1. Dornröschen

Tschaikowsky Csipkerózsikája több mint egy tündérmese. A linzi balett társulat a Bruckner Orchesterrel karöltve egy csodálatos előadást készített ebből a remekműből. Egyedül azt sajnáltam, hogy a díszlet végig sötét volt – habár a jelmezek valamelyest ellensúlyozták ezt a komorságot.

2. Ars Electronica Center

Linz jövő kiállítása egy egész délutánra le tudja kötni a nagyérdeműt. Az Ars Electronica Center legtöbb érzékszervünket megmozgatva vonultatja fel az elmúlt évek feltalálóinak újításait. Többek között robotokat láthatunk, melyek küzül az egyik felismer téged, majd rád mosolyog vagy szomorú képet vág. Aztán egy műszerrel felvételeket tudnak készíteni a szemünk belsejéről – hátborzongató, de amellett, hogy érdekes találmányról van szó, igen hasznosnak is mondható az orvostudományban. Aztán ki lehetett próbálni a levegőben rajzolást 3 dimenziósan – tudom, ezt így elég nehéz elképzelni, inkább látni kell. S van még egy különleges képernyő is, amelyen számok úsznak el előttünk. Igazából ez tetszett a legjobban, mert ennek a játéknak az volt a lényege, hogy rá kellett csapni a számokra, s ha jól csináltuk, a szám kimerevedett előttünk, s megjelent alatta egy történet, az adott számhoz kapcsolódóan.

3. Crossing Europe Filmfestival

Április végén egy egy hetes filmfesztivált tartottak a városban. A programon európai művészfilmek szerepeltek, melyek közül egyet nekem is lehetőségem volt megtekinteni. Ez egy török mozi volt, Selim Evci rendezésében, címe Iki Cizgi, vagyis Two Lines. A történet teljesen mai, Isztambulban játszódik, egy pár életéből mutat be pillanatképeket. A vetítés utáni beszélgetésen ott volt maga a rendező, s még egy segítője is, akik elmondták, mitől különleges a nekünk hétköznapinak tűnő történet. Az alapfelállás ugyanis az, hogy adott egy jó állásban lévő nő, saját lakással, autóval és egy fiatal, jóképű férfi, aki fotósként dolgozik, s gyakorlatilag a nő kitartottja. Törökországban ez új jelenség, így a film valójában tabukat feszeget. Csúcspontját pedig akkor éri el, amikor egy kunderai fordulattal a pár szerepjátékba kezd. A nő játssza az utcanőt, a férfi pedig végre a domináns pozícióba kerül. Annak ellenére, hogy ezzel elszabadulnak az indulatok, kettejük kapcsolatában nem törik össze semmi. Inkább az lesz nyilvánvalóvá, hogy már nincs közöttük olyan érték, szerelem vagy kötődés, amit elveszíthetnének.

4. IN SITU

Ha figyelmesen haladunk Linz belvárosában, a földön észrevehetünk felfestve néhány rövid történetet. Európa kulturális fővárosa tapasztalataim szerint máig küzd múltjával, ugyanis letagadhatatlan tény, hogy Hitler kedvenc városáról van szó. S most, hogy 2009-ben elnyerte ezt a megtisztelő EU-s címet, egyben azzá vált, amivé a Führer akarta tenni: kulturális központtá.
Így a forgalmasabb tereken, sétálóutcákon történeteket festetettek fel, amelyek mind az Anschlusst követő időszakhoz kapcsolódnak és a náci birodalom valódi oldalát mutatják be, konkrét, személyes történeteken keresztül.

5. Pöstlingberg

Aki magát már érett felnőttnek érzi, nyugodtan ugorjon át ezen a bejegyzésen. A következőkben ugyanis törpékről lesz szó, akik Linz legmagasabb hegyét, Pöstlinberget uralják. Utánakérdeztem, honnan jött a téma ehhez a hagyományosnak tűnő hegyhez és állítólag valamikor valóban kisemberek éltek ezen a helyen.
Persze, szerintem ezt annyira kell csak komolyan venni, minthogy a dachsteini barlangrendszer egy részét Mamut barlangnak nevezték el – azért, mert jól hangzik.

Pöstlingberget május utolsó hétvégéje óta egy városi vonattal közelíthetjük meg, amely Linz főteréről indul és a hegy tetején álló templom tövében áll meg. Innen csodálatos kilátás nyílik az egész városra, s ha szerencsénk van, akkor egészen az Alpokig elláthatunk.

