Az Oscar-gála egyetlen meglepetését jelentette a Milk című film, melynek apropójából Sean Penn eljátszhatta az első homoszexualitását nyíltan vállaló politikust és így társulhatott a kétszeres Oscar-díjasok táborához. A film viszont nem csak ezért érdekes. 
A Bush-korszak lezárulásával nagy várakozások övezték az alig pár hónapja beiktatott Barack Obama elnöki ténykedését. Obama változást ígért, és már az maga egy csoda, hogy egy afroamerikai esküdhetett fel a Bibliára és a Függetlenségi Nyilatkozatra az egykori rabszolgatartó országban. Akkor Amerika végleg eltemette a történelméből igen markáns szeletet követelő rasszizmust, a különböző etnikumokra és társadalmi csoportokra erőltetett szegregációt, és kész egy új fejezet megnyitására?
A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.
Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.
Egy régi tartozásunkat törlesztjük most azzal, hogy bemutatjuk Balázs Mariann-t számotokra. Az interjúban az eddigi karrierjéről, a collegiumi munkájáról és terveiről kérdeztük őt.
- Családi állapotod?
- Egy férj, egy kislány
- Kedvenc helyed?
-Tengerpart
- Kedvencek ételed?
- Túrógombóc.
- Mivel töltöd a szabadidődet?
- Családommal, kertészkedéssel.
- Mondj egy pozitív és egy negatív dolog magadról!
- A jég hátán is megélek, viszont nehezen kelek fel reggel.
- Mit mondanál el magadról a MédiaBlog hasábjain?
- Solymáron élek hosszabb-rövidebb megszakításokkal születésemtől fogva, közép-illetve felsőfokú tanulmányaimat Budapesten végeztem a Kaffka Margit Gimnáziumban, a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, majd a Külkereskedelmi Főiskola másoddiplomás képzésének PR szakirányán.
Tanítottam németet, szerveztem nyelvtanfolyamokat, foglalkoztam – a mai divatos kifejezéssel élve – sajátos nevelési igényű, részképesség-zavaros kisiskolásokkal – fejlesztő pedagógusi munkakörben, családsegítő központban és kórházban, tehát szociális, egészségügyi területeken; az állami nonprofit szektor minden zegzugát megismerhettem a rendszerváltást követő években. Tanulmányaimat szinte mindig munka mellett végeztem. A Külkert akkor kezdtem el, amikor váltottam; elhatároztam, hogy megismerem a másik, forprofit oldalt is, így kerültem egy osztrák-német érdekeltségű külkereskedelmi céghez. Ezután megint jött egy fordulat; a nyomdaipar és grafika világa. Kisebb magyar cégeknél, lelkes kis csapatokban dolgoztam, azt hiszem, ez áll alkatomhoz a legközelebb. Ezek a munkatapasztalatok váltak meghatározóvá, amikor a főiskolán kiderült, hogy az általam megcélzott szakirány harmadik évre megszűnt. A PR-t pedig érdekesnek, hozzám közelálló területnek találtam, nem esett nehezemre belevágni.
tovább a cikk folytatására »
A következőkben összegyűjtöttem azokat a legegyszerűbb dolgokat, amivel energiát takaríthatsz meg. Csökkentsük tehát együtt az ökológiai lábnyomunkat! Nem csak unokáink fogják megköszönni, hanem a Coli energiaszámláit is csökkenthetjük.
