Ha Nixon neve szóba kerül, azonnal a Watergate-ügyre asszociálunk, mely méltó befejezése volt egy amúgy is csak korrupcióra építkező, hatalmával visszaélő kormány pályafutásának elnök székébe is kerülő botrány részleteit Alan J. Pakula már megfelelően kibontotta a nyilvánosság számára Az elnök emberei című alkotásában. A film Carl Bernstein és Bob Woodward újságírók nyomozásán keresztül mutatta be az esetet, mely az amerikai demokrácia bukásának, de az oknyomozó újságírás diadalának bizonyult. Ron Howard rendező még a főcím alatt átpörgeti erről a fontosabb tényeket, minthogy egy kevésbé ismert adalékkal akarja gazdagítani tudásunkat, mely a lemondást követő harmadik évben játszódik: egy nevezetes interjúval.

Nixon megélte azt a megaláztatást, melyet eddig egyetlen amerikai elnöknek sem kellett elszenvednie: idő előtt el kellett hagynia posztját. Magatartásával mintegy beismerte, hogy nem pusztán eltussolni szándékozta az ellenzék lehallgatásával járó felfordulást, de talán ő maga volt a terv értelmi szerzője is. Bukását követően lelkileg és fizikálisan is összeomlott, hónapokig tartó kórházi kezelése alatt pedig volt alelnöke (és egyben utóda), Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, így nem kellett bíróság elé állnia az esetleges bűncselekmény miatt. Az amerikaiak a tisztességes pert vagy legalább a vizsgálóbizottság elé állítását követelték, s maga Nixon is készült egy teljes, rehabilitáló televíziós szereplésre, ahol végre tisztázhatná a nevét. Az alkalom 1977-ben adatott meg, amikor David Frostnak, egy brit showmannek sikerült kieszközölnie a nagy találkozást. Az emberek az elmaradt számonkérést, Frost élete interjúját, Nixon pedig a politikai életbe való kambekjét várta a szóban forgó beszélgetéstől. Arra senki sem számított, hogy a televíziózás történetének egyik legnézettebb műsorát gyártották le.

Peter Morgan forgatókönyvíró Frost és Nixon ellentétes karakterét állította a film középpontjába, így a politikai töltet elsikkad és valódi kamaradrámának lehetünk tanúi, ahol a jellemek összeütközése jelenti a fő konfliktust és nem a meggyőződés. Nehezen is beszélhetünk meggyőződésről egy olyan ember esetében, mint Frost, aki komikusként kezdte pályáját, ausztrál és brit hálózati csatornák bulvárműsorainak házigazdájaként partizza végig a kontinenseket, beszélgetőpartnerei pedig a Bee Geesből és néhány szabaduló művész közül kerülnek ki. Frostot maga a stábja is alkalmatlannak tartja egy olyan nagy falat bekebelezésére, mint amilyen a Trükkös Dick-ként elhíresült Nixon, sőt még maga Frost is megingatható saját intelligenciájával kapcsolatban, ellenben megérzi a dobbantási lehetőséget Nixon lemondásában. Saját pénzéből finanszírozva belevág az interjúba olyan körülmények között, hogy ha lealázza az exelnök, akkor nem csak szakmailag, de anyagilag is olyat hasal, amit egy életre sem fog kiheverni. Ráadásul saját producere szerint se nem újságíró, se nem szakember, egyszerűen csak egy előadó. Nem túl rózsás kilátások…

Főleg ha tudjuk, hogy kit spanolnak a vörös sarokban (egyébként a teljes interjú olyan, mint egy bokszmeccs, és nem csak az agytekervények bokszkesztyűként való egymásnak feszülős, vadromantikus képzavara miatt: szalagcsere alatt hol a tévést acélozzák, hogy így kapd el a torkát, vagy az elnököt hűsítik izzadságcseppjeinek törölgetésével – nem vicc!). Nixon finoman leegyszerűsítve és lekerekítve lenézi Frostot, csak azért ment bele a harcba, mert a brit playboyt könnyebb legyűrni, mint valami amcsi nagyágyút, és nem mellékesen többet is fizetett érte: elnök úr zsebébe egyenesen. Nixonnak „csupán” néhány évtized politikai lavírozás pihen a háta mögött, s noha némi kommunikációs és szereplési zavarokkal küzd (lásd már említett izzad-mint-állat effektusa, heveny embergyűlölete, szórakoztató, ámde magunk tisztázásakor nem épp megfelelő szarkazmusa és egy cseppnyi alkoholizmus – nem súlyos, csak épp annyi, hogy néha meglássuk az igazi Nixont, ami nem szép látvány), mégis neki áll a zászló.

Hogy mégsem a bokszmeccsi hasonlat, vagy a teniszmérkőzésekre jellemző fej ide-oda kapkodás uralja a gyöngyvásznat, az annak köszönhető, hogy a film első kétharmadában az interjú előkészítése, no meg a főszereplők egymást kóstolgatása (karom meresztgetés, entellektüel oltások, estébé) jut főszerephez. Ez kellően mozgalmas ahhoz, hogy a jó öreg szakzsargonhoz nyúlva „odaszögezzen minket a székhez”, no de még így se várjon senki vérbő akciójeleneteket, mert az biza nem lesz, de ez még egy vizsgaidőszakban megfáradt agynak sem fog hiányozni. (Még akkor sem ha az egész filmet végigbeszélik és nem elegendő rutinszerűen a kukoricát őrölni. Vagy a chipset. Mindegy.)

Ha már főszerepnél tartottunk, csak a legnagyobb tisztelettel adózhatunk a Frostot megformáló Michael Sheen-nek, aki nagy utat járt be a Válótársak rocker Mókusa óta, egészen A királynő Tony Blair-jéig. Húszdolláros mosolya egészen úgy ragyogja be a nézőteret, ahogy azt mi magyarok Vízy András óta megszoktuk egy showmantől – jelzem, valahogy az eredeti Frostot is hasonló boldogsággombócnak képzelem. Persze, ennél jóval árnyaltabb a kép, de nem akarom annyira ajnározni, mert még elhalványulna mellette Frank Langella, aki abszolúte győztese a filmnek, mint Richard M. Nixon. Ugyan a sminkes is odatette magát, hogy újra Dicky mondhassa el kampánybeszédeknek is beillő válaszait Frostnak, de Langella hanghordozása, járása, gesztusai egy az egyben Nixont idézik. Bár annyira ne lepődjünk meg e két remekbeszabott alakításon, hiszen már két éve hozzák a Westend és Broadway színpadán karaktereiket. Bezony, Peter Morgan először színpadra álmodta meg a titánok gigászi harcát, amit ráadásul úgy akart megalkotni, hogy ne lehessen filmre adaptálni. De hát van az a pénz…

A többi szereplőről is emlékezzünk meg, mert nagyon jó kis csapatot hoztak össze: Kevin Bacon Nixon jobb kezeként ráncolja a homlokát (ehh, ez milyen zavaros :D ), Sam Rockwell és Oliver Platt Frostba próbálnak némi értelmet plántálni, mint Nixon-specialisták, Matthew MacFayden szintén Frost vitorláját dagasztja, ja és Rebecca Hall-t is szokás mostanság nagyon dicsérni. Ez így rendben is van a Vicky Christina Barcelonáért, de ebben a filmben kimerül a szerepe annyiban, hogy Cher-frizurájával korhű hangulatot teremt.

Ron Howard-ra a Da Vinci kód óta csúnyán illik sandítani, pedig még el sem készült az Angyalok és Démonok, na majd akkor lesz érdemes inkvizíció elé állítani. Most örüljünk, hogy az Apolló 13 és Egy csodálatos elme után megint van egy klasszikus-gyanús remeke, ami még szép kis bankot robbanthat február 22-én az Oscar-gálán, ahol öt kategóriában is ringbe száll az arany szobrocskáért. Így Langellának szurkolhatunk, hogyha már a Golden Globe-ot elorozták előle, a Tony után zsebeljen be még egy materializált elismerést.

