Brothel…He is happy there, especially when he works there. […] Toulouse-Lautrec is not a client but belongs to the house. „Models are like dry tinder”, he said, „these here are alive…I do not dare to pay them the same 100 sous per session I give to models, and yet… God knows, they are worth it.”
Thadée Natanson, 1951.

Bár rajongónak legkevésbé sem mondanám magam, néha azért szeretek megnézni egy-egy kiállítást. Linzben viszont nehéz úgy élni, hogy ügyet sem vetek a programok plakátjaira. 2009-ben Európa Kulturális fővárosaként a Duna menti iparváros ugyanis új jelmezt öltött magára. Inkább műkedvelőként, s nem pedig ipari óriásként akar tetszelegni a nagyközönség előtt. Féléves itt tartózkodásom során igyekszem megfigyelni, vajon tényleg sikerül-e neki.

Az első benyomás – a Toulouse-Lautrec kiállítás

Aki szereti a századvégi Párizs hangulatát, annak ezt a programot mindenképpen ajánlom. Toulouse-Lautrec-t én eddig csak a Moulin Rouge című filmből ismertem, de bíztam benne, hogy képeiben megtalálom ugyanazt a bohém életet, amely a filmben úgy megragadott. A kiállítás címe, Der intime Blick, igen találó. Sokat sejtet abból a színekben, érzelmekben gazdag és szexuálisan túlfűtött művészetből, amelyet a festő magáénak tudhat. Meglepetésemre azonban Toulouse-Lautrec képei ennél szélesebb témakört ölelnek fel.

Először is megismerhetik a látogatók azt a környezetet, amelyből a festő Párizsba érkezett. Grófi családban született, Albiban. Testi fogyatékossága miatt azonban mégis kívülálló maradt saját társadalmi körén. A Montmartre-ra való költözésével pedig véglegessé vált a szakítás. Első képei az otthoni környezetről vagy tájképek, vagy egyedi portrék. Jellegzetes emberábrázolása azonban már itt is felfedezhető volt

A párizsi életben aztán rátalált saját világára. Az itt kiállított képeinek többsége a bordélyházak életét örökíti meg. Nőket, akik éppen kuncsaftra várnak, készülődnek, fésülködnek, vagy éppen egymást mulattatják. A szexualitás nyílt ábrázolása csupán néhány kép témáját adta.

Érdekes, ahogyan a festő elkapott egy-két pillantást… most mintha megelevenednének ezek a percek, s bennünket néznének a néhol kissé riadt tekintetek. Hátborzongató, hiszen nem mindennapos dolog, hogy az alvilág kel életre az előttünk álló festményeken. Prostituáltakkal, művészekkel.

Amit leginkább vártam, azok Toulouse-Lautrec plakátjai voltak. Jellegzetes, igazi bohém alkotásokról van szó. Némelyikkel talán ti is találkoztatok már.

1891-ben a Moulin Rouge-nak készített plakátot, amely után már hamar közismertté vált. Később aztán főként művészek jelentek meg poszterein, így Yvette Guilbert, Jane Avril, Aristide Bruant vagy Louise Weber (la Goulue). De találkozhatunk a kiállításon más, üzleteknek készített plakátokkal is.

Ugyan egy órát kellet várnom arra, hogy egyáltalán átléphessem a kiállító terem küszöbét, mégis úgy éreztem, ezért megérte türelmesnek lenni. Ha jól számoltam, akkor nyolc terem csak Toulouse-Lautrec munkáiról szólt. Mindenütt kellemes félhomályban, éppen hogy csak a képeket megvilágító erős fények között gyönyörködhettünk. Hát igen, a pompa megvolt, már csak a zene hiányzott.

Július 11-e, Isztambul
Épp a Konyali étterem előtti füves részen ücsörgök a Topkapi Palotában, a hátam egy fának döntve, mellettem egy hideg ásványvíz, és pár perce még egy sült rizspudingot eszegettem a szorosra néző teraszon. Ma egyedül vágtam neki a városnak, mert a fiúk nem tudtak időben felkelni a tegnapi koncert után (ami talán a törökösített rock kategóriába eshetne).
10-kor az Istikal Caddesin megvettem a szokásos reggeli börököt és az ayront, majd átsétálva a hídon, viszonozva a horgászok merhabáját, mint minden reggel beugrottam az Új Mecsetbe, és a lábszagtól ájuldozva csodáltam a török élet elidegeníthetetlen részét képező vallási elvakultságot.

