnyomása). A Lausanne-i békeszerződés rendelkezéseivel voltaképp megfordították a Trianonjukat (ennek ára pedig egy többször visszatérő, Sèvres-fóbiának nevezett félelem lett).

Az Oszmán Birodalom végnapjaiban egymással versenyző négy nagy reformizmus (oszmanizmus, pániszlamizmus, pántürkizmus és westernizmus – a helyhiány és Mcfly miatt ezek komolyabb kifejtésétől eltekintek, de az A/303-ban szívesen válaszolok a kérdésekre:) közül az utóbbi kettő került ki győztesen, és lett az ifjú Török Köztársaság alakítója. A westernizmus eredményeképp a Kemal Atatürk nevével fémjelzett két világháború közötti korszakban, Törökország alapjaiban változott meg (ezért szokták élesebb szemű professzorok civilizációváltó országnak nevezni), hiszen eltörölték a kalifátust, nyugati jogrendszert vezettek be. Továbbá szekularizálták az államot és a muszlim vallást a közélet jelentős területeiről kitiltották (de nem tiltották be!). A korábbi arab írásmódot elvetették, helyébe latin betűs abc-t hoztak (ez utóbbi intézkedéssel gyakorlatilag elérték, hogy az ifjak ne tudják elolvasni szüleik gondolatait). Törökország ezzel jelentőset lépett a fejlett, nyugati országgá válás felé.

Törésvonalak

A Török Köztársaság alapjainak lerakása magában hordozott néhány olyan problémát, amelyek komoly törésvonalakká váltak az elmúlt 85 év alatt. Ezek egyik leglátványosabbika a „nemzetiségi kérdés”. Ez pedig a Kelet-Anatóliában élő muszlim vallású kurdokhoz kapcsolódik. Ez a népesség kb. 13-15 millió főt tesz ki napjainkban, és kompakt tömböt alkot az iraki határ mentén. A kurdok egy csoportja, a Kurd Munkáspárt (PKK) fegyveres szárnya az 1970-es évek végétől terrorista akciókkal igyekezett elérni a kurd függetlenséget: ez az akciósorozat évtizedeken keresztül tartott, egészen 1999-ig, amikor (Kenyában!) elfogták a vezetőjét, Abdullah Öcalant. Az iraki konfliktus és az önállósodó iraki kurd területek újra megterhelték a török-kurd viszonyt. Az új kurd terrorista szervezetek akciói miatt a hadsereg pedig Észak-Irakba is többször bevonult mostanság (amúgy az elmúlt években megváltozott a terrorista szervezetek ’harcmodora”, eddig csak kurd területeken lévő katonai célpontokat támadtak, most már turistaparadicsomokat is célba vesznek: jó hír viszont, hogy az egyetemek egyelőre biztonságban vannak:).

Sok kurd falu ma is a hadsereg árnyékában él. Azonban ez nem jelenti azt, hogy Törökország háborús övezet lenne, ez a konfliktus határmenti összecsapásokban, és esetleges terrorakciókban, nem pedig hatalmas offenzívákban zajlik. Összességében az öcalani időkhöz képest nagyban normalizálódott a viszony; ennek egyik jele, hogy a PKK néhány tagja független képviselőként bejutott a parlamentbe, a kormánypárt kurd képviselőivel kb. százan vannak az 550 fős nemzetgyűlésben. A török elit továbbá elismerte, hogy „hegyi törökök” helyett valóban léteznek kurdok (ezzel párhuzamosan kurd nyelvű újságok, tv-csatornák jelenhettek meg), ami széles tömegek számára jelent pozitív változást.