Majd egy rövid sétával érkezünk meg a Grottenbahnhoz, amely már a mesék birodalmába vezet bennünket. Először a törpékhez visz, majd letesz egy földalatti városba, ahol mindenki szabadon barangolhat a mesékből ismert házak között.
Ha pedig mindez még nem volna elég: az itt élő őzekért és a friss hegyi levegőért már megéri vonatra szállnunk.

Megérkezés
A leggyakoribb, hogy a turisták vonattal érkeznek Linzbe, így a város gondoskodott arról, hogy már az első földet érésükkor is egy LINZ ’09 feliratba botoljanak. Felfestették ezt a bejárókra, aluljárókra, még a lábunk alá is, így semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy jó helyen járunk.

Info-dömping
Olyan nincs, hogy valaki itt egy programról lemarad, hiszen külön újságjuk van ez év alkalmából, s rengeteg brosúra és magazin, amelyek a tájékozódásban segítenek. Emellett egy Linz09 Infocenter és néhány belvárosi info-oszlop is útba igazít bennünket.

Linz09 Infocenter

Múzeumok, kiállítások
Ezekről majd később, az elkövetkező hetekben, hónapokban olvashattok. Mindenesetre az sokat elárul a linziekről, hogy felhúztak a Duna-partra két múzeumot, bővítik a Schloss-t és még néhány csarnokot és koncertközpontot is felvettek a térképre. Mivel csak pár hónapja érkeztem, nem mondanám biztosra, hogy mindegyik most épült. De annyi bizonyos, hogy a Schloss-t még nem fejezték be – bár csak ezt az egyet nem.

Ars Electronica Center Lentos Kunstmuseum

Színház, koncertek
E téren elfogult vagyok, mert rendelkezem egy olyan igazolvánnyal, amellyel ingyen nézhetek meg majd’ minden színházi eseményt: operát, operettet, balettot és színdarabot. A koncertekre is kedvezmény jár, bár néha az is ingyen van. Így ha még valaki nem tudja, hogy mit csináljon a következő félévben, még nem késő, hogy Linzbe jelentkezzen!

Egy kellemetlen emlék árnyékolja be csupán lelkesedésemet, mégpedig az alkalmazottak kommunikációja. S itt engedjetek meg egy kis kitérőt!

Sprechen Sie auf Englisch?
Az osztrákok első idegen nyelvként angolt tanulnak. Többen jól is beszélik, s lelkesek, amikor rádöbbennek, hogy turista vagyok és olyankor még egy német kérdésre is angolul válaszolnak. Az idősebbek azonban már kevésbé jók e téren, bár tisztelet a kivételnek. Ilyenkor csak az a lehetőség marad, hogy németül szólalok meg (szívás annak, aki nem tud). Így történt ez a színházban, az egyik vasúti információnál és egy Galériában is. Csakhogy ilyenkor elszabadul a pokol. Egy másodperc töredék része alatt rám zúdítanak egy csomó információt, többek között a választ is, s persze nem Hochdeutsch-ban, hanem a helyi dialektusban. Lassítani nem tudnak, s furán néznek rám, amikor jelzem nekik, hogy nem értem, mit mondanak. Ennél már csak az volt bosszantóbb, amikor a nevemet kellett megmondanom. Hát lebetűztem, s mindezek után közölte velem a hölgy, hogy ezt nem lehet kimondani.

Pub, étterem, kávézó
Hm. Próbáltam itt már jó pár éttermet és egyebeket, de jellegzetes osztrákot még nem. De azt hiszem, nem bennem van a hiba, ugyanis elvétve találni csak olyan vendéglátóhelyet Linzben, ami a helyieké lenne. A cukrászdák persze mások, abban a linziek éllovasok (Linzer), de minden egyébben hátul kullognak. Nos, eddig megfordultam már török, mexikói, olasz, görög és spanyol étteremben (mondjuk ez utóbbi Grazban volt). Kínaiban és ázsiaiban nem, mert azért jó néha mások hibájából tanulni. (A kínaitól hárman lettek rosszul, az ázsiaitól ketten. Engem ez már meggyőzött.)
Mondjuk az is igaz, hogy én lisztérzékenyként más szemszögből nézem az ételeket. S apropó. Az orvosom szerint, Ausztriában nem lehet gond ebből, mert ez egy kultúrország. Hát de, sajnos igen. S nem csak ebből a szempontból, de egyáltalán a figyelmesség, vendégközpontúság és egyéb kérdésekben is a magyarok sokkal, de sokkal jobbak a linzieknél!
Az egyik igazi osztrák kocsma, Further Stube, azonban figyelmet érdemel. A hely itt az egyetemnél, a város szélén található, a semmi közepén, így persze más mentalitást képvisel. Ha láttatok már alpesi Kneipe-t, akkor tudjátok, miről beszélek. Az étlapon rengeteg sör, néhány kevésbé jó osztrák bor és persze egy-két hazai étel. A kocsma kellős közepén pedig egy farönk, amelybe a tradíció szerint fél kézzel és a kalapács helyes végével, kissé már pityókásan szöget vernek. Viel Spaß!

