A bennfentes története is érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet: akkor a CBS tájékoztatási kötelezettségét a befolyásos dohányipari lobbi miatt nem teljesítette. Az újságíró Lowell Bergman a CBS sikersorozatának a 60 Minutes producere egy névtelen forrású, számára értelmezhetetlen iratcsomó miatt keresi fel a későbbi főhőst, Jeffrey Wigand-et, aki az egyik dohányipari óriás cég elnökhelyettese volt. A frissen – a piacra dobott termékek káros hatásai miatt aggódó – kirúgott szakember először elzárkózik a szakértősