Ezen kellemes gondolatok hazánk fiát, Petőfit szállták meg a karácsony közeledtével, tovább olvasva a sorokat pedig újabb  haláli jelenések burjánzanak elő a pennából – akárcsak ahogy az Dickensnél szokás. Ezek a romantikusok… Azt ugyan nem tisztem megítélni, hogy a fenti sorok milyen részben pattantak elő lánglelkű poétánk saját, búbánattal és „hurráoptimizmussal” feltöltött kútfőjéből, s mennyiben ihlette a kor divatos angol zsenijének Karácsonyi éneke a sötét rémeket. Még ez utóbbi sem lenne megdöbbentő, hiszen a mű 1843-as megjelenése óta művészek ezreinek adott sugallatot, hogy saját olvasatukra átszerkesztve több száz adaptáció (köztük találunk musicalt és Dagobert bácsis feldolgozást is) szülőatyjának lehessen azt tekinteni. A brit múzsa csókja ezúttal Robert Zemeckist találta homlokon.

Rendezőnknek nem ez volt az első próbálkozása, hogy ünnepek táján kiszolgálja a morális értékekre csakúgy plázai hígságban vágyó, mézeskalács mérgezés-gyanús közönséget (bár a karácsonyi dömping elkerülése végett már novemberben kell örülnünk a magyallal telehintett vászonnak). A Polár Expressz nemcsak hasonló indíttatásból, de hasonló technikával is készült, ott még Tom Hanks próbálkozott a porontyok szeretet ünnepére való hangolásával. Halkan jegyzem meg, szerintem igen lagymatag kivitelezéssel, mert szuper high tech ide, híres színész oda, minden tanulsága a filmnek az, hogy egy kissé pedofil fejű egyenruhás, robot mozgású hapi hóborította díszletek közötti okoskodása hiteltelen. De ott maga a történet sem tartozott azok közé – hiszen rendezőnk akkor is hozott anyagból dolgozott – amely ad 1. végletekig felfokozott izgalommal csalt volna a moziba, ad 2. a karácsony-érzetet olyan fantáziadús és eredeti módon tálalta volna – bennem a karácsony iránti feltétlen odaadást felszítva – ,hogy a Bonbon Séta a parkban című toplistás, ünnepekkor gyakorta leporolt számát is nyáltengerben való megfürösztés terhe mellett, jó érzéssel hallgattam volna. Hogy valami pozitívumot kiemeljek: ott legalább egzakt módon be volt határolva a célközönség. Most nem.

Aki Dickens művéhez nyúl, az tisztában van vele, hogy a főhősök nem rózsaszín bárányfelhőről lecsusszanva kerülnek kapcsolatba a való világgal, amellyel kialakult konfliktusuk a cukormáz repedezéseiből áll, de a végén mindenki boldog és vidámság, szerelem, happy end. Mi kell még? No nem, egy múlt század Londonjában lakozó polgár, aki valamilyen – akár csak ilyen szuper ízi szinten is magáénak mondhatott némi szociális érzékenységet és akinek napi körútjai dologházak, börtönök mellett vezettek el, az a pincétől indul és úgy építkezik, hogy végül a napvilágos emeleten hagyja sorsára kitalált szereplőit. Közben némi pokolbéli szerzetet is elővesz a tarsolyából, hogy azokon átverekedvén magunkat, annál jobban essen azon a bizonyos felső emeleten kinyújtózkodni. És a Karácsonyi éneket már kiadásakor kísértetmeseként aposztrofálták, napjaink bőrpofákkal, poltergeisttel teletűzdelt világában pedig – ahol immár a technika is a kezünk alá dolgozik – ki kell hozni ezekből a jól vizualizálható gonoszokból a maximumot. Márpedig Zemeckis itt rontotta el a maga kis számítását, hiszen a történet adta lehetőségeket a borzongatásra olyan magas szintre emelte, amihez az IMAX csak tovább asszisztált, hogy a magam 21 évével – szégyen, nem szégyen – a szék alatti csendes (és biztonságos) magányomból kívántam a harmadik szellem megjelenésétől követni az eseményeket. El tudom képzelni, hogy a lelkes szülők által moziba tessékelt gyerkőcök – „mer’ hogy lássanak má’ valami karácsonyisat, azt ennek még lehet, hogy értelme is lesz” alapon – az első röpke 3 perc után úgy üvöltenek, mint a sakál. Mert a nyitókép biz’ nem korcsolyázó ifjoncokból áll (az majd csak az első sokk után jön), hanem a főhős Scrooge felkötött állú, a hullamerevégben s foltokban szemlátomást bővelkedő üzlettársa, Marley terül el örökidőkig tartó nyugalmával. Elég az hozzá, hogy tele lesz a pempörsz. De még ez se lenne baj. Akkor adjunk a fiatalságnak, felnőtteknek egy rémséges parabolát – Tim Burton és Karácsonyi lidércnyomása után szabadon. De heló, az meg a szülőket nem fogja lekötni hosszútávon, ha Scrooge-ot – az IMAX áldásos hatásainak teljes körű kihasználása végett – 10-szer kergeti valami keresztül-kasul Londonon, kilövik a Holdig, csatornában iszkol tovább, jégcsap veri fejbe, és mindeközben nem történik a világon semmi. Ámde tény és való, hogy piszok látványos.

„Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem,/ Amelybe szívem élve eltemettem./ Oh szív, te élő eltemettetett! /Ki írhatná le gyötrelmeidet?”

A történetről csak pár szót ejtenék, minthogy az talán elég közismert. A már említett Scrooge nem egy jövő nyári siheder, hosszú, dolgos évek állnak mögötte, hogy teljesen megutáltassa magát környezetével. Olyan, akivel a környék gyerekhadát szokás riogatni, és egyedül a pénz dobogtat meg valamit a mellkasa tájékán. Mellesleg utálja a karácsonyt. Miután alaposan kiosztotta némileg életrevalóbb unokaöccsét, és késhegynyit lealázta hű írnokát, este jelenése támad. Halott üzlettársának cseppet sem szalonképes szelleme jelenti be további három túlvilági látogató érkezését, akik végül ráébresztik a zsugori öreget, hogy az élet szép, adakozni jó, a karácsony meg egy jó kis banzáj.

Nem csak térdremegtető jelenetekben dúskál azonban a könyv, az érzelem húrjait is épp olyan gyakran pendíti Dickens egy-két könnycsatornát ingerlő momentummal. A filmkészítők próbáltak megfelelni az adaptálás követelményeinek és néhány snitt erejéig behozták a tragikumot is a képe, mindez viszont semmi hatást nem vált ki a nézőben. Bár lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.

Amit a viktoriánus Angliáról elképzelhetünk, azt itt mind gigászi méretekben és precizitással megalkották a készítők az utolsó mandzsetta gombig. Látványra tehát nem lehet panaszunk, talán a 3D-s elemeket lehetett volna kicsit jobban erőltetni és a mellékszereplők mozgásába is ugyanannyi energiát fektetni, mint Ebenezer Scrooge kidolgozásába, de mindez megbocsátható. Ami már kevésbé, hogy a disneys alkotók legyártották már a maga idejében e szemkápráztató díszleteket, pontosan a már említett Dagobert bácsi-verzióban, amelyet – egy ismerős pöttömgyermekes anyukának megállapítása alapján, mely több száz órás mesebámulással a háta mögött, szerintem elég autentikus – jelenetről jelenetre átmásoltak és átprogramoztak az újonnan kanonizált műbe. Ej, ej, mit szólna az alapítóatya az utódaihoz, akinek anno olyan fajsúlyos mondat csusszant ki a száján: „Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni”? Persze, egyszer megálmodtuk, azóta azt csináljuk. Azt hiszem létszámleépítés szaga lógna a levegőben…

Külön kitérnék a színészi munkára – általában ez az, amire animációs film esetében nem lehet. De hála a motion capture-technikának, a pixel világból is szembe nézhetünk Jim Carrey, Gery Oldman vagy Colin Firth átformált alakjával – ami nem is akármilyen színészi teljesítménnyel párosult. Itt pedig akkor mégis muszáj vagyok az egekig magasztalt számtecheseket megvirgácsozni, mert azt nem akarom elhinni, hogy nagyszerű arcmimika mellé teljesen halott tekinteteket produkáltak volna a nevezett aktorok. Kissé fröccsöntötté váltak, sajnos, a szereplők, ahogy a kifejező tekintet a szerverben ragadt.

Vitathatatlanul Carreyn van a hangsúly a film kapcsán, aki többes szereposztásban brillírozik és – itt bontsunk pezsgőt – semmi, de tényleg semmi nem jön át abból a gumiarcú-baromkodó habitusból, ami Jim Carreyt azzá teszi, aki. Egészen a film utolsó 5 percéig, mert akkor a Carrey által életre keltett Scrooge „megbolondul”, és a Maszkot meghazudtoló mambó-csípőmozgással hirdeti a karácsony szépségét. Az azért egy kicsit sok volt. De tudja fene, azért mégsem kínomban somolyogtam rajta – lehet, hogy mégis működik a film?