Parkok, szabadidő
Linz ebben a kérdésben nagyon ott van – a város több mint 50 százaléka zöldterület. Kellemes parkok, egy gyönyörű botanikus kert és néhány domb várja az idelátogatókat. Azt meg kell jegyeznem, hogy bár iparvárosról van szó, a környezetvédelemre nagy hangsúlyt fektetnek. El is nyertek egy legtisztább iparvárosi címet, s amellett más beruházásokkal is igyekeznek erősíteni e téren (ld. Solar City).

Botanikus Kert és a Városi Népliget

S végül: Közlekedés és Fahrscheine, bitte!
Az osztrák alkalmazottakkal nem érdemes kekeckedni. Tudják mi a rend és azt be is vasalják rajtunk. Ha valakinek utazáskor nincs jegye, s rajtakapják, 50 euro és még a jegy árát is felszámolják. Ha egyszer bezárulnak a kombinó ajtajai, nincs visszaút, s aki kint maradt, az lemaradt. Még akkor is, ha emberünk csak szerencsétlenül a tömeg végére sodródott. Minden precízen, pontosan megtervezett: a megállóknál kijelző jelzi, mikor jön a busz, villamos, egyebek és jegyet mindenütt lehet venni, így nem lehet kifogásunk. Ami viszont külön öröm minden diák számára: márciustól már itt is járnak éjszakai villamosok.

Brothel…He is happy there, especially when he works there. […] Toulouse-Lautrec is not a client but belongs to the house. „Models are like dry tinder”, he said, „these here are alive…I do not dare to pay them the same 100 sous per session I give to models, and yet… God knows, they are worth it.”
Thadée Natanson, 1951.

Bár rajongónak legkevésbé sem mondanám magam, néha azért szeretek megnézni egy-egy kiállítást. Linzben viszont nehéz úgy élni, hogy ügyet sem vetek a programok plakátjaira. 2009-ben Európa Kulturális fővárosaként a Duna menti iparváros ugyanis új jelmezt öltött magára. Inkább műkedvelőként, s nem pedig ipari óriásként akar tetszelegni a nagyközönség előtt. Féléves itt tartózkodásom során igyekszem megfigyelni, vajon tényleg sikerül-e neki.

Az első benyomás – a Toulouse-Lautrec kiállítás

Aki szereti a századvégi Párizs hangulatát, annak ezt a programot mindenképpen ajánlom. Toulouse-Lautrec-t én eddig csak a Moulin Rouge című filmből ismertem, de bíztam benne, hogy képeiben megtalálom ugyanazt a bohém életet, amely a filmben úgy megragadott. A kiállítás címe, Der intime Blick, igen találó. Sokat sejtet abból a színekben, érzelmekben gazdag és szexuálisan túlfűtött művészetből, amelyet a festő magáénak tudhat. Meglepetésemre azonban Toulouse-Lautrec képei ennél szélesebb témakört ölelnek fel.

Először is megismerhetik a látogatók azt a környezetet, amelyből a festő Párizsba érkezett. Grófi családban született, Albiban. Testi fogyatékossága miatt azonban mégis kívülálló maradt saját társadalmi körén. A Montmartre-ra való költözésével pedig véglegessé vált a szakítás. Első képei az otthoni környezetről vagy tájképek, vagy egyedi portrék. Jellegzetes emberábrázolása azonban már itt is felfedezhető volt

A párizsi életben aztán rátalált saját világára. Az itt kiállított képeinek többsége a bordélyházak életét örökíti meg. Nőket, akik éppen kuncsaftra várnak, készülődnek, fésülködnek, vagy éppen egymást mulattatják. A szexualitás nyílt ábrázolása csupán néhány kép témáját adta.

Érdekes, ahogyan a festő elkapott egy-két pillantást… most mintha megelevenednének ezek a percek, s bennünket néznének a néhol kissé riadt tekintetek. Hátborzongató, hiszen nem mindennapos dolog, hogy az alvilág kel életre az előttünk álló festményeken. Prostituáltakkal, művészekkel.

Amit leginkább vártam, azok Toulouse-Lautrec plakátjai voltak. Jellegzetes, igazi bohém alkotásokról van szó. Némelyikkel talán ti is találkoztatok már.