(És csak most, csak nektek: a bejegyzés végén ajándék videóval :) )
Széll Tomi
-
1. Fűtsd a szobát
A háztartások energiafelhasználásnak közel 70%-ára a fűtés miatt van szükség, ez az MCC jellegéből adódóan nálunk valószínűleg még több is ennél. Tehát ezen a területen tudunk spórolni is a legtöbbet. Fontos, hogy az utca felé a lehető legkevesebb hő szökjön ki. Ezért a fűtési szezonban a lehető legkevesebbszer nyissuk ki az ablakunkat! Ha hat hónapon keresztül gyakran hagyod résre nyitva az ablakodat, akkor tavaszig akár 1 tonna felesleges CO2-ot is képezhetsz. Ha a radiátort megfelelően állítottad be, akkor naponta néhány perc szellőztetés is bőven elég, hiszen a colis nyílászárók mellett egyébként is egész nap cserélődik a levegő :)
Brothel…He is happy there, especially when he works there. […] Toulouse-Lautrec is not a client but belongs to the house. „Models are like dry tinder”, he said, „these here are alive…I do not dare to pay them the same 100 sous per session I give to models, and yet… God knows, they are worth it.”
Thadée Natanson, 1951.
Bár rajongónak legkevésbé sem mondanám magam, néha azért szeretek megnézni egy-egy kiállítást. Linzben viszont nehéz úgy élni, hogy ügyet sem vetek a programok plakátjaira. 2009-ben Európa Kulturális fővárosaként a Duna menti iparváros ugyanis új jelmezt öltött magára. Inkább műkedvelőként, s nem pedig ipari óriásként akar tetszelegni a nagyközönség előtt. Féléves itt tartózkodásom során igyekszem megfigyelni, vajon tényleg sikerül-e neki.
Az első benyomás – a Toulouse-Lautrec kiállítás
Aki szereti a századvégi Párizs hangulatát, annak ezt a programot mindenképpen ajánlom. Toulouse-Lautrec-t én eddig csak a Moulin Rouge című filmből ismertem, de bíztam benne, hogy képeiben megtalálom ugyanazt a bohém életet, amely a filmben úgy megragadott. A kiállítás címe, Der intime Blick, igen találó. Sokat sejtet abból a színekben, érzelmekben gazdag és szexuálisan túlfűtött művészetből, amelyet a festő magáénak tudhat. Meglepetésemre azonban Toulouse-Lautrec képei ennél szélesebb témakört ölelnek fel.
tovább a cikk folytatására »
A következő műsorszám a nyugalom megzavarására alkalmas képi hatásokat tartalmaz!
Akik használják az A/földszinti folyosó hűtőit, azok mindenképp olvassák el. Különösen az utolsó részt!
Talán még emlékeztek egy körlevelemre egy-két hónapról ezelőtt, amikor is beszámoltam a lejárt tejekkel való hadakozásomról. Akkor körülbelül 8 liter romlott tejet távolítottam el kettő darab hűtőből.
Nos, gyilkos dolog ha az embernek sok vizsgája van, mert a rengeteg tanulás és stressz bizonyára lekorlátozza, hogy hány dologra vagyunk képesek odafigyelni. Viszont legalább annyira rossz, ha az embernek már nincs több vizsgája, és olyan perverziókra is marad ideje, hogy megvizslassa, mik is vannak a közös hűtőben, miért is nincs benne soha elég hely.
Az utóbbi én rám vonatkozik. Elkövettem azt a hibát, hogy a folyosómon található két hűtő egyikét elkezdtem kipakolni. 2009. 01. 27. 15:20 perckor.
tovább a cikk folytatására »
Richard Nixon ellentmondásos személyisége jó ideig lendületben fogja tartani a filmes mogulok fantáziáját, főleg ha hozzávesszük, hogy milyen hálás téma a nagy médiatörténeti fordulatokat a vászonra varázsolni, márpedig az Egyesült Államok 37. elnöke két ilyen eseménnyel is „megörvendeztette” sokat próbált népét.