„Megszűnt a vész, a hold is fönn az égen. /Már béke és fény lebeg a vidéken. /Hazamehetek hát s lefekhetem,(…)”

Tényleg a külcsín kapargatásával indítva: a film reklámkampánya fergeteges. Nehéz olyan falfelületbe botlani kicsiny fővárosunkban – vagy szűkebb „pátriámat” példaként hozva: a kollégiumok folyosóin – ahol ne virítana mostanság egy „IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS” plakát, persze a megfelelő jelentéstartalommal. No azért ne legyünk igazságtalanok, már a Magyar Vándor gárdája is élt az átértelmezett közlekedési/figyelem-felkeltési tábla marketingfogásával a mű beharangozó hadjáratában (nincs új a Nap alatt-fíling), azonban – külföldi produkcióról lévén szó – most nagyobb tételben kellett nyomtatni az említett motívumokkal ellátott posztereket, matricákat, pólókat, kiskutyafülét stb., ami nem baj, sőt! Azon túl ugyanis, hogy a népből hajlandóságot csikarsz ki a megfelelő filmre való jegyvásárláshoz (és reklámmogulként ugye mi másért kapnád nem jelentéktelen összegről szóló csekkedet), de még azelőtt kultfilmet is fabrikálsz a menedzselt műből, mielőtt azt akár csak premier előtt bemutatták volna. Ki van ez találva, kérem szépen! (De itt is lássuk a fától az erdőt: A kígyók a fedélzeten klasszikus is így kezdte pályafutását, mi meg tegyük a szívünkre a kezünket és úgy merjük állítani, hogy volt valami értelme leforgatni azt a – khm – filmet.)

A District 9 esetében erről szó sincs, mivel az alapötletéről tényleg kell filmet készíteni. Nem akarok én az emberi jogok páncélos lovagjának képében tetszelegni (mert az sehogyan sem vág a profilomba), de az apartheid valóban fontos téma, ha pedig a johannesburgi nyomorba ágyazottan beszélünk róla, akkor meg végképp megkerülhetetlen. Aztán ismét mondjuk meg az őszintét, hogy még ha ki is erőszakolunk magunkból egy rettentő mélyről jövő könnycseppet az éhező, elnyomott, megvert és felfoghatatlan körülmények között tengődő menekültek sokkoló képei láttán, nem valószínű, hogy drága szabadidőnkben mozgókép formájában is ezen akarnánk kikapcsolódni. Ettől nem feltétlenül vagyunk rossz emberek vagy a szociális problémákra érzéketlenek, de ki szeretne egy leharcolt nap után sötét depresszióba süllyedve, önmagát és úgy egyáltalán minden szembejövőt mélységesen utálva kijönni a moziból, miközben az egyetlen vállalható megoldásként, hogy megszabaduljon ettől a kegyetlen világtól, legszívesebben a popcornos zacskó élével nyiszálná fel az ereit ?!

Na, hát ehhez kellett a mérhetetlen kreativitás a reklámosoktól, meg Neil Blomkamptól – a film rendezőjétől, forgatókönyvírójától és értelmi szerzőjétől – , hogy a nem éppen péntek esti limonádéhoz szerezzen közönséget, úgy, hogy ne csak a kritikus meg a szociológus üljön be rá. A kihívás már-már emberfeletti, pedig elméletben mindenki tudja, hogyan kell egy társadalomkritikával foglalkozó filmet tálalni: legyen mondanivalója, de ne szájbarágósan; elgondolkoztasson, de egy-két emberbe erős hangeffektekkel ágyazódjanak be töltények; rendüljünk meg tőle, de ne kelljen antidepresszánsokhoz nyúlni, hogy megint kisüssön a nap, ó és lehessen a szereplőkkel azonosulni. Egy ütős-ríkatós alaphelyzettel, meg a fentebbiek töredékének megvalósításával már garantált az Oscar (pedig isten lássa lelkem, tényleg tisztelem az intézményt), de valahogy nem sikerült igazán jó és néző-barát alkotásokat összehozni, anélkül, hogy vagy érdektelenségbe vagy giccsbe ne fordult volna a történet.

Blomkamp így hát gondolt egy merészet és (kisfilmjének storyját egész estét betöltős mozira kibontva) elhajította a fekete-fehér képkockákat, lassított képsorokat, gyermekszereplőket, és a sci-fi háza tájára barangolt, ahol a menekültek karakterét rákszerű űrlényekére váltotta; az amerikai zászlóba burkolt világmegmentő hőst egy kötött mellényes irodai rabszolgává konvertálta, és ahelyett, hogy minden nyomor-kunyhó többszöri megkerülésével a könnycsatornáinkat ingerelné, bő iróniát és cinizmust zúdított a nyakunkba.

