Ezt lehet érezni Krakkóban is. Bár erre az egyik legmegfelelőbb hely a városon belül a főtér lenne, azonban a turisták és az árusok zaja és kavalkádja miatt itt nem nyílik lehetőség az álmodozásra. Ekkor az ember befordul valamelyik csöndes kis utcába, ahol jobban kettesben maradhat a várossal. (Persze ehhez el kellett szakadni a többiektől is.) Ilyenkor párbeszédbe kezd a város és a képzeletem. Én magam pedig csöndesen hallgatom.

Rengeteg ember lépkedhetett itt, ment a pékhez, munkába, orvoshoz. Én pedig egy másik városból és országból jöttem, hogy ezalatt a pár nap alatt megfejtsek az egykor és a most itt élő emberek életéből valamit. Az egyik dolgot magamban, a másikat pedig a többiekkel együtt, mert igenis van, amit csak úgy lehet. Néhány vodka után, énekelve egy ódon épület pincéjében.
Mindenhonnan el kell hozni azt, amit az a hely nyújt, a Wawelből, Auschwitzból, a wieliczkai sóbányából. Ez utóbbi helyről például a gyomrunkban azt a kétkilónyi helyszínen elnyalható sót, ami benne van minden jegy árában. Közös megegyezéssel legközelebb tequilával látogatjuk meg a helyszínt.

Ha már az eszem-iszomnál tartunk, akkor megjegyzem, hogy a magyar konyha nem is olyan nehéz és zsíros, mint ahogy azt mondják, legalábbis a lengyelhez képest egyáltalán nem.

Ha valakinek a cím értelmezésével kapcsolatban lennének kétségei, akkor leírom ezt a számomra is új információt. A hejnal az a dal, amit a krakkói főtér Mária-templomának tornyából minden órában eljátszanak trombitán, a vége előtt ellenben abbahagyják. Persze nem azért, mert sztrájkolnak. (Hehe.) A legenda szerint, ugyanis 1241-ben a tatárok a városra támadtak. Egy őr pedig ezzel figyelmeztette az embereket. Azonban egy nyíl a torkán találta, így nem tudta befejezni. Az ő hősi cselekedete miatt szól minden órában, azonban csak addig, ameddig ő is el tudta játszani, mielőtt meghalt. A hejnal pedig a magyar hajnal szóból ered, mivel a dalt a kapuk hajnali kinyitásakor és a napnyugtai zárásakor is játszották.

Venyige Robi