1891-ben a Moulin Rouge-nak készített plakátot, amely után már hamar közismertté vált. Később aztán főként művészek jelentek meg poszterein, így Yvette Guilbert, Jane Avril, Aristide Bruant vagy Louise Weber (la Goulue). De találkozhatunk a kiállításon más, üzleteknek készített plakátokkal is.

Ugyan egy órát kellet várnom arra, hogy egyáltalán átléphessem a kiállító terem küszöbét, mégis úgy éreztem, ezért megérte türelmesnek lenni. Ha jól számoltam, akkor nyolc terem csak Toulouse-Lautrec munkáiról szólt. Mindenütt kellemes félhomályban, éppen hogy csak a képeket megvilágító erős fények között gyönyörködhettünk. Hát igen, a pompa megvolt, már csak a zene hiányzott.

Varsói Magyar Kulturális Intézet (VMKI) 2009 decemberének első napjaiban költözött új helyére. Az Intézetről, annak munkájáról, a magyar-lengyel kulturális kapcsolatokról, az Angelus-díjról, a kultúra szerepéről beszélgettem Gordon István igazgatóval. Az interjút testvérblogunkkal közösen, két részletben közöljük – az első részben a VMKI munkájáról lesz szó.

- Szervez-e a Magyar Kulturális Intézet magyar nyelvkurzust?
- Mindig is szervezett. „Azokban” az években a lengyelek nagy számban jártak hozzánk, magyar nyelvtanfolyamra. Sok százan, talán az ezret is elérte azoknak a száma, akik évente úgy döntöttek: ha csak néhány mondatot is, de megtanulnak valamit magyarul. Akkoriban ingyenes volt a nyelvtanfolyam. Ma már pénzbe kerül, s a tanulók száma a korábbinak mintegy tizedére csökkent. Ez persze érthető, ugyanis aki igazán komolyan akar tanulni, az egyetemen tanul. Aki pedig csak „úgy”… A fő kérdés: mi a motiváció? Ha valaki lángra gyullad szerelmileg, akkor azonnal nekilát egy kis nyelvtanulásnak, hogy konzultálni tudjon a napi ügyekről választottjával. A mozgatórugó más és más, de mindig találni évente több tucatnyi embert, akik szívesen nekilátnak a magyar nyelv tanulásának. A szám persze év végére a felére csökken, de nem baj, hiszen nem is érdekünk, hogy tömegtermelésre álljunk át. Ha pár olyan embert ki tudunk nevelni, mondjuk, évente három-négyet, aki meg tud szólalni rendesen magyarul, annak nagyon örülünk.

– Mennyire intenzív a kapcsolat a Magyar Kulturális Intézet és a magyar szakos egyetemisták között itt Varsóban?
- Lengyelországban Krakkóban, Poznańban és természetesen Varsóban működik magyar tanszék, sőt ha nem tévedek, akkor Európában a varsói a legnagyobb. Hogy milyen a kapcsolatunk velük, arra jellemző, hogy „nagy” meghívottjainkat, az írók közül például Bartis Attilát, Esterházyt, Krasznahorkait mind elvisszük a magyar tanszékre. S ha már irodalmunkról ejtettünk szót, nem feledkezhetünk meg egy egészen friss magyar sikerről. Három éve alapították Wroclawban az Angelus-díjat amellyel az adott év lengyel nyelven megjelenő irodalmi alkotását díjazzák. A nyertes – aki lehet hazai vagy külföldi író is – 150 ezer złotyt, az az 11 millió forintnak megfelelő összeget kap. Három évvel ezelőtt Bartis Attila került a díjra esélyes hét nominált közé Bartis Attila háromszor járt meghívásunkra Lengyelországban, pontosan azért, mert óriási érdeklődés nyilvánult meg művei és rendkívül vonzó személyisége iránt. Idén két magyar, Esterházy és Krasznahorkai szerepelt egy-egy művével a „hetek” között, mint például Günther Grass. Közülük kiemelkedni és elnyerni az első díjat, óriási eredmény. De bekerülni a hetesbe sem kis teljesítmény.És itt utalok vissza a magyar szakos egyetemistákra, akiknek nemcsak a könyvből, hanem közvetlenül, élőszóban is lehetőségük van, megismerkedni ezekkel a „nagy” írókkal. nagyon odafigyelünk, hogy amit csak lehet, juttassunk el a számukra.

- Hányan tanulnak a szakon évről-évre átlagosan?
- Mintegy száz-százhuszan, ami többé-kevésbé állandó létszám. Persze mindenhol vannak lemorzsolódások… Hihetetlen kaliberű professzorok tanítottak, tanítanak: a kezdetekben a csodálatos Csapláros István professzor, aki Lengyelországban telepedett le, s 1948-ban, amikor a Magyar Kulturális Intézet megújította tevékenységét, ő volt az első igazgató. A későbbiekben általában lengyelek voltak a tanszékvezetők, akik tökéletesen beszélték nyelvünket, s egyúttal remek műfordítók is. Például Andrzej Sieroszewski, Elzbieta Artowicz, akik olyan választékosan beszélnek magyarul, hogy van miért rájuk felnézni diákjaiknak.