A másik nagyon fontos törésvonal a – szintén a kemali reformokra visszavezethető – szekulárista-iszlamista ellentét. Az állam „vallástalanítása” természetesen nem egyenlő a vallás feladásával (Kemal is vallásgyakorló muszlimként halt meg); inkább a nyugat-európai típusú szétválasztáshoz hasonló. Ez a célkitűzés többé-kevésbé sikerült is, noha az iszlám sokkal jobban áthatja és meghatározza hívőinek életét, mint a kereszténység (elég csak a jogrendszerre gondolni). A török lakosság jóval vallásosabb, mint európai társa. Ez az ellentét oda vezetett, hogy a többpártrendszer bevezetése óta abban az esetben, ha egy olyan párt került a kormányrúd mellé, amely a vallás szerepét kívánta erősíteni a közéletben – vagy képtelen volt fenntartani a közrendet – akkor az a szekuláris reformokon őrködő hadsereg beavatkozását vonta maga után. Erre eddig négyszer került sor, a legutóbbira 1997-ben. A puccsok forgatókönyve (nagy vonalakban) a következő: a hadsereg vezetői felszólítják a kormányfőt, hogy mondjon le, aztán feloszlatják a pártját, majd új választást írnak ki. A legelső, akkor még kivégzéssel végződő akció óta ez a rendszer rendkívül sokat finomodott. A manapság zajló belpolitikai vita a kendőtörvény miatt alakult ki (a kormány olyan törvényt fogadott el, miszerint állami egyetemeken is lehessen kendőt viselni) – a főügyész ennek hatására az alkotmánybírósághoz fordult…

Egy felettünk szárnyaló ország

Az élet Törökországban meglehetősen konszolidált. Az ország GDP-je 6-8%-kal növekszik évente, ami egyrészt látványos beruházásokat tesz lehetővé (ami felettébb érdekes, hogy a nyugati tőke sem fordul el az országtól az iraki akciók miatt), másrészt igen impozánsan hat a szárnyaló magyar gazdaság teljesítményéhez képest. Fontos megjegyezni, hogy Törökország nem automatikus folytatása a tőlünk délre elterülő Balkánnak (mint esetleges szerbiai, bulgáriai vagy romániai utazásaink után sejthetnénk), hanem egy jóval fejlettebb régió. Elég arra gondolni, hogy Törökország sosem tartozott a keleti blokkhoz, és nem volt gazdasági összeomlása a ’90-es években (persze voltak gazdasági nehézségei, de korántsem akkorák, mint balkáni szomszédjainak). Külpolitikai súlya pedig egyre növekszik (a már közhelyként ható ciprusi-iraki-örmény kérdés bővebb taglalása helyett elég egy apró tényre felhívni a figyelmet: a független Koszovóban forgalomba lévő áruk döntő része török termék; török nagyvállalatok meghatározó szerepet játszanak a kis ország gazdaságában; s végezetül: Koszovó új zászlóit Törökországban készítették…)

Az ország gazdasága bizton lépked előre, lakossága pedig lendületesen gyarapszik: míg 1924-ben még csak 13,5 millióan éltek területén, addig manapság már 74 millióan. Azt hiszem, Törökországnak egyelőre nem lesz gondja a nyugdíjrendszerrel. Nagyon sok tekintetben optimistán nézhet jövője elé…

Egeresi Zoltán

Milyen is volt Róma? Megvan az az előnye is, hogy minden út oda vezet, ezért nem kell elmagyarázni, hogy hol van, miről híres, másrészt csak 4 órára van Pisától, ami egy olyan regionális vonattal (legalsó kategória árban és minőségben is), ami az otthoni IC-ket teljes testhosszal veri, nem is sok.

Az időjárás gyönyörű volt, attól eltekintve, hogy a három napból kettőn 90%-ban esett az eső, míg azon a napon, amikor csak délután eredt el, a napos időszakban a vatikáni múzeumban voltunk…

A Szent Péter bazilikához vezető sorban találkoztunk egy olyan találmánnyal, ami megerősít abban, hogy nyitott szemmel kell turistáskodni. Ugyanis odavágódott hozzánk egy megnyerő fiatalember és olyan exkluzív ajánlatot prezentált, mint még senki más: 30 euróért bevisz a Szent Péter bazilikába (ingyenes a bejárás), bevisz a Vatikáni Múzeumba és a Sixtusi Kápolnába (a kettő egy helyen van, diákjegy: 8 €) és még angol nyelven idegenvezetést is kapunk, a sorból is kiállhatunk, amúgy meg rohanjunk, mert 15.30kor bezár a múzeum. Végighallgattuk, majd kiálltuk az 5 perces sort, elsétáltunk a Vatikánhoz, mindent megnéztünk, s amikor az a csoport még arról beszelt, hogy volt egyszer egy olyan történet, hogy Laokoón, mi már megnéztük a Sixtusit is, kényelmesen és magyarul (a turista információban egy amerikai hölgy a SIXTEEN’s Chapelhez akart menni…sic…)