Ha Nixon neve szóba kerül, azonnal a Watergate-ügyre asszociálunk, mely méltó befejezése volt egy amúgy is csak korrupcióra építkező, hatalmával visszaélő kormány pályafutásának
elnök székébe is kerülő botrány részleteit Alan J. Pakula már megfelelően kibontotta a nyilvánosság számára Az elnök emberei című alkotásában. A film Carl Bernstein és Bob Woodward újságírók nyomozásán keresztül mutatta be az esetet, mely az amerikai demokrácia bukásának, de az oknyomozó újságírás diadalának bizonyult. Ron Howard rendező még a főcím alatt átpörgeti erről a fontosabb tényeket, minthogy egy kevésbé ismert adalékkal akarja gazdagítani tudásunkat, mely a lemondást követő harmadik évben játszódik: egy nevezetes interjúval.
Nixon megélte azt a megaláztatást, melyet eddig egyetlen amerikai elnöknek sem kellett elszenvednie: idő előtt el kellett hagynia posztját. Magatartásával mintegy beismerte, hogy nem pusztán eltussolni szándékozta az ellenzék lehallgatásával járó felfordulást, de talán ő maga volt a terv értelmi szerzője is. Bukását követően lelkileg és fizikálisan is összeomlott, hónapokig tartó kórházi kezelése alatt pedig volt alelnöke (és egyben utóda), Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, így nem kellett bíróság elé állnia az esetleges bűncselekmény miatt. Az amerikaiak a tisztességes pert vagy legalább a vizsgálóbizottság elé állítását követelték, s maga Nixon is készült egy teljes, rehabilitáló televíziós szereplésre, ahol végre tisztázhatná a nevét. Az alkalom 1977-ben adatott meg, amikor David Frostnak, egy brit showmannek sikerült kieszközölnie a nagy találkozást. Az emberek az elmaradt számonkérést, Frost élete interjúját, Nixon pedig a politikai életbe való kambekjét várta a szóban forgó beszélgetéstől. Arra senki sem számított, hogy a televíziózás történetének egyik legnézettebb műsorát gyártották le.
Peter Morgan forgatókönyvíró Frost és Nixon ellentétes karakterét állította a film középpontjába, így a politikai töltet elsikkad és valódi kamaradrámának lehetünk tanúi, tovább a cikk folytatására »
A Varsói Magyar Kulturális Intézet (VMKI) 2009 decemberének első napjaiban költözött új helyére. 
Az Intézetről, annak munkájáról, a magyar-lengyel kulturális kapcsolatokról, az Angelus-díjról, a kultúra szerepéről beszélgettem Gordon István igazgatóval. Az interjút testvérblogunkkal közösen, két részletben közöljük – az első részben a VMKI munkájáról lesz szó.
- Szervez-e a Magyar Kulturális Intézet magyar nyelvkurzust?
- Mindig is szervezett. „Azokban” az években a lengyelek nagy számban jártak hozzánk, magyar nyelvtanfolyamra. Sok százan, talán az ezret is elérte azoknak a száma, akik évente úgy döntöttek: ha csak néhány mondatot is, de megtanulnak valamit magyarul. Akkoriban ingyenes volt a nyelvtanfolyam. Ma már pénzbe kerül, s a tanulók száma a korábbinak mintegy tizedére csökkent. Ez persze érthető, ugyanis aki igazán komolyan akar tanulni, az egyetemen tanul. Aki pedig csak „úgy”… A fő kérdés: mi a motiváció? Ha valaki lángra gyullad szerelmileg, akkor azonnal nekilát egy kis nyelvtanulásnak, hogy konzultálni tudjon a napi ügyekről választottjával. A mozgatórugó más és más, de mindig találni évente több tucatnyi embert, akik szívesen nekilátnak a magyar nyelv tanulásának. A szám persze év végére a felére csökken, de nem baj, hiszen nem is érdekünk, hogy tömegtermelésre álljunk át. Ha pár olyan embert ki tudunk nevelni, mondjuk, évente három-négyet, aki meg tud szólalni rendesen magyarul, annak nagyon örülünk.
tovább a cikk folytatására »
A fenébe is, itt az újév, s bizony nem sokat működtem még közös kis honlapunkon/blogunkon. Most előveszem a régi ötletemet, s egy kellemes filmélményemről próbálok meg írni. A filmélményt nem mellesleg a Collegium falain belül ért. 