- Évente a Varsói Magyar Kulturális Intézet körülbelül hány és milyen jellegű programot szervez?
- Nehéz kérdés. Három éve vagyunk itt Jerger Krisztina kolléganőmmel, s úgy jöttünk ki, hogy ezt az épületet, ahol most vagyunk, minél gyorsabban használhatóvá kell tennünk. Ez sajnos csak mostanra sikerült. Így tevékenységünk elsősorban házon kívüli rendezvények szervezésére összpontosult. Nem árt tudni: ahány ország, annyi magyar kulturális intézet. 19 van belőlük szerte a világban, plusz öt helyen szakdiplomaták dolgoznak az adott országok követségein. Persze minden országban mások az igények, a követelmények. Ezzel kell legelőször tisztában lenni az adott országban. Mi már pontosan tudjuk, mit kell tennünk. Mivel nem volt székházunk, az átlagosnál nehezebb volt a munka. Bár mindig is akadtak házon kívüli rendezvényeink, az alapot mégis az Intézet jelentette. És ehhez a lengyelek nagyon hozzászoktak, ezt igénylik a mai napig. Az előbb említett Bartis Attila háromszor járt Varsóban, mind a háromszor természetesen mi szerveztük a programjait.

Nagyon megdöbbentett, amikor az egyik rendezvény végén odajött hozzám a nézők közül valaki, és azt mondta: „Látja, igazgató úr, nagyon hiányzik nekünk a magyar intézet, hiszen ilyen rendezvényeket most nem tudnak csinálni.” S akkor én szerényen megjegyeztem, hogy ez bizony a mi rendezvényünk, csak béreljük a helyiséget. Ezért nehéz arra válaszolni, hány rendezvényünk is van, hiszen a legtöbbször kiköltözünk valahová, „összeadva magunkat” arra érdemes intézményekkel, egy-egy közös akció erejéig.

Itt jegyzem meg: nekünk nem okoz gondot becsábítani a vendégeket. Nálunk mindig teltház van. A lengyelek pedig tudják, milyen programot válasszanak meguknak ebben a varsói túlkínálatban. Nekünk egyet kell biztosítanunk: a minőséget. Nekünk ez a nagy feladatunk. Ha nincs minőség, nincs publikum. Más országokban, ahogy mondják a kollegáim: a magyar nem hívószó, itt Lengyelországban igenis az. Köztudott, a pénz egyre kevesebb, ez azt is jelenti, hogy egyre kevesebb rendezvényt tudunk szervezni. A minőségből tehát nem engedhetünk, azt viszont meg kell fizetni, és akkor le kell mondanunk a mennyiségről.

Az intézet vezetésén múlik, hány és milyen rendezvényt szervezünk külső helyen úgy, hogy megfelelő segítséget is kapjunk. A főváros kulturális vezetésére gondolok itt, vagy olyan kerületekre, mint Ursus vagy Bemowo, melyek nagy kerületek, és melyekkel nagyon szoros az együttműködésünk. Ők a saját kultúrházaikat, melyek hihetetlen korszerűek, Magyarországon alig láthatók ilyenek, adják át nekünk, s szívesen áldoznak magyar együttesekre, magyar rendezvényekre, és akkor azt mondjuk: mi fizetjük a repülőjegyet, a szállást, ők adják a honoráriumot a vendégnek. És akkor mindenki jól jár: mi idehozhatjuk a rendezvényünket, a magyar kultúra teret kap külföldön, a lengyelek pedig minőséget – olcsóbban. Például itt van közeli példa: január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, amikor is a Lengyel Rádióval közösen Dohnányi-koncertet szervezünk. Élő adás – Jandó Jenő zongoraművész közreműködésével.