A Colosseumnál megint belefutottunk egy lehúzós idegenvezetőbe, innentől idézet tőle, szabad fordítás tőlem: “Beviszlek a Colosseumba és a Forum Romanumba sorban állás nélkül, elmondom a történelmet, mert így csak egy nagy rakás romot és követ láttok! Mennyibe kerül mindez? Csupán 35€.” Erre mondtam én, hogy ez az utolsó napunk Rómában, nincs pénzünk, így nekünk marad csak egy nagy adag kő és rom. Hozzáfűzném, hogy a belépő a Colosseumba automatikusan jogosít a Palatinusra és a Forum Romanumra, táblák vannak kirakva két nyelven a történetről, a jegy pedig 6,5 € … A gladiátorok meg zokniban voltak, és pénzért lehetett csak velük fényképezkedni. Az amerikai csaj csoportja pedig szájtátva bámulta a lányt, amikor egy bizonyos Római Birodalomról kezdett beszélni.

Róma miért is hihetetlen? Mert hihetetlenül sok minden van benne, nem is a mérete, hanem az egy négyzetméterre jutó katarzisok száma teszi örökké.

a Trevi kút

Az utolsó napunkon a nyakunkba vettük a várost, éppen nem esett, így a Colosseum, Circus Maximus, Forum Romanum, Palatinus, Trevi-kút, Spanyol lépcsők, Pantheon, tucatnyi gyönyörű templom, sikátorok és kis utcák, tér névvel megtisztelt kereszteződések és sugárutak, 10 személyes buszok és emeletes vonatok, századelős villamosok és McDonaldsok, obeliszkek kereszttel a tetejükön, Quirinale, nyolctípusú rendőrségi egyenruhások mellett Guccit áruló afrikaiak, s ki tudja még mi minden megnézése után fáradtan, de nagyon fáradtan (és persze boldogan is) “haza” vonatoztunk Pisába (és megtudtuk, hogy kevés jobb dolog van, mint az egész napos esőben gyaloglás után a vonat forró légkondijára tenni az átfagyott lábunkat és narancsos Lindt csokit enni)… de azért még van miért visszatérni.

1. A virágárus lányok és öreg nénik Magyarországon, itt fiatal pakisztáni férfiak. És agresszívak.
2. A focimeccsre több tízezer ember megy ki, nem pedig pár múltba révedő szurkoló.
3. Az olaszok később kelnek (munkakezdés 9:30) és később fekszenek (éjfél után).
4. Bármilyen diplomával Doktornak szólítanak.
5. Az általános iskolai tanárok is Professzorok.
6. Később van az ebéd (fél egy, egy körül a fél tizenkettő helyett) és simán eltart egy órát, negyedóra alatt benyomják a kaját, de aztán háromnegyed órát beszélgetnek az asztalnál.
7. A munkahelyi étkezőben felszolgálnak sört és a munkatársak isznak is pizza mellé.
8. A caldo az nem hideg (cold), hanem meleg.
9. Rosszálló megjegyzések, ha az olasz móditól eltérő módon kezeled a reggelit, vagyis ha nem reggelizel, ha 10 órakor reggelizel („hiszen mindjárt itt az ebéd!”), ha sokat vagy kétszer is megreggelizel, ha brios (croissant) helyett valami sósat vagy ’istenments’ húsosat eszel, ha nem capuccinot iszol. Viszont, ha reggelin kívül más időpontban kívánod meg a capuccinot, akkor ismét fel kell készülni a sápítozásokra, a tej ugyanis „nehéz” és egészségtelen.
10. A bárok, éttermek este 7 körül nyitnak. Először aperitivozás hét és kilenc között, majd vacsora 9 órától. Elismerem, hogy az aperitivo egy nagyon jó találmány a részükről. Ha este mész egy bárba inni egy sört, koktélt vagy akár csak egy kólát, akkor a büféasztalról szabadon fogyaszthatsz, ugyanis az az ital mellé jár. Rettenetesen egészségesek: a saláta natúr, a tészta durum, a rizs üres, a pizza meg margherita.
11. Minden héten sztrájkol valaki, és mindig van, aki szolidaritásból csatlakozik.
12. A vonaton már a peronra lépéskor (felszállás előtt) kezelni kell a jegyet, különben a kalauz 25 euróra büntet.
13. Nyilvános helyen zárt térben nem lehet dohányozni (bárokban és diszkókban sem).
14. A milánóiak októberben az első borús nap után pufidzsekibe öltöznek, és időjárástól függetlenül hordják áprilisig.
15. Novembertől kezdve a kutyákra is kabátot adnak (mérettől és bundától függetlenül).
16. Ananászt a pizzán – emberiség elleni bűntettnek tartják.
17. Ha idő előtt elkezdesz fűteni, akkor akár jó kis (környezetvédelmi) büntetést is kaphatsz a fűtésszámla mellé. Mindenhol a helyi commune határozza meg a fűtési szezont, Milánóban október 15., Rómában november 1. a kezdete.
18. Késő este is presszókávét isznak, egy hajtásra.
19. Az olasz férfiakat inkább a foci izgatja, mint a szex – friss felmérések szerint. (Hosszabban lehet örülni egy jó eredménynek és beszélgetni róla a barátokkal. :-)
20. Vasárnap nincsenek nyitva az üzletek, a legtöbb hétfő délelőtt sem.
21. A lila a halál színe, így még a meghívottaknak is tilos bármilyen árnyalatát felvenni esküvőn. Ebből következően szinte eladhatatlanok a lila ametiszt ékszerek is.
22. A déliek a temetéseken hangosan jajgatva siratják a halottakat.
23. Az északiak nem öltöznek feketébe. Azért legtöbbjük sötét színeket vesz fel.
24. Van, ahol szombaton is van iskola, de ez régiónként változik. A hetvenes években általános volt, délen még most is jellemző, ahol van szombati iskola, ott a tanítás legkésőbb délben minden nap befejeződik.
25. A húsvéti tojásban meglepetés van, mint a kinderben, Swarowski kristályoktól kezdve a ruhaneműn át a filléres kacatokig a tojás árától és méretétől függően.