Ez jelzi, hogy veletek is történhetnek csodák, kedves collegisták/colleginák! Csak akarni kell.
Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.
tovább a cikk folytatására »
Cikket írni Törökországról? Azt gondoltam egyszerű lesz, elolvasom az útinaplóm, ami augusztus 4-e óta hever egy óriási kupac HVG alatt, és beszúrok pár izgalmasabb, de még publikusnak tekinthető részletet… Elolvastam, és teljesen tanácstalan vagyok. Több száz oldalt írtam a 3 és fél hét alatt, ami egy gazdmatostól nem rossz teljesítmény! Arról meséljek, amit láttam, amit átéltem, amit éreztem, arról ami megdöbbentett, vagy arról ami lenyűgözött? Talán a városok, tengerpartok, emberek, buszok, ételek, beszélgetések, mecsetek hangulatát kellene valahogy megragadnom, de hogyan…
Július 11-e, Isztambul
Épp a Konyali étterem előtti füves részen ücsörgök a Topkapi Palotában, a hátam egy fának döntve, mellettem
egy hideg ásványvíz, és pár perce még egy sült rizspudingot eszegettem a szorosra néző teraszon. Ma egyedül vágtam neki a városnak, mert a fiúk nem tudtak időben felkelni a tegnapi koncert után (ami talán a törökösített rock kategóriába eshetne).
10-kor az Istikal Caddesin megvettem a szokásos reggeli börököt és az ayront, majd átsétálva a hídon, viszonozva a horgászok merhabáját, mint minden reggel beugrottam az Új Mecsetbe, és a lábszagtól ájuldozva csodáltam a török élet elidegeníthetetlen részét képező vallási elvakultságot.
Nem próbáltam leplezni turista mivoltom, úgy is lehetetlen lett volna, vállaltam, hogy egy útikönyvet szorongatva és a térképet böngészve egy gyámoltalan, elveszett, hajadon (!), szerencsétlen európai nőnek tűnök. Néha kértem útbaigazítást, és sokszor kérdés nélkül is megpróbáltak „segíteni”. Nem hagytam…
tovább a cikk folytatására »
Nemrég közvéleménykutatáson kérdezték meg az embereket a szabadidejük eltöltéséről a szentendrei Skanzen megrendelésére a GFK munkatársai. 
Az eredmény az lett, hogy szabadideje eltöltéséhez a magyarok mintegy 40%-a egyáltalán nem választ sem kulturális, sem turisztikai célpontot, a rokoni, baráti kör meglátogatásán és a bevásárlóközpontok felkeresésén kívül szinte soha nem mozdul ki. A felmérésből az is kiderült, hogy a szabadidős tevékenységek piacán egyszerre versengenek a kulturális
tevékenységek (a múzeumok, színházak, mozik, koncertek látogatása)és a kirándulás, túrázás célpontjai.
A lakosság hatvan százaléka, tehát egész aktívnak mondható, de „kegyeikért“ számos program verseng. A negyven százaléknyi passzív arány pedig nagyon sok. Azon gondolkodtam , mi lehet ennek a hátterében: mert nem szívesen könyvelném el az egészet úgy, mint a lakosság igénytelenségének fokmérőjét és morzsolgatnám könnyeim a kultúra végső letűnésének réme miatt.
Az emberek azt hiszem, alapvetően kíváncsiak, de számtalan információval látják el őket. A legtöbbért semmit sem kell tenniük. Sőt, a legtöbb elől inkább menekülni igyekeznek. A szabadidő aktív eltöltésért, főleg, ha az valamilyen kulturális program pedig áldozni kell: időt, pénzt, energiát. A pihenésnek pedig számtalan egyszerűbb módja is adott. tovább a cikk folytatására »
RÓLUNK
A Mathias Corvinus Collegium Média szakirányának blogja