- Mi a „skálája” a programoknak?
- Nincsen behatárolva: kultúra legyen, és jó kultúra. Az operettet például nem támogatnánk, de… ha erre van igény, akkor ebben segítünk. A lengyelek imádják a műfajt, bár itt nincs hagyománya. Ugyanakkor érdekes, hogy Mészáros Márta – aki lényegében filmrendező –, itt befutott színházi rendező is egyúttal. Mostanában főleg operettet kérnek tőle; két évvel ezelőtt a Csárdáskirálynőt, nemrég a Marica grófnőt állította színpadra. Kirobbanó siker volt mindkettő, s a bemutatókon nemcsak a kulturális élet elitje vonult fel, hanem parlamenti képviselők is megjelentek. Ha tehát erre van szükség, akkor ebben vállalunk szerepet. A mi rendezvényeink az alapműfajokat ölelik fel: irodalom, zene, tánc, film, kiállítási tevékenység. A színháznál csak besegítünk, s a magunk módján mindenhol ezt tesszük, ha felkérést kapunk. Ha kell, megszervezzük két szakmai folyóirat együttműködését, könyvkiadókat hozunk össze, mert érdemes. Tudományos konferenciák lebonyolításában működünk közre stb.

- Mennyire van itt jelen az, amit ma „modern” kultúrának neveznek Magyarországon? Jelennek-e meg például fiatal művészek?
- A lengyel kultúra mindig előbbre tartott a magyarnál. A háború után ez az ország, vagy Varsó nem csak lakóházainak jelentős részét vesztette el, hanem emberáldozataik is óriásiak voltak. A háború utáni Lengyelország rendkívül fiatal ország volt. A művészet megújhodása sokkal korábban indult be, és a művészetek sokkal dinamikusabban fejlődtek. Annak ellenére, hogy Magyarországot a „legvidámabb barakknak” tartották, Lengyelországban a kultúra mindig egy ugrásnyival előttünk járt. Csak egy példát mondok: amikor a ‘60-as években gimnazistaként vagy egyetemistaként a mi generációnk kijárt ide autóstoppal, jól éreztük magunkat: nyár, csajozás, tengerpart, film, koncertek, jazz stb. Én például itt láttam először a Rolling Stonest, az Animalst, az első Beatles-filmet, a Hard Day’s Nightot, s minden olyan filmet, amely nálunk nem volt utolérhető. Innen már csak egy lépés volt a komolyabb kultúra is: egy kis színház, modern kiállítás stb.

Olyan neveket, társulatokat ismertem meg, mint például Krakkóban, a Kantor-színházat, a kísérletezés kísérletét, vagy Szajna színházát a Kultúrpalotában, aki összehozta a színházat a kiállítási tevékenységgel, egy épületen belül. És ez él a mai napig, sőt fejlődik tovább. Ma a legelitebb ilyen hely a Fabryka Trzciny, egy régi gyárépületből kialakított hatalmas objektum, ahol három kiállító terem, több színház- és moziterem van, ahol leülhetnek az emberek beszélgetni, de lehet bulizni is. Szóval egy fantasztikusan jó hely. Ide nem lehet könnyen bejutni, a többi külföldi kulturális intézet minket irigyelt, amikor itt tarthattuk rendezvényeinket.

- Mi az, amit egyértelműen lehet Magyarországgal Lengyelországban azonosítani?
- Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, nem véletlen a magyar-lengyel kapcsolatok mélysége. A lengyelekkel a hagyományos, emberek közötti valóban jó kapcsolat létezik. Az eredőjét ezeknek a kapcsolatoknak most nem érdemes részletezni. Ezek a rendkívüli, közös kapcsolatok ma már a fiatalokban nem élnek, nincs mihez kötniük. Ők nem élték meg azokat az éveket, amikor bennünket összekötött ‘48, ‘56 és a továbbiak. Most már pontosan ez az egyik része a mi feladatunknak, hogy a fiatalokat minél aktívabban bevonni az intézet életébe, és ezért megyünk házhoz például az említett irodalmi rendezvényekkel is. Nekem mániámmá váltak a fiatalok, a magyar-lengyel kapcsolatok jövője egyértelműen az ő kezükben van.

- Mi a magyarok általános megítélése Lengyelországban? Mennyire él a „Polak–Węgier, dwa bratanki” [lengyel-magyar, két jó barát
- A fiatalok között már nem; már nem tudják, hogy van ilyen. Pontosan ez a feladatunk és a nagykövetségé is, hogy ezt a jelszót ismét meg lehessen tölteni tartalommal. Nekem úgy tűnik, mostanában mintha kiment volna alóla ez a tartalom. Ennek ellenére, nem lehet a mondást száműzni, mindenki ismeri, s ebbe az ember valahogy belekapaszkodik. Viszont: a magyar hívószó. Ha egy magyar segítséget kér az utcán, többen ugranak hozzá segítőkészen.