Ámde hogy ne csak dicsérjek, álljon itt egy megjegyzés, mely a film 122 perces hosszát akarja megtorpedózni. Különösen az utolsó húsz perc nagyon embert próbáló – no nem minőségileg, mennyiségileg.

És hogy ki győzedelmeskedik a végén? Talán csak az élet (meg néhány B-kategóriás forgatókönyvíró) tud olyan szép kliséket szülni, mint ami fordulatot a moziba belecsempésztek. Mindenesetre ez egy nagyon jó film. Ha nem hiszitek, járjatok utána.

Én nagyon akartam. Gyakran akarom nagyon. Ezúttal tévedésből (“Olvasta-e valaki – netán tévedésből- XY könyvet?” – kérdezte oly gyakran és szarkasztikusan kedves ZL tanárom. Zseniális volt.) találtam rá A hűtlen című alkotásra. Adrian Lyne jegyzi, 2002-es. Kicsit hollywoodiasnak tűnt első blikkre a rövid filmismertető szöveg alapján, a mellékelt képek és a kommentek azonban meggyőztek, lehet még itt keresnivalóm. Bár elég kései időpontra volt kiírva, ez nem gátolhatott meg. Bölcsész vagyok, ráérek.

Ráadásul valami ismeretlen okból kifolyólag vagy 20 percet késett a kezdés, így valóban hajnali tévézés lett belőle. S mégcsak társaságom sem volt. Hozzá kell gyorsan fűznöm: esetemben ez kifejezetten javítja a recepció esélyeit. Ha rendkívüli, szokatlan körülmények között nézek, fogadok be alkotásokat (könyv, film), általában nagyobb eséllyel gyakorolnak rám hatást. Életem meghatározó moziélményeit jellemző módon egyedül éltem át: a Lilja 4-evert egy debreceni art mozi kistermében láttam. Rajtam kívül egy ember volt a teremben, de őt sem ismertem.

Nabokov Lolitáját gipszelt lábbal kezdtem el, s pár nap alatt olvastam el – úgy, hogy hajnali öt körül végeztem ki, egy hat-hétórás maratoni roham után. Az nagy volt. Tényleg rohadt álmos voltam, de nem bírtam letenni. A Korcs szerelmeket (Inarritu első filmje) Anikóval néztük az ELTE-s filmmaratanon. Hajnalok hajnalán, 2 körül kellett felkelnünk hozzá (kis túlzással életünkben nem csináltunk ilyet: mindketten nagy alvók vagyunk), elgaloppolni a Keletiig (ott gyorsan burkoltunk valami vackot: én gyrost, ő chipset), aztán Anikó be is aludt rajta – részben. Meghatározó filmélmény volt, amit Almodóvarral vezettünk le – s a műkedvelő virrasztókat kint már a kelő nap sugarai üdvözölték.

Szerintem fontos, hogy ne legyenek sokan körülöttem, mikor filmet nézek. Moziban se. Minél kevesebben, ha lehet. Kissé önző vagyok talán, de mindenkinek megvan a maga heppje. Bertolucci például megmondja az Álmodozókban: a lehető legközelebb kell ülni a filmvászonhoz, hogy elsőként fogadhassuk be a képeket. Régen én is osztottam ezt. Akkoriban nem okozott gondot, hogy egy randin A vörös sárkányra vigyem a leányzót. A második sorba kértem jegyet. Szegény. Mikor már szinte az arcunkon csöpögött le a vér, beláttam, talán hibáztam. A gázos részeknél úgy megszorította a csuklóm, hogy leállt a maradék vérkeringésem is. „A szem” óta amúgy egyáltalán nem nézek horrort. Akkor ugyanis komolyan fontolgattam, hogy elhagyjam a mozitermet. Bár a végére visszavettek a tempóból, ettől függetlenül szörnyű élmény volt. Amúgy a film összességében egész jó, aki bírja, nézze. (Volt, akinek a top 5-ban is benne volt.) S egy ideje leszoktam arról is, hogy túl közel üljek a vászonhoz. Mégsem jó az. S még a szemet is rontja.

