Cormac McCarthy a 2008-as Nem vénnek való vidék című film bemutatása után vált ismertté és kedveltté a (magyar) nagyközönség előtt, mint a film alapjául szolgáló regény írója. A film és a könyv sikere folytatásért kiáltott, és meg is kapta a nagyérdemű – ha nem is egy új darabbal honorálva meg rajongását.

A hazánkban eddig még ki nem adott történet, a Véres délkörök – elődjéhez vagy inkább utódjához hasonlóan – az USA déli határainál játszódik, mely nem is meglepő, tekintettel arra, hogy McCarthy erről a tájról származik, és a helyi lakosok sokat mondó hümmögését, meg a marhatenyésztés minden csínját-bínját úgy ismeri, mint a tenyerét. Némi újításként szolgál, hogy írónk visszakalauzol minket a 19. század első felébe, amikor még vad musztángok nyargalásztak a prérin; az olajfinomítók, Ewingék, vagy az olasz filmgyártás pedig csak az eljövendő korok elborzasztó árnyaként vetülhetett e kietlen környékre. A jól ismert klisék már akkor is éltek: lengőajtós kocsmákban kortyolták a whiskeyt, Colt is megteremtette a tájegység egyik szimbólumát, a fehérek meg a pogány vadak akkortájt sem akartak megférni a bőrükben. Csakhogy nosztalgikus korképünket alaposan felborítja, hogy a mai retro-hullámot meglovagoló divatipar trendi kis darabjait olyan vastagon borította a vér és a mocsok, amiről napjaink híradóján edzett, semmi ágán ülő lelkünk legrémesebb álmaiban sem gondolt. Persze, sejtettem én, hogy a Winnetou-történetek csupán lányregényesített kivonatai a valóban lezajlott skalpolásoknak, s annyi felvetéssel is éltem a könyvet kezembe véve, hogy McCarthytól nem áll távol a vérbő erőszak. Szóval valamelyest megacélozottan láttam neki a betűk falásának, de közel sem azt kaptam, amit reméltem.

Már említett Nem vénnek való vidék után (melyet a későbbiekben is előhívok az összehasonlítás kedvéért) az általam (is) csak nemes egyszerűséggel „Mester”-nek tekintett írógéniusztól, akit szokás korunk Hemingwayének nevezni, egy karcos, életszagú, minden sallangtól lecsupaszított, de annál művészibben kivitelezett mesét vártam a jó öreg vadnyugatról. A művészetből – igaz – nem is volt hiány: nyelvi bravúrként a „mészárlásnak” annyi szinonimáját vonultatja fel a szerző, hogy a szótárban sem leljük párját. Minden cinizmus nélkül jegyzem meg, hogy az író valóban olyan színesen és választékosan fogalmaz, amely már régen kiveszett a kortárs irodalomból. Viszont ezt az igazán kivételes tehetségét olyan szörnyűségek ábrázolására használja, melyet jóérzésű ember nem tud hosszútávon tűrni. Persze, ne olvasson ilyet, akinek gyenge a gyomra. Nem is szólnám meg az efféle leírást, ha a történet csakugyan megkívánná a sokadik leszámolás részletes taglalását, hiszen az csak öncélú megbotránkoztatásnak minősül e nélkül.

Sőt, a cselekmény nemcsak, hogy elbírná az érzékenyebb lelkűeknek tetszetősebb megfogalmazást, de olyanról, hogy cselekmény nem is beszélhetünk. A könyv borítóján ismertetett szinapszis bőven kifejezi azt, amit csak ötszáz oldal tényleg kínkeserves átrágása után vonhat le az ember. Van egy 16 éves forma kölyök, akiben buzog még némi becsület, ám otthonról való megszökése után több tucat akasztófavirágból verbuválódott sereghez csatlakozik, akik a tehetetlen mexikóiakat sarcoló indiánok levadászására esküdtek föl – jó pénzért természetesen. Idáig még talán izgalmas is lenne, de jön 300 oldal vándorlás a pusztában, megfelelő időközönként egy-egy csata, mindennemű értelem vagy elhivatottságtól mentesen. Ha a Shop stop leegyszerűsíthette a Gyűrűk Urát arra, hogy az egész nem más, mint egy manóféle menetelgetése, aki aztán belepottyantja a gyűrűt a lávába, akkor én is élnék a mintával, hogy a Véres délkörök se más mint gyilkosok menetelgetése a halálba. Párbeszédről ne is álmodjon a nyájas olvasó, mert az sincs, vagy ha mégis – kissé sarkítva – az alábbi sémára épülve: „Ott jön valaki.” „Ja.” „Megöljük?” „Jaja.”