- Visszatérve az Intézetre: Hol szerveznek rendezvényeket? Csak Varsóban vagy máshol is? Milyen a kapcsolat a többi városban működő magyar karokkal?
- Egész Lengyelországban. Mivel a VMKI a legidősebb intézet, mind Varsóban, mind pedig a fővároson kívül jól ismernek bennünket. Folyamatosan együttműködünk olyan nagyvárosokkal, mint például Krakkó, Wrocław, Poznań, Bydgoszcz, Przemyśł stb. Szoros kapcsolatot ápolunk a gdański operától kezdve egészen a jarosławi kultúrházig, s mindennek megvan a hagyománya. Ma már nem járunk annyit távoli helyekre – főleg anyagi megfontolásból –, mint korábban, amikor lényegesen több pénz állt rendelkezésre. Akkoriban azt úgy illett csinálni, hogy egy Ady-programot, József Attila-emléknapot végigvittünk egész Lengyelországon, kiállítással, előadással együtt. Sztahanovista munkásszempontból: a mennyiség volt a lényeges. Régebben is odafigyeltünk a minőségre, de ma már abszolút ez a prioritás. Ami pedig a másik két tanszéket (Poznań és Krakkó) illeti, szoros a kapcsolatunk.

Tény, nekünk a „komoly" kultúrát kell támogatnunk, ugyanakkor ennél is fontosabb a fiatalok, az egyetemisták megnyerése. A hozzájuk vezető út a magyar imázs megfelelő alakítása, az érintkezési pontok meglelése. A legegyszerűbb út a zenén keresztül vezet. Rövidesen például az OMEGA lép fel Varsóban, amely ma az egyetlen promotálást nem igénylő magyar „embléma" Lengyelországban. Nem múlik el hét, hogy ne játszanák valamelyik adón a Gyöngyhajú lányt és más Omega-nótákat. Magyarul, angolul, vagy akár lengyel. Azt azért hozzáteszem, mi csak közvetítünk egy koncertiroda, illetve a magyar menedzser között.

- Az elmúlt években az egyik átütő magyar siker a Kontroll című film bemutatása volt, ami óriási visszhangot vert Lengyelországban. Meg lehet-e lovagolni még egyszer ezt a sikert?
- A magyar filmet világos, hogy nem a Kontroll alapozta meg Lengyelországban, hanem a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek magyar filmtermése. Nagy öregjeink akkor alkottak, és az ő műveik – némi túlzással élve – ahogy az iskolában kötelező olvasmányok vannak, itt kötelező látnivalók voltak. Lengyelországot behálózták az ifjúsági filmklubok, s nekik köszönhetően kópiáinkat rongyosra nézték a lengyelek. Mielőtt elköltöztünk volna, selejtezni kellett filmjeinket használtsági fokuk alapján. Az idő is keményen dolgozott ezeken a régi kópiákon, de az is meghatározza állapotukat, hogy mennyit vetítették. Egy filmet úgy 75% alatt már nem nagyon lehet vetíteni; itt voltak 50%-ra letépett filmek, sőt amikor ki kellett dobnunk őket, még mindig akadtak filmklubok, amelyek elkérték azokat. Lengyelországban ismernek bennünket: Jancsótól Makk Károlyig, Mészáros Mártától Szabó Istvánig. Igaz, a fiatalabb generációt már kevésbé. Ennek oka, hogy a rendszerváltás után egyre kevesebb magyar filmet mutattak be. A Kontroll volt az egyik film, a Nyócker a másik, ami bekerült a filmforgalmazásba. Nem véletlen, hogy az Era!–Nowy Horizonty fesztivál a reménységünk.

- Ez a mobilszolgáltató Era?
-Igen, és Wrocławban szervezik évente. Mundruczó Deltája idén második díjat nyert, és fel is keltette a filmforgalmazók érdeklődését. Mi az, amit az Intézet tud ilyen helyzetben tenni, hiszen most már minden [mozik, vetítők] magánkézen van? Az egyik legnagyobb disztribútor, a Gutek Film, melynek a tulajdonosa Roman Gutek, aki a wrocławi filmfesztivált alapítója. Vele körülbelül harminc éve állunk szoros kapcsolatban, s örömünkre sok magyar filmet hív meg. Gutek úr idén, március 15-én megkapta az egyik legmagasabb állami kitüntetést. Az idei nyári wrocławi filmfesztiválon a díszvendég Magyarország volt. Mint díszvendég, a nyitóesemény Szemző Tibor „Csoma” című operájának a premierje volt, hatalmas sikerrel. És pontosan tudjuk, hogy jövőre megint csak Magyarország lesz az érdeklődés középpontjában, mert tizenöt régebbi magyar filmet, plusz öt Jancsó-filmet mutatnak be.

nick grabowski

Az interjú második fele itt olvasható.