Ennyit elöljáróban. Tény, hogy eléggé elkalandoztam, holott csak azt akartam írni, hogy örültem, mert egyedül voltam, s így nem kellett azzal foglalkozni, hogy vajon mit gondolnak a többiek, hogy én mit gondolok arról, ami a vásznon történik. Kevésbé, jóval kevésbé vagyok már neurotikus, mint régebben, de azért jobb, ha biztosra megyek. Ha filmet nézek, csak a filmre szeretek koncentrálni. Nem olyan ez, mint a tanulás, hogy közben minden szar eszedbe jut. Én legalábbis szeretem, ha nem olyan.
Miért jó a film? Miért tetszett? Egyáltalán miről szól?
(Erről most nem fogok sokat írni; egyszerűen nem vagyok abban a hangulatban – de azért ettől még nézzétek meg.)
Azért tetszett, mert tele volt olyan fordulatokkal, olyan reakciókkal, amiket nem vártam. S amelyek nem is mindig illetek oda, abba a környezetbe. Most vigyázat, spoilerek jöhetnek. Szóval értem ezalatt a férj viselkedését, mikor találkozik felszarvazójával. (Ekkor döntöttem el, hogy írni fogok a filmről.) Kissé groteszk és idétlen volt, amikor a hullával szerencsétlenkedett. Nem vártam akkor és ott. Persze a poént nem lőném le.

Sztori?
No, annyi a lényeg, hogy egy feleség (Diane Lane) megcsalja a férjét (Richard Gere). Nem egyszer. De mindig ugyanazzal. Egy francia figurával (Olivier Martinez), aki könyvkereskedő (de nem bölcsész, azt hiszem), mellesleg elég jóképű (lányok, lehet örülni). Aztán a férj természetesen rájön. De valahogy máshogy reagál, nem úgy, ahogy elvárnánk. Nekem nagyon tetszett, ahogy lereagálta. Olyan emberszabású a pasas. Ugyanakkor gyarló, s gyarlóságában némileg komikussá és szánandóvá is válik. Tudjátok, én is szeretnék máshogyan reagálni a dolgokra, ahogy az normális lenne. Például nem kell egyből szétverni a másik fejét, mert az lefeküdt a feleségeddel. Próbáld meg a helyzetet valahogy máshogy kezelni, légy kissé formabontó, újító. Bevallom, nem lehet könnyű. Hősünknek sem sikerül végül.

A szereposztás egész jó. Diane kellemes küllemű nő (mellesleg az övé a legnagyobb alakítás-Oscarra is jelölték érte), a fürdőkádas jelenetnél láthatjuk, hogy Gere szépen kigyúrta magát, Oliviert meg legszívesebben leütnénk, olyan idegesítő. Azt viszont nem értettem, hogy lehet ilyen csúnya gyereke két ilyen remekbeszabott arcélű szülőnek, mint Lane és Gere.

A rendező: Adrian Lyne. Hmm. Nevével először talán idén nyáron találkoztam, amikor ráleltem a Lolita-DVD-re, az ő rendezésében. Mivel június óta Nabokov és Lolita vezeti nálam a toplistát, eleve úgy éreztem, szinte sértés, ha valaki meg akarja rendezni. De legalábbis tuti kudarc. Természetesen rém kíváncsi voltam az eredményre, úgyhogy egyből megvettem a filmet. Hazafelé a rendező nevét morzsolgattam magamban. Adrian. Lyne. A keresztnév eleve nem jön át a szűrőmön, mióta egy hasonló nevű tag egyszer egy jókorát bepancsolt az arcomba. Ez még az ezredforduló előtt volt, de nagy élmény volt, úgyhogy az emlékek is maradtak. A Lyne-ról meg csak a Lyme-kór tudott eszembe jutni, amit, ugye a kullancsok terjesztenek. Kullancs Adrián, zseniális. Na, voltak hát prekoncepcióim, a bánatba is.