Ezt lehet érezni Krakkóban is. Bár erre az egyik legmegfelelőbb hely a városon belül a főtér lenne, azonban a turisták és az árusok zaja és kavalkádja miatt itt nem nyílik lehetőség az álmodozásra. Ekkor az ember befordul valamelyik csöndes kis utcába, ahol jobban kettesben maradhat a várossal. (Persze ehhez el kellett szakadni a többiektől is.) Ilyenkor párbeszédbe kezd a város és a képzeletem. Én magam pedig csöndesen hallgatom.

Rengeteg ember lépkedhetett itt, ment a pékhez, munkába, orvoshoz. Én pedig egy másik városból és országból jöttem, hogy ezalatt a pár nap alatt megfejtsek az egykor és a most itt élő emberek életéből valamit. Az egyik dolgot magamban, a másikat pedig a többiekkel együtt, mert igenis van, amit csak úgy lehet. Néhány vodka után, énekelve egy ódon épület pincéjében.
Mindenhonnan el kell hozni azt, amit az a hely nyújt, a Wawelből, Auschwitzból, a wieliczkai sóbányából. Ez utóbbi helyről például a gyomrunkban azt a kétkilónyi helyszínen elnyalható sót, ami benne van minden jegy árában. Közös megegyezéssel legközelebb tequilával látogatjuk meg a helyszínt.

Ha már az eszem-iszomnál tartunk, akkor megjegyzem, hogy a magyar konyha nem is olyan nehéz és zsíros, mint ahogy azt mondják, legalábbis a lengyelhez képest egyáltalán nem.

Ha valakinek a cím értelmezésével kapcsolatban lennének kétségei, akkor leírom ezt a számomra is új információt. A hejnal az a dal, amit a krakkói főtér Mária-templomának tornyából minden órában eljátszanak trombitán, a vége előtt ellenben abbahagyják. Persze nem azért, mert sztrájkolnak. (Hehe.) A legenda szerint, ugyanis 1241-ben a tatárok a városra támadtak. Egy őr pedig ezzel figyelmeztette az embereket. Azonban egy nyíl a torkán találta, így nem tudta befejezni. Az ő hősi cselekedete miatt szól minden órában, azonban csak addig, ameddig ő is el tudta játszani, mielőtt meghalt. A hejnal pedig a magyar hajnal szóból ered, mivel a dalt a kapuk hajnali kinyitásakor és a napnyugtai zárásakor is játszották.

Venyige Robi