Mielőtt teljesen elvenném a kedvet már magától a könyv felütésétől is, felkínálok egy mélyebb merítésű értelmezést, mely az ember elaljasodásának filozofikus röptű tanulmányává, hosszan ívelő parabolává emeli a történetet. Itt hoznám elő egyben a regény legösszetettebb figuráját is, aki (és itt tényleg a szó szoros értelmében vegyük) a megtestesült ördög: Holden bíró. Hogy miért is bíró, azt már a többi szereplő is felvetette, mert ezt az állítást maximum néhány jogesetre való hivatkozásával támaszthatná alá, de jobbára senki sem tudja, hogy honnan jött, vagy egyáltalán miért csatlakozott a díszes kompániához. McCarthy sok időt tölt a bíró küllemének és jellemének megrajzolásával: a teljesen szőrmentes, leginkább egy benga csecsemőre emlékeztető bíró mindenhez ért. Ha kell lőport gyárt ürülékből, az egyszerű haramiák szemében misztikus nyelveken szólal meg, egyhúros hegedűn játszik virtuozitással, de akár kecsesen táncra is perdül az útba ejtett kisvárosok kurtizánjaival – bár leggyakrabban anyaszült meztelenül meditál egy felkarolt félkegyelmű társaságában. Ha megszólal, végeláthatatlan értekezéseket zúdít az iskolát hírből sem ismerő brigantiknak, akik ehhez képest meglepő teológiai és filozófiai ismeretekről tanúbizonyságot téve válaszolgatnak – amit elég következetlennek tartok. A bírótól mindenki tart egy kicsit, de leginkább csak a kiugrott pap lát át a tudományos fejtegetések ködén keresztül. Ha úgy vesszük, egy Antikrisztussal álluk szemben, aki sajátos apostolhadát vezeti a háttérből végzetük felé, mígnem mindegyikből előhozza a benne lakozó gonoszt.

Amennyiben ilyen mélységekre vágyunk, könnyen kereshetünk hasonló szimbolikus utalásokat. De amíg a szerző túl sok energiát fektet az amerikai és mexikói tájra való rácsodálkozásra, a már sokkal érdekesebb metaforája kibontatlan marad. A Nem vénnek való vidéknél még nagyszerű hatáskeltésnek tartottam a központozás elhagyását – ahogy egyik kritikusa írta: a betűfolyamok lassú konvojokként haladnak a megoldás felé – mivel azt hittem, hogy ez csak az adott műnek szól, de aztán kiderült, hogy McCarthy csak szimplán nem hisz a vesszőkben. Ellenben a többszörösen összetett körmondatokban igen, így gyakran követhetetlenné válik okfejtése. Kár érte, mert ha végig tudta volna vinni az elgondolását, kaphattunk volna egy újabb gyöngyszemet. Végül is megint teremtett egy eszményi negatív szereplőt, s jobb híján mi is együtt figyelhetjük vele a naplementét.

A győztes könyv

Mint emlékezhettek, az ősz folyamán már cseszegettem a társaságot olyan idióta kérdésekkel, melyek kedvenc könyveitekre, filmeitekre kérdeztek rá. Az eddig beérkezett címekből összeállítottam az 1-10. helyezettek listáját.
Egyelőre 28-an adtak választ. Ez azt jelenti, 28×5 könyv-, illetve 28×5 filmcímet kaptam. (Nekik ezúton is köszönöm a részvételt.) Ez részben elegendő ahhoz, hogy közzétegyem a részeredményeket; a koli összlétszámához képest viszont talán kevéske.

Van-e értelme ennek az egésznek? A kérdés jogos, természetesen bennem is felmerült. A legkönnyebb dolga talán annak van, aki öt könyvet olvasott és öt filmet látott életében. Mivel óriási anyagból lehet meríteni, viszonylag kevés egyezés van a beküldött címek között. Néhány dologra azonban mindenképpen jó ez a felmérés. Felhívja a figyelmet olyan alkotásokra, amelyek kívül esnek a látószögünkön – netán még sohasem hallottunk róluk.

Rengeteg elemzési lehetőséget jegyeztem fel magamnak. Ezekre majd akkor kerítek sort, ha több címet kaptam. Érdekes lesz például megfigyelni, mekkora a kötelező irodalom aránya, illetve a magyar és a kortárs filmeké. Létre lehetne hozni egy adatbankot az összes címmel. S végül az írók/filmrendezők versenye is ez. Egy alkotói rangsor felállítását is tervezem.

Egyelőre álljon itt a részeredmény. Azok a Collegisták, akik eddig nem küldték be kedvenceiket, még megtehetik. Sőt: kérem, tegyék meg. Tegyük reprezentatívabbá a felmérést!

Könyvek:
Pillanatnyilag Orwell vezet, az ezüstérem Kunderáé. Őket követi, kissé leszakadva az eredetileg talán más súlycsoportba szánt Biblia, Bulgakovval, Keyes-szel és Tolkien megfilmesített könyvével holtversenyben. Egyelőre tehát óriási a tülekedés a dobogón, ahonnan épphogy lecsúsztak a magyarok: Madách és Márai. Érdekes, hogy Coelhonak épp ez a műve ért be a top tenbe. Márai az egyetlen író, aki két művével is be tudott kerülni az elitlistába.
Természetesen tisztában vagyok vele, mekkora ökörség lóversenyt csinálni a nagy klasszikusok között, de azért jólesik.
Persze a versenynek nincs vége; a hajsza folytatódik! Várom a további címeket. Taszítsuk le együtt a trónról Orwelléket!

1. George Orwell: 1984. (16 pont)
2. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. (13 pont)
3. Biblia. (8 pont)
4. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. (8 pont)
5. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. (8 pont)
6. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. (8 pont)
7. Madách Imre: Az ember tragédiája. (7 pont)
8. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. (7 pont)
9. Kurt Vonnegut: Éj anyánk. (7 pont)
10. Paulo Coelho: Veronika meg akar halni. (6 pont)
11. Márai Sándor: Az igazi. Judit …és az utóhang. 6( pont)

Filmek:

A filmeknél még szorosabb a verseny. Két közismert hollywoodi produkció áll az élen.

Jelenet a legnépszerűbb filmből

A két, pillanatnyilag bronzérmes film közül egyiket sem láttam. Az élet szép esetében ezt kifejezetten sajnálom – igyekszem majd pótolni. A tanút egy pont választotta el a dobogótól. Nagy örömömre Bergman-film is bekerült a tízesbe. Az Üvegtigrisen csodálkoztam, a Die Hard után elhatároztam, innentől nem csodálkozom semmin. Persze ezt ne vegyétek komolyan; különben is elhatároztam, hogy nem fogok véleményt nyilvánítani, csak ismertetem az eredményt.

1. Schindler listája (Steven Spielberg, 1993) [8,9; 74 szavazat] 11 pont.
2. Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994) [9,8; 168 szavazat] 10 pont.
3. Az élet szép (Roberto Benigni, 1997) [9,4; 43 szavazat] 9 pont.
4. Vissza a jövőbe (Robert Zemeckis, 1985) [9,6; 134 szavazat] 9 pont.
5. A tanú (Bacsó Péter, 1969) [9,7; 60 szavazat] 8 pont.
6. Fanny és Alexander (Ingmar Bergman, 1982) [9,8; 11 szavazat] 8 pont.
7. Üvegtigris (Rudolf Péter-Kapitány Iván, 2001) [7,4; 92 szavazat] 7 pont.
8. Die hard (John McTiernan, 1988) [9,2; 87 szavazat] 7 pont.
9. Közelebb (Mike Nichols, 2004) [8,6; 40 szavazat] 6 pont.
10. Igazából szerelem (Richard Curtis, 2003) [9; 222 szavazat] 6 pont.
11. Az én kis falum (Jiri Menzel, 1985) [9,3; 21 szavazat] 6 pont.

Én magam egyébként a top 10 (valójában a holtversenyek miatt 11) könyv közül hetet olvastam, a filmek közül hatot láttam.

Végezetül még egyszer megkérek mindenkit, aki eddig nem szavazott, hogy tegye meg január hónapban!