A film. Talán előítéleteim hatása is, de akkor nem igazán tetszett. Olykor már-már röhejesnek találtam. Ugyanakkor: egyes részeket, helyszíneket szinte hajszálpontosan úgy képzeltem el a könyv alapján, mint ahogy a vásznon megjelent. Ez lenyűgözött. (Hülye szó.) De tényleg. Például amikor a végén találkozik az időközben felcseperedett Loval Humbert: az a vidéki házikó. Szinte egy az egyben: így élt képzeletem világában is. Mintha megerősítést kaptam volna.
Sokak szerint azonban Lyne-é jobb, mint a Kubrick-féle Lolita-feldolgozás. Mellesleg utóbbi át is írta az eredetit egy kissé. Lyne ellenben nagyon tisztelte Vladimir mestert: semmi változtatásra nem emlékszem, a szöveget azonban nagyon sokszor felismertem. Szöveghű maradt. Ez nálam legalább négy pirospontot ér. Az pedig már majdnem ötös.

Összességében azt hiszem, szélmalomharc Nabokovot rendezni. De hadd legyek igazságos: Lyne azért egészen jól megoldotta a lehetetlent. Jeremy Irons jó választás volt, s a Lolitát játszó Dominique Swain sem volt rossz. Melanie Griffith parádézik Lolita édesanyjaként, a zene pedig Morricone. A port.hu oldalon 9.4-et kapott, ami szerintem túlzó. De azért megtekintésre alkalmas, sőt ajánlott!

Bejegyzésem eredetileg a hűtlenség problémaköréről, ábrázolásáról szólt volna A hűtlen c. film és Nabokov Nevetés a sötétben c. könyve alapján. Bocsássátok meg csapongó stílusom s amiatt, hogy utóbbira majd csak egy legközelebbi alkalommal teszek kísérletet. Megfáradt, poros elmém méltatlan ahhoz, hogy a nagy mesterről írjak e kései órán. Jó éjszakát!
Ui.: Ezt még hallgassátok meg. Mindig jó kedvem lesz, ha meghallom. Kellemes, kedves, lágy zene, ideális tanuláshoz! ☺ Ja, és nem a T-Mobile-t reklámozom. Csak jót akarok!

Ha három éven belül nem vagy képes felmutatni egyetlen kasszasikert sem Hollywoodban, akkor máris látványosan temetni kezdenek és elnézően hümmögnek minden egyes próbálkozásodon, hogy hát igen, rendes, iparos munka, de nincs benne semmi kraft. Na, a Coen testvérek is így jártak, akiket A nagy Lebowski óta illik lágy hegedűfutamok mellett elsiratni, hiába emelték őket anno több ízben is piedesztálra. Hollywood irgalmatlan, satöbbi…

Pedig nem arról van szó, hogy a Coen tesók elfelejtettek volna filmezni, aztán meg megint megtanultak volna, csupán a járt utat járatlanért elhagyták és nem igen jött be nekik a dizájn váltás. Három közepes színvonalú vígjáték után visszatértek gyökereikhez, a szalonerőszakkal átitatott „kegyetlen az élet”-morálú mozihoz, ahol a jó sem olyan igazán jó, a rossz meg általában a gyilkolászhatnékon túl még heveny elmebetegségben is szenved a motivációnak minden nemű csírája nélkül… A nagy tanulságok pedig a fekete humornak köszönhetően válnak közönségbarátivá.

Minthogy a legjobb adaptált forgatókönyvért járó díjnak is ők vigyoroghattak, a film alapjául szolgáló könyvet is érdemes kicsit áttanulmányozni. Az Amerikában hatalmas népszerűségnek örvendő, Magyarországon kevésbé ismert Cormac McCarthy regénye a filmesek álma.

