A felsőoktatás egységesítésének szándékát az egységes munkaerőpiac kívánalma és a lisszaboni stratégia célkitűzései mozgatják. Az ezt szolgáló és immáron negyvenöt országban legitimitást nyert bolognai folyamat bemutatása során Derényi András kiemelte, hogy a rendszer nagy hangsúlyt fektet a minőségkultúra és a foglalkoztathatóság szempontjainak erősítésére a felsőoktatásban, azok ugyanis összefüggésben állnak a munkaerő-kereslet és –kínálat összhangjának kérdésével. A foglalkoztathatósági szempontok olyan kompetenciákra és hajlandóságokra mutatnak rá, mint a helytállási potenciál, az alkalmazkodás, az átképzés stb. Az átjárhatóságot megkönnyítő ciklusos képzési szerkezet mint bolognai eszköz a legtöbb országban teret hódított. Sőt: míg Magyarországon lobbitevékenység akadályozta meg a művész-, orvos- vagy jogászképzés felbontását, addig több helyen ezeket is osztott formában oktatják. Az orvosképzés ilyen keretek között zajlik például Hollandiában, Spanyolországban vagy az Egyesült Királyságban.

Ugyancsak bolognai harmonizációs eszköz a hallgatói és az oktatói mobilitás. A nemzetek felsőoktatási vonzereje azonban különbözik egymástól. Európának utol kellene érni a távol-keleti és az észak-amerikai felsőoktatási intézmények népszerűségét. Az OKTI igazgatója aggályait fogalmazta meg Magyarország közép-európai versenyhelyzetét illetően. A külföldi hallgatók fenntartásokkal fogadják a Magyarországon való tanulás gondolatát, melynek egyik oka a hallgatói tanulmányi munka eltérő mértéke. Míg a nyugat-európai egyetemek nagy részén egy tanulmányi időszakban viszonylag kevés tárgyat kell teljesíteni, de azt sok kreditért, tehát tetemes energiabefektetéssel, addig Magyarországon a sok kis kreditértékű kurzus jellemző. A külföldiek viszont elrettennek, mert azt hiszik, hazai viszonyokkal kell számolniuk, és nem merik bevállalni a feltételezetten sok munkát igénylő nagyszámú tantárgyat.

Másrészt a jelenleg inkább megfigyelhető tanításorientáltságtól a diákokat involváló tanulásorientáltság felé történő elmozdulás lenne kívánatos. „Magyarországon kevés munkával lehet diplomát szerezni.” – összegzett a szakember. A vonzerőkülönbségek programmenedzselési problémákkal is járnak: Magyarországon kevés kurzus illetve szak érdekli például a kínai hallgatókat. Az említett tanterv- és tanulásszervezési különbségek mellett technikai akadályok (pl. tanulmányok kölcsönös elismerése) is gátat vetnek az átjárhatóságnak.

A közösségi felsőoktatási politika egyik pillére a nem állami források bevonása a finanszírozási formák közé. Jóllehet, Magyarországon az állami költségvetés nem képes kielégítően fedezni a felsőoktatás kiadásait, a magánforrás bevonása mégis nagyon alacsony mértékű. Derényi András abban látja a rendszer magyar átültetésének hibáját, hogy felsőoktatásunk meggyőződés nélkül, parciális – tanszéki – érdekek mentén szerveződve, a társadalmi diszkussziót mellőzve adaptálta a rendszert. Csupán formailag teljesítettünk, így többek között a kreditrendszer sem érte el nálunk eredeti célját (ti. folyamatos készülés, tanulás).

A jogi dereguláció mellett bizonyosfajta oktatói szemléletváltást kellene elérni a tanárokkal folytatott konstruktív párbeszédek révén, közös célkereséssel. Mindezt nehezíti az a körülmény, hogy erőteljes a bizalmi deficit és a szkepticizmus az oktatói társadalomban: saját tanszékükön kívül nem bíznak meg másban. Derényi András szerint a szükséges változtatások végrehajtásával is 8-10 évbe telik, amíg a magyar felsőoktatás átjárhatóbb lesz az európai felsőoktatás számára.