Törökország az első világháború végével kilép a magyar közönség látóköréből (javarészt azért, mert a történelemtankönyvek Mustafa Kemal rövid méltatása után itt befejezik a téma taglalását), s megmarad a turistalátványosságok és kurd terroristák hazájának.
Pedig – nem várt fordulatként – a kép ennél jóval összetettebb, s érdemes néhány szót szólni (természetesen a teljesség igénye nélkül) a ma Törökországáról, s tisztában lenni néhány dologgal, mielőtt még diszkriminálnánk mind a nyári utazásaink célországai, mind a lehetséges EU-tagországok közül.

Törökország „születése”

Röviden nézzük a tényeket. Törökország az Oszmán Birodalomból 1923-ban jött létre, amikor kikiáltották a Török Köztársaságot. Mindez egy sikeres függetlenségi háború záróakkordjaként történt, amelyben az 1920-as Sèvres-i béke több pontját megváltoztatták, s 1923-ra (Lausanne-i béke) felszabadították Anatólia döntő részét. E háború során a török katonák elfoglalták az 1920-ban létrehozott örmény államot. Kiverték a görögöket az ország belsejéből, a kurd autonóm tartományt pedig „megszüntették”: a két világháború között zajló török nemzetépítés pedig az ország határait a status quo megőrzése érdekében sérthetetlennek minősítette (ez azonban nem jelentette azt, hogy ne zsarolják ki a franciáktól Hatay tartományt 1939-ben). A „Haza” (Vatan) pedig az új határok közötti terület lett (a ciprusi konfliktus margójára pedig annyit, hogy nem török hódítási kísérlet okozta a török hadsereg beavatkozását, hanem az ottani török kisebbség elnyomása). A Lausanne-i békeszerződés rendelkezéseivel voltaképp megfordították a Trianonjukat (ennek ára pedig egy többször visszatérő, Sèvres-fóbiának nevezett félelem lett).

Az Oszmán Birodalom végnapjaiban egymással versenyző négy nagy reformizmus (oszmanizmus, pániszlamizmus, pántürkizmus és westernizmus – a helyhiány és Mcfly miatt ezek komolyabb kifejtésétől eltekintek, de az A/303-ban szívesen válaszolok a kérdésekre:) közül az utóbbi kettő került ki győztesen, és lett az ifjú Török Köztársaság alakítója. A westernizmus eredményeképp a Kemal Atatürk nevével fémjelzett két világháború közötti korszakban, Törökország alapjaiban változott meg (ezért szokták élesebb szemű professzorok civilizációváltó országnak nevezni), hiszen eltörölték a kalifátust, nyugati jogrendszert vezettek be. Továbbá szekularizálták az államot és a muszlim vallást a közélet jelentős területeiről kitiltották (de nem tiltották be!). A korábbi arab írásmódot elvetették, helyébe latin betűs abc-t hoztak (ez utóbbi intézkedéssel gyakorlatilag elérték, hogy az ifjak ne tudják elolvasni szüleik gondolatait). Törökország ezzel jelentőset lépett a fejlett, nyugati országgá válás felé.

Törésvonalak

A Török Köztársaság alapjainak lerakása magában hordozott néhány olyan problémát, amelyek komoly törésvonalakká váltak az elmúlt 85 év alatt. Ezek egyik leglátványosabbika a „nemzetiségi kérdés”. Ez pedig a Kelet-Anatóliában élő muszlim vallású kurdokhoz kapcsolódik. Ez a népesség kb. 13-15 millió főt tesz ki napjainkban, és kompakt tömböt alkot az iraki határ mentén. A kurdok egy csoportja, a Kurd Munkáspárt (PKK) fegyveres szárnya az 1970-es évek végétől terrorista akciókkal igyekezett elérni a kurd függetlenséget: ez az akciósorozat évtizedeken keresztül tartott, egészen 1999-ig, amikor (Kenyában!) elfogták a vezetőjét, Abdullah Öcalant. Az iraki konfliktus és az önállósodó iraki kurd területek újra megterhelték a török-kurd viszonyt. Az új kurd terrorista szervezetek akciói miatt a hadsereg pedig Észak-Irakba is többször bevonult mostanság (amúgy az elmúlt években megváltozott a terrorista szervezetek ’harcmodora”, eddig csak kurd területeken lévő katonai célpontokat támadtak, most már turistaparadicsomokat is célba vesznek: jó hír viszont, hogy az egyetemek egyelőre biztonságban vannak:).