Maga a könyv gyakorlatilag dialógusokból és fejezetnyi visszaemlékezésekből áll, kisterjedelmű, és olyan feszes tempójú, hogy nem nagyon találni olyan sort, amelyet ki kellene húzni, vagy ami lassítaná a történetmesélést. Coenék egy az egyben, változtatás nélkül vettek át oldalakat – felmerül a kérdés, hogy így jogosan járt-e az elismerés. És igen! Mert ahol átírták/megkurtították a sztorit, az tényleg csak jót tett a filmnek, összehasonlítgatás közben meg rádöbbentik az embert, hogy mi fene, én erre nem is gondoltam és mégis így kell lennie. Különlegessége a regénynek, hogy nem tartalmaz írásjeleket, mire a rendezők úgy válaszoltak, hogy az ő mozijuk meg abszolúte zenétől mentes. Feszültségkeltésből mindkét munka jeles.

Pedig a történet kiötlése nem állíthatta az írót nagy szellemi kihívás elé. A helyszín a mexikói határ vidéke. Ott ugye sokat szoktak lövöldözni. A díszletet néhány amigo oszlásnak indult teteme adja, amúgy amerre a szem ellát sárga minden, de alapjában véve nincs semmi. Megy a drogcsempészet is ezerrel. Akkor ezt mind adjuk össze, plusz vegyünk egy jámbor csordapásztort, aki mindig különös érzékkel találja el, hogy dramaturgiailag mikor kell egy embereset köpni – jelzem, többször nyitja erre, mintsem beszédre száját. Tehénfiúnk – nevezzük Mossnak (a Llewelyn-hoz már nagyobb fantázia szükségeltetik) – épp a prérin vadászgat, mikor néhány drogkereskedő szétlőtt pickupjára és hullájára lesz figyelmes. Egyikük véres útvonalát követve megtalálja a fizetségnek szánt pár millió dollárt, melyet a film játékidejének tört részéig tartó erkölcsi hezitálás után magához ragad. A Hitchcock óta MacGuffinnak nevezett, mindenki által vágyott zsákmány után pedig csak úgy röppennek a keménylegények: mexikóiak, egy vietnami veterán ezredes és persze az egyetlen, az utánozhatatlan, marhataglóval taroló, új, emblematikus főgonosz – Anton Chigurh. A díszes kompániát figyelve egy snitt nem sok, annyi időt sem adnánk a Ray Craps-i szerencsétlenségbe merevedett Mossnak, azonban józan, tehéntrágyával belengett eszének köszönhetően valahogy sikerül eliszkolnia Chigurh karmaiból. A neurotikus zavarokkal küzdő bérgyilkosban érezhetően nő a feszültség, látván, hogy a kis mitugrász mérhetetlen tiszteletlenségből csak nem hajlandó meghalni. Nosza, akkor addig is (spoiler) legyalulja saját megbízóit is. Mellékszálon pedig kapunk egy kiábrándult seriffet, aki egy ideig reumás csiga módjára próbál szolgálni és védeni, meg a körzetébe tartozó hülyegyerek Mosst megmenteni az alvilág bosszújától, de nem szól már olyan délcegen a hatlövetű, meg egyébként is, már nem neki való hely ez a szép puszta…

A három fő karakter – és az azokat megformáló zseniális színészek teszik unikummá a szokásos élet értelmén való elmerengés álwesternbe bújtatott moziját. Llewelyn Moss, Anton Chigurh és Ed Tom Bell seriff három oldalát mutatják meg egy átlagos embernek: a leleményes kisemberét, aki hiába vágyta, nem tud mit kezdeni a pénzzel; az erőszakosat, amely kiben mélyebben, kiben érzékelhetőbben, de mindenkiben ott rejlik; és az alapvetően jó szándékúét, amit a tehetetlenség és a kudarcok kezdtek ki és formáltak érzéketlenné. Mind három szereplőt az elvek hajtják előre, csak aztán Mosst a pénz téríti le megszokott életéről, Bellt az egyre nagyobb brutalitás fásítja el, Chigurhnak meg eleve torz a felfogása a nagyvilágról (ha őrült vagy, kőbe vésett szabály, hogy ha megígéred egy halottnak, hogy megölöd a feleségét, tedd meg, különben nem tudsz elszámolni a lelkiismereteddel). Nem kerülhetjük meg Moss és Bell feleségének közreműködését sem: ők ketten a maguk egyszerű és csendes stílusukban világítanak rá, hogy amíg uraik nap mint nap ölre menő küzdelmet folytatnak – leginkább önnön dőreségükkel, addig asszonyaik a nagy filozofálgatások és hősködések nélkül is boldogan tudnák élni tiszta értékrendjük szerint életüket.