Nem próbáltam leplezni turista mivoltom, úgy is lehetetlen lett volna, vállaltam, hogy egy útikönyvet szorongatva és a térképet böngészve egy gyámoltalan, elveszett, hajadon (!), szerencsétlen európai nőnek tűnök. Néha kértem útbaigazítást, és sokszor kérdés nélkül is megpróbáltak „segíteni”. Nem hagytam…

Borsos belépő után, amit már csak azért is érdemes volt befizetni, mert amellett, hogy a nélkülözhetetlen, 2 szükséges szempont teljesül ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzem magam (csupa külföldi, így nem bámul senki, mint egy állatkerti zsiráfot, és nincs eldobálva szemét), a palotában megtaláltam azt a Törökországot, amiről már kezdtem azt hinni, hogy csak a mesékben, álmaimban, várakozásaimban és az útikönyvekben él…

Július 16-a, Isztambul
Azt hiszem a Dolmabahce-palotában rossz ösvényt választottam, mert két katona rohant felém felemelt gépfegyverrel. Kicsit megijedtem, de végül nem lőttek.

Július 17-e, Isztambul
Évek óta (Művészettörténet, 6. osztály, 67. oldal) várom azt a pillanatot, amikor majd egyszer beléphetek az Aya Sofya kupolája alá. Az élményre szomjazva, elégedett mosollyal az arcomon megindulok a kapun befelé… Fel van állványozva, irdatlan vasépítmény a belső tér kellős közepén… Egy világ omlott össze bennem!

Betévedtem egy bőrboltba, ahol eladtak nekem egy táskát 85 líráért. (Jó üzlet volt, hiszen 200-ról alkudtam le). A gond csak az, hogy már nem is tudom, hogy valóban meg akartam-e venni…(Biztos kiváló közgazdász leszek!)

Július 18-a, Isztambul és Hatay között
11 órája és 7 perce ülök egy buszon, a semmi középen egy kanyargós úton haladunk, 3000 méteres hegyeken kelünk át (legalábbis ezt olvastam az egyik táblán)… Távolodunk a civilizációtól! Az előttem ülő török család egyre büdösebb, bár az asszony amint kipirkadt elővette rózsavíz illatú kölniét, és befújta a lábát… 4-en ülnek 2 helyen, pontosabban a gyerekek a lábuknál fekszenek a koszban az ülés alatt, ami szerintem már az én területemhez tartozna (még 6 óra és határvita lesz belőle)! Kaptunk kis sütit, meg teát a stewardtól (akinek szerintem át kellett bújni egy csövön, és ha átfért, csak akkor vették fel, különben nem tudna abban a „dobozban” ülni, amiben utaznia kell) utána pedig a kézmosás helyett, kérhettem volna valami mosogatószer állagú, zöld folyadékot, ami a törökök szerint egyenértékű a víz – szappan párossal. Kihagytam!

Július 19-e, Hatay
57 fok van, szikrázó napsütés, kiszáradt növények, a „centrumban” egy folyómeder, halak és víz helyett szeméttel tele, Atatürk portréja, Atatürk szobra, egy épület Atatürkről elnevezve, omladozó házak, az utcán mezítláb szaladgáló gyerekek. Ez Hatay, a szíriai határ fölötti utolsó török város (mondjuk már itt is arab a népesség fele). És én itt leszek 2 teljes hétig, azaz 14 napig!

Július 20-a, Hatay
Ma néhányszor elájultam, hánytam, képtelen voltam enni vagy inni, így hiába ellenkeztem, kórházba vittek. Török kísérőim nem tudtak angolul, az orvos sem beszélt idegen nyelveket, így kézzel-lábbal próbáltam megértetni velük, hogy nem kérek infúziót, miután ők kézzel-lábbal megértették velem, hogy azt akarnak adni… Rettegtem, hogy az 50 évvel ezelőttinek tűnő, sterilnek éppen nem mondható kórteremben belém böknek egy tűt, de nem úsztam meg. Harmadszorra eltalálta a vénám, és otthagyott 90 percig egyedül egy 6 négyzetméteres lyukban, ahol volt időm átgondolni a teljes életem, amíg csöpögött belém a sós lé.