Nnnna: ugye hogy ennyi is elég, hogy már sokkolva, ugyanakkor iszonyat kíváncsian huppanjunk be székeinkbe, mert ilyen még nem volt, de mégis üt?! Jó, nálamnál elvakultabb (nem nehéz) sci-fi rajongók szerint létezett már hasonló vonalvezetésű sorozat, ahol túl az idegenek ocsmány fizimiskáján, mégis az ember a leggerinctelenebb élőlény. És igen, a dokumentumfilm-hatás meg híradóbevágás sem túl originál, aminek a koncepciójára felfűzik a történetet, de mégis azt mondom, hogy a film első félórája igazi unikum.

A kiindulási pont ugyanis az, hogy húsz évvel ezelőtt egy űrhajó ereszkedett Johannesburg házai fölé. A jószívű házigazdák kimentették a hajóból az alultáplált, beteg lényeket, akiket menekülttáborba zárva tartottak évekig. Az űrlényekről hamar kiderült, hogy vezetőik nélkül csak félkarú óriások, s nem csak a külsejük, de a természetük is meglehetősen állati (tisztelet a kivételnek), így az emberek egyre inkább azt kívánják, hogy menjenek már…haza. De oda nem mennek, mert az űrhajó hibás, így hát egy kisebb és Johannesburgtól távolabb eső táborba kellene zárni őket  (és ha már ott vannak, a hátrahagyott fegyvereiket meg a nagyon gonosz Multinatotional United venné magához). Csakhogy a törvény még a világűrből csöppent látogatókat is védi, így hát a kilakoltatáshoz  a „rákok” aláírása is szükségeltetik.

Nem hétköznapi, ezerszer látott és másolt fajtából való tehát. Külön kiemelném Sharlto Copley asszisztálását mindehhez, aki Wikus szerepében a Disney rajzfilmek kötelező jópofa állatkáinak szerepköréből növi ki magát egy amolyan atomantivá, akinek jellemfejlődése nem oly lineáris és egyértelmű, mint amerikai világmegmentő kollégái esetében, de épp ezért lesz nagyon realisztikus és szerethető mindvégig esendő karaktere. A „lerákozott” űrlények akár közöttünk is járhatnának (sőt, ha jobban körülnézünk…), annyira élethűre sikeredtek – de egy Peter Jacksontól mi mást is várna az ember. Annyi vér viszont nem volt a grafikusok pucájában, hogy a határozottan emberi vonásokkal meg cukkancs Wall-e szemekkel (nem, nem vagyok részvényes az Egéréknél) felruházott lényeket, valami egész undorítóra programozzák át – még végül az egyszeri néző nem tudna együtt érezni az elnyomottakkal. Hát, pedig az lett volna az igazi kihívás. Meg ziher, ami ziher alapon egy UFO gyerkőcöt is le kellett gyártani – már tényleg csak a miheztartás végett, hogy amikor mindenki mindent felrobbant, dilemma nélkül tudjuk, kinek kell szurkolni.

Apropó robbantás: ahogy a film szépen lassan kezd átcsorogni a dokumentarista látásvilágból az akciózás terepére, kezdi elveszteni a varázsát és a logikai bukfencek is percről-percre bukkannak fel hirtelen. A társadalomkritika Transformers 3-ba csap át, ami nyilván a popularista terv megvalósítását hivatott elősegíteni – mintegy a végső PR fogásként, hogy könnyebben csússzon le a torkunkon az első félórában kifőzött nagy igazság, de amennyire nagyszerű volt kezdetben a műfajok keverésének ötlete, úgy érzem egyre inkább a vége felé öncélúnak is azt. Persze, fontos a helyi nigériai bandák garázdálkodásának, majd leszámolásának bemutatása, hiszen ez is hozzátartozik a kialakult helyzethez: a gyengék elnyomják a náluk is gyengébbeket – de ha ezt a szálat egy negyed órával megkurtítanánk, attól még ugyanilyen kerek maradna a történet. Meg az utolsó percre talán még ki lehetett volna bírni, hogy szinten tartsák a nyál-faktort az addig zseniális cinizmussal, de nem baj, ez még talán belefér. És afelől is biztosak lehetünk, hogy a megfelelő mozilátogatottság következményeként a film mellé lehet majd illeszteni egy folytatást, mert ugye a gondos alkotók erre is gondoltak.

Ha eltekintünk az utolsó percek bakijaitól,meg attól, hogy ha minden a maga kis kerékvágásában halad, a filmkészítők markát jól megérdemelt milliók fogják ütni, mellékesen –  hacsak néhány napra is – a District 9 napirendre hozza a mellőzött apartheid kérdését, így reklámnak tényleg nagyon jó.