“Amikor meg akarod ****ni a feleséged nővérét, és 5 évig arra gondolsz, hogy ha csak egyszer láthatnád a sógornőd ****ját, meghalhatsz, akkor abba a csapdába estél, mint minden férfi, aki egy *****ért eladna mindent, amije van, miközben azért imádkozik, hogy ne veszítse el mindenét, ha nem teszi meg.”

- olvashatjuk Toepler Zoltán honlapján a Gecy című legújabb darabjának ismertetőjét, melyet ifj. Sebő Ferenc rendezésében láthatunk. Ez a kortárs művészünk igencsak megosztja a véleményeket személyiségével és műveivel egyaránt. Borzasztó sajnálatos tényként kell tudomásul vennünk, hogy ma Magyarországon egy színházi darab, tágabban véve egy művészeti alkotás, pusztán – valamilyen szempontból kifolyólag – botrányosnak kikiáltott voltával hírnevet szerezhet magának. És publicitást. És figyelmet. A baj kevésbé lenne nagy, ha a botrányosság valami magasröptű szellemi, művészi, erkölcsi, illetve egzisztenciális mélységű probléma síkján bontakozna ki, és ezzel valamelyest talán elgondolkozásra bírná a nézőt, vagy legalábbis szellemi párbeszédre hívná őt. Csakhogy itt most az a szomorú tény áll fenn, hogy egy színházi előadás azért került be a hírekbe és a köztudatba, mert zsidók vannak benne és káromkodás, valamint mert leöntötték egy vödör fekáliával a harmadik előadást.

Tehát visszatérve a tárgyra, ki is az a Toepler Zoltán? Egy kortárs drámaíró, akinek egyik filmjében vízbe fojtanak egy macskát. Bocsánattal tartozom, amiért a bulváros oldalról közelítem meg a dolgot, de ezek az első információk, amik egy átlagos halandóval a témával kapcsolatban először szembejönnek. Őt ezért nem meglepő módon már eleve sok vád és negatív kritika érte, majd jött ezzel a provokáló nevű darabbal. Amiről azt lehetett tudni, hogy a Budapest Zsidó Színház előadásában Az ember tragédiája mint pornó jelenik meg. És ez kicsapta egyeseknél a biztosítékot: Tomcat-ék igazságot osztottak sertés-ürülékkel. Őszintén szólva kétlem, hogy a kritika műfaji szabályainak ez bárhol is megfelel, ha pedig a mű általuk hitt szintjére kívántak ezzel lealacsonyodni, az szintén nem a legkifinomultabb módja a művészetről való párbeszédnek. Nem tudom, a radikális műkritikusok látták-e egyáltalán az előadást, vagy csak az információ-morzsák, a kulcsszavak, hogy „gecy”, hogy zsidó és Madách meggyalázása indította-e be a gépezetet – lényeg a lényeg, értetlenül állok a jelenség előtt. Ugyanis ez a darab, nem hogy nem gyalázza meg az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) magyar drámát, és nem csak hogy nem klezmerré “rondítva” adja elő a himnuszt, nem, ez a darab egyszerűen nem szól semmi olyanról, ami felháborító lenne. Sőt, nem szól semmiről. Semmiről az égegyadta világon.

Vannak szereplők. Van történetük. Van konfliktus. Vannak összeszövődő szálak, van tetőpontnak tűnő rész és zárás – de nincs konklúzió. Nincs jellemfejlődés. Nincs üzenet. Mindez 126 percnyi ordenáré trágárságban.

Ami van, az egy jó adag túlparodizált jellem: a buta gyönyörű szöszi szexbomba kislány, mint Éva a paradicsomból, az akcentusos afrikai, mint Ádám, a csak káromkodva beszélő pornórendező nagybácsi és a tolókocsiját toló lány-kellék, az elkényeztetett nyafogó liba feleség, aki egy szexőrült pszichológushoz jár (akinek “jelentéktelenül” ott bóklászó felesége az egyetlen emberi értékkel bíró érdekes karakter), a bölcs megfontolt pincér (az író szerepében) és az Évába halálosan régóta szerelmes kiválasztott költő. Ez utóbbi kettő mély és érthetetlen minőségű viszonyba keveredik, aminek betetőzése a darab kaotikus lezárásába fullad. Majd ájtatosan, kellemes hangszerelésben előadják a himnuszt – csellóval, tamtam dobokkal.

Ami a darab dicséretére válik, az az, hogy egy-két parodisztikus elem kifejezetten jól sikerült, és néhány fergeteges poénnal örvendeztetik meg a nézőket. Dicséret a színészeknek is, hogy egy felvonásban ennyi akciózást képesek végigcsinálni. Csakhogy ez sajnos nem stand-up comedy, hanem egy színpadi mű. A darab a levegőben lebeg: mint komolytalan, laza vicc túl nagy lélegzetvételű és unalmas, mondhatni nézhetetlen: hozzáállástól függetlenül fülsértő az otromba szóhasználat, valamint a két órás szünet nélküli előadás formailag sem egy felszínes röhincséléslehetőséget sejtet. Viszont egy komoly drámáról sem beszélhetünk: a túlontúl kiforgatott jellemek nem nyernek értelmet, mindenki önmaga paródiája, és az egyes túljátszott elemek miatt mindenki elviselhetetlen. Mindenkiről kiderülnek alantas vágyak, gondolatok, erkölcstelen, állatias tulajdonságok, melyek a hússzínűre festett harisnyák, kesztyűk illetve pólók testiesség szimbolikájában manifesztálódnak – és ennyi.

A konklúzió: az ember nem tud elszakadni húsvér voltától, ösztöneitől, az őt állatiassá tevő buja erotikától. No de kérem szépen, ez mint üzenet, nem kevés egy kicsit? Különben is úgy gondolom, hogy ez a gondolat már elég sok emberben, sok műben megfogalmazódott, és inkább csak a drámai konfliktusból mellékesen levezethető, kimondatlan állításként nem válik banálissá – egy egészestés színházi darabot egy ilyen közhelyre nem lehet felépíteni. Márpedig az, hogy X darab szereplő éli a kis ostoba, ösztönöktől vezérelt életét, majd egy nap, hogyhogy nem, úgy alakul, hogy együtt egy nagy pornóforgatáson vesznek részt, ahol mindenki mindenkivel csinálhatná, de mégsem, mert a magasztos szerepűnek hitt költő egy magasztosnak hitt cél érdekében igazságot oszt, de elbukik ő is szentimentális földhöz kötött voltában, az nemigen implikál többet. Botrányosnak nem botrányos, de kihagyható darab.