Július 26-a, Hatay
Először egy tejberizsszerű édességet ettem, amit már Isztambulban is imádtam, de aztán megkóstoltam Karin csokoládés cuccát, ami fenséges volt! Nem tudtam ellenállni, abból is meg kellett ennem egyet. Az este iszonyatos hasgörcsöket álltam ki, hát igen, ez történik, ha az ember kívánós és elhagyja a racionalizmus rögös útját…

Július 30-a, Cappadocia, Göreme
Az igazak álmát aludtam a buszon, amikor felvert a kicsi steward, hogy megérkeztünk oda, ahol a jegyünk alapján le kell szállnunk. Leraktak minket (2 spanyol lányt, egy spanyol fiút, két német lányt és engem) a semmi közepén hajnali 3-kor a török „sivatagban” (ahol éjszaka 5 fok van). A busz továbbment…

Bementünk az állomásszerű viskóba, és azon töprengtünk, mi a jobb, ha nem találunk bent senkit, vagy ha igen. Üres minden, de pár perc alatt, mint a keselyűk, megjelent 5 részeg török, akik körbevettek minket. Az egyik azt állította, hogy taxis, és elvisz minket (2 részletben) 60 líráért (ami ott egy vagyon) a következő faluba, ahol a szállásunk volt. Egy másik meg akart venni a spanyol fiútól, ami elég rosszul érintett! Végül úgy éreztük, jobban járunk, ha egyszerre bepréselődünk az autóba, így nem marad egyedül lány, egy törökkel pedig, aki ráadásul vezet, csak elbírunk valahogy…

Augusztus 4-e, Isztambul, Atatürk reptér, hajnali 4
Sikerült, beengedték a gépre a nargilémet, ami nekem jó hír, de Európának nem annyira.
Pesten, egy hónapja, induláskor még a naptejemet is elvették, most meg a zsebemben maradt a bicskám, a táskámban a fogkrémem és a tusfürdőm, és egy zacskóban viszem haza a csodálatos üveg vízipipám! Erre csak annyi: Tammam.

Naplóm 2007. augusztus 4-én, még Isztambulban, a reptéri buszban zárom.

Hevér Judit

Ezt lehet érezni Krakkóban is. Bár erre az egyik legmegfelelőbb hely a városon belül a főtér lenne, azonban a turisták és az árusok zaja és kavalkádja miatt itt nem nyílik lehetőség az álmodozásra. Ekkor az ember befordul valamelyik csöndes kis utcába, ahol jobban kettesben maradhat a várossal. (Persze ehhez el kellett szakadni a többiektől is.) Ilyenkor párbeszédbe kezd a város és a képzeletem. Én magam pedig csöndesen hallgatom.

Rengeteg ember lépkedhetett itt, ment a pékhez, munkába, orvoshoz. Én pedig egy másik városból és országból jöttem, hogy ezalatt a pár nap alatt megfejtsek az egykor és a most itt élő emberek életéből valamit. Az egyik dolgot magamban, a másikat pedig a többiekkel együtt, mert igenis van, amit csak úgy lehet. Néhány vodka után, énekelve egy ódon épület pincéjében.
Mindenhonnan el kell hozni azt, amit az a hely nyújt, a Wawelből, Auschwitzból, a wieliczkai sóbányából. Ez utóbbi helyről például a gyomrunkban azt a kétkilónyi helyszínen elnyalható sót, ami benne van minden jegy árában. Közös megegyezéssel legközelebb tequilával látogatjuk meg a helyszínt.

Ha már az eszem-iszomnál tartunk, akkor megjegyzem, hogy a magyar konyha nem is olyan nehéz és zsíros, mint ahogy azt mondják, legalábbis a lengyelhez képest egyáltalán nem.

Ha valakinek a cím értelmezésével kapcsolatban lennének kétségei, akkor leírom ezt a számomra is új információt. A hejnal az a dal, amit a krakkói főtér Mária-templomának tornyából minden órában eljátszanak trombitán, a vége előtt ellenben abbahagyják. Persze nem azért, mert sztrájkolnak. (Hehe.) A legenda szerint, ugyanis 1241-ben a tatárok a városra támadtak. Egy őr pedig ezzel figyelmeztette az embereket. Azonban egy nyíl a torkán találta, így nem tudta befejezni. Az ő hősi cselekedete miatt szól minden órában, azonban csak addig, ameddig ő is el tudta játszani, mielőtt meghalt. A hejnal pedig a magyar hajnal szóból ered, mivel a dalt a kapuk hajnali kinyitásakor és a napnyugtai zárásakor is játszották.

Venyige Robi