A lakosság hatvan százaléka, tehát egész aktívnak mondható, de „kegyeikért“ számos program verseng. A negyven százaléknyi passzív arány pedig nagyon sok. Azon gondolkodtam , mi lehet ennek a hátterében: mert nem szívesen könyvelném el az egészet úgy, mint a lakosság igénytelenségének fokmérőjét és morzsolgatnám könnyeim a kultúra végső letűnésének réme miatt.

Az emberek azt hiszem, alapvetően kíváncsiak, de számtalan információval látják el őket. A legtöbbért semmit sem kell tenniük. Sőt, a legtöbb elől inkább menekülni igyekeznek. A szabadidő aktív eltöltésért, főleg, ha az valamilyen kulturális program pedig áldozni kell: időt, pénzt, energiát. A pihenésnek pedig számtalan egyszerűbb módja is adott.

Ahhoz, hogy egy-egy kulturális célpont – nevezetesen a múzeumok – magukhoz vonzzák az embereket, ahoz erősen motiválni kell a leendő látogatókat. Persze számít a távolság, a tartalom és a ráfordítandó összeg is. A múzeumok, azt hiszem időben és ügyesen ismerték fel ennek a jelentőségét és megújulni látszik, az amúgy nehezen mozdítható hagyomány. A kommunikáció, a kultúra promóciója új értelmet nyert: manapság a nagyobb kiállítások kampányait profik készítik. Legutóbb Londonban jártamkor, az Undergound folyósóin a pesti Medici kiállítás plakátjai vigyorogtak rám és én boldogan áradoztam a nemzetközi csapatnak. A felhajtás többnyire nagy. A csoda hol hosszabb, hol rövidebb ideig tart. Mindennek nagyon örülök ( én valamiért múzeum-fan vagyok☺).

Mindezzel együtt három problémám van a jelenlegi helyzettel: az egyik az, hogy a kampány ilyenkor csodáról szól, attól hangos az ország és az egész inkább egy egzotikus lényeket felvonultató karnevált idéz és mérhetetlen összegekbe kerül. A második ebből adódik: nem mindegyik hely engedheti ezt meg magának: a kisebb, speciális gyűjteményt bemutató vagy helyi múzeumok üresen konganak betérők híján. Azok a helyek, amelyekhez a legjobban lehetne kötődni, mert olyat rejtenek, ami az ott élőnek, azzal foglalkozónak különösen fontos lehetne, hogy megismerje a múltját, és megértse a jelenét. A harmadik már egészen bosszant: a múzeumi belépődíjakat egyidejűleg -főként „csoda-szezonban“- csúnyán megemelték. Ezzel együtt nem látok több, újabban megvásárolt, restaurált anyagot a csoda kiállítóhelyek állandó – a csoda dicsfénye mellet – csendesen meghúzódó tárlatain. Pedig szakember, aki dolgozhatna velük, azt hiszem bőven akad.

Erre sok szempontból gyógyír volt a Reneszánsz Év, amit hol dicsérnek, hol bírálnak, de mindenesetre elképesztő gazdagsággal és fókuszált figyelemmel fordult afelé, ami a miénk, amit meg kell ismernünk, amire büszkék lehetünk. Ezért kívánok boldog Új –reneszánsz- Évet! Remélem a kiállítások, múzeumok promotálása, látogatottsága ezután kiegyenlítettebb, átlagosan jobb lesz. (Jött az ünnepi bélyeg is márciusban, annak rendje s módja szerint…) Persze értem, hogy nemzetközi szinten is versenyben vagyunk és az árpád kor a nyugati kollégáknak nagyon keveset mond. De ne főként nekik, és a bankok nagy örömére rendezzünk „kulturális svédasztalokat“: jobban mondva a svédasztalnál falatozhasson a nyírségi kisiskolás és a helyi néprajzi, vagy a kisebb technikatörténeti gyűjtemény is. És az sem árt, ha a csoda ideszállítása helyet körülnéznék, mi az ami háznál van. A „nagyoktól“ pedig tanuljanak a kisebb helyek is: az ő módszereiket kisebb méretben is lehet hasznosítani. Folytatni kell azt, ami elindult és ami nagyon örvendetes, hogy lassan élő a múzeum: nem hideg, túl tágas, frusztrálóan tiszteletet parancsoló kötelező program többé, hanem továbbélő, tanító – megkockáztatom: szórakoztató – tárháza, annak ami a miénk.

Mivel – ettől függetlenül – a kampányoknak komoly költségei vannak és sok „gyöngyszem“ ilyet nem engedhet meg magának, a magam szerény eszközeivel: egy-egy blogbejegyzéssel igyekszem – random válogatásban – rájuk is felhívni a figyelmet. Remélve, hogy a sorozatban bemutatott múzeumok azért felkeltik egy-egy kíváncsi figyelmét.