Sok kurd falu ma is a hadsereg árnyékában él. Azonban ez nem jelenti azt, hogy Törökország háborús övezet lenne, ez a konfliktus határmenti összecsapásokban, és esetleges terrorakciókban, nem pedig hatalmas offenzívákban zajlik. Összességében az öcalani időkhöz képest nagyban normalizálódott a viszony; ennek egyik jele, hogy a PKK néhány tagja független képviselőként bejutott a parlamentbe, a kormánypárt kurd képviselőivel kb. százan vannak az 550 fős nemzetgyűlésben. A török elit továbbá elismerte, hogy „hegyi törökök” helyett valóban léteznek kurdok (ezzel párhuzamosan kurd nyelvű újságok, tv-csatornák jelenhettek meg), ami széles tömegek számára jelent pozitív változást.

A másik nagyon fontos törésvonal a – szintén a kemali reformokra visszavezethető – szekulárista-iszlamista ellentét. Az állam „vallástalanítása” természetesen nem egyenlő a vallás feladásával (Kemal is vallásgyakorló muszlimként halt meg); inkább a nyugat-európai típusú szétválasztáshoz hasonló. Ez a célkitűzés többé-kevésbé sikerült is, noha az iszlám sokkal jobban áthatja és meghatározza hívőinek életét, mint a kereszténység (elég csak a jogrendszerre gondolni). A török lakosság jóval vallásosabb, mint európai társa. Ez az ellentét oda vezetett, hogy a többpártrendszer bevezetése óta abban az esetben, ha egy olyan párt került a kormányrúd mellé, amely a vallás szerepét kívánta erősíteni a közéletben – vagy képtelen volt fenntartani a közrendet – akkor az a szekuláris reformokon őrködő hadsereg beavatkozását vonta maga után. Erre eddig négyszer került sor, a legutóbbira 1997-ben. A puccsok forgatókönyve (nagy vonalakban) a következő: a hadsereg vezetői felszólítják a kormányfőt, hogy mondjon le, aztán feloszlatják a pártját, majd új választást írnak ki. A legelső, akkor még kivégzéssel végződő akció óta ez a rendszer rendkívül sokat finomodott. A manapság zajló belpolitikai vita a kendőtörvény miatt alakult ki (a kormány olyan törvényt fogadott el, miszerint állami egyetemeken is lehessen kendőt viselni) – a főügyész ennek hatására az alkotmánybírósághoz fordult…

Egy felettünk szárnyaló ország

Az élet Törökországban meglehetősen konszolidált. Az ország GDP-je 6-8%-kal növekszik évente, ami egyrészt látványos beruházásokat tesz lehetővé (ami felettébb érdekes, hogy a nyugati tőke sem fordul el az országtól az iraki akciók miatt), másrészt igen impozánsan hat a szárnyaló magyar gazdaság teljesítményéhez képest. Fontos megjegyezni, hogy Törökország nem automatikus folytatása a tőlünk délre elterülő Balkánnak (mint esetleges szerbiai, bulgáriai vagy romániai utazásaink után sejthetnénk), hanem egy jóval fejlettebb régió. Elég arra gondolni, hogy Törökország sosem tartozott a keleti blokkhoz, és nem volt gazdasági összeomlása a ’90-es években (persze voltak gazdasági nehézségei, de korántsem akkorák, mint balkáni szomszédjainak). Külpolitikai súlya pedig egyre növekszik (a már közhelyként ható ciprusi-iraki-örmény kérdés bővebb taglalása helyett elég egy apró tényre felhívni a figyelmet: a független Koszovóban forgalomba lévő áruk döntő része török termék; török nagyvállalatok meghatározó szerepet játszanak a kis ország gazdaságában; s végezetül: Koszovó új zászlóit Törökországban készítették…)

Az ország gazdasága bizton lépked előre, lakossága pedig lendületesen gyarapszik: míg 1924-ben még csak 13,5 millióan éltek területén, addig manapság már 74 millióan. Azt hiszem, Törökországnak egyelőre nem lesz gondja a nyugdíjrendszerrel. Nagyon sok tekintetben optimistán nézhet jövője elé…

Egeresi Zoltán