40 éves korára kultszínésszé nőtte ki magát Josh Brolin, akit Moss szerepe csak tovább erősít ebbéli státuszában. Csípőből hozza a hallgatag, eltökélt cowboy alakját, amivel végre a szakma elismerését is kivívta, s már nemcsak mint Barbara Streisand neveltfiaként emlegetik filmes körökben.
Tommy Lee Jones is rutinosan játssza a cserzett bőrű rend őrének figuráját, bár mostanában mintha hosszabban tartaná ki a „szegény fiam, de hülye vagy” és a „megettem már a kenyerem javát… szóval jogom van halálosan unni mindent” pillantásait. Előbbit a mellé rendelt, kötelező, ostoba tisztnek tartogatja, akinek blődségeire a frankót reagálva tudjuk meg, hogy ő nágyon tapasztalt, nágyon okos, nágyon pótolhatatlan (ismerős lehet ez számunkra a szintén Coen-klasszikus Fargóból, ahol az ottani seriff, Margie mondja fáradtan helyettesének: „Nem igazán értek egyet az okfejtéseddel”. Értsd: Ez marhaság) No de a legnagyobb „respekt és tisztelet” Javier Bardemet illeti, aki Chigurh karakteréből hozta ki az állatot, felemelve őt a legendás gyilkológépek Pantheonjába, ahol már Hannibal Lecter vagy Norman Bates várja. Pedig eleve mínuszból indult: bili-frizurájával a szimplán nevetséges zónából nem mindennapi színészi teljesítménnyel vonta be rémálmainkba Antont újdonsült szereplőként. Azt a farkas-mosolyt, csak azt tudnám feledni!

Végezetül hallani lehetett olyan hangokat, hogy a legjobb film kitüntetettjétől kicsivel magvasabb gondolatokat is el lehetett volna várni, mint hogy ez a világ már egyáltalán nem olyan mint amilyennek faterék megálmodták, egyébként meg a vadnyugaton ne vonuljon el duzzogni a seriff, mert uram bocsá’ 40 év szolgálat után most elő kell venni a pisztolyt. Elvégre Clint Eastwood vagy Charles Bronson sem úgy űzte el az ellent a városból, hogy „Bocikám, bocikám, most már fáradjál el melegebb éghajlatra.” Előbbieknek jelentem, hogy a Keresztapa is egyetlen alapigazságra épül – mégis a filmtörténet legnagyobbjai között tartják számon. Utóbbiaknak pedig Bell seriff szavaival válaszolnék – mégis csak ő tudja legszebben kifejezni, hogy mért sír a szája: „Sokszor, amikor olyanokat mondok, hogy mennyire romlik a világ és hogy a kutyáké lesz az ország, az emberek csak mosolyognak, és azt mondják rám, hogy öregszel és ezért beszélsz ilyeneket. Közben pedig az is tünet már, hogy ezt gondolják. Én meg azt gondolom magamban, hogy aki nem látja, hogy mi a különbség nemi erőszak, emberölés, meg rágógumizás között, annak már régen rossz, és hogy talán mégsem velem van a baj. Pedig negyven év nem nagy idő. És lehet, hogy a következő negyven év alatt meg éppenséggel kijózanodnak az emberek. Hacsak addigra nem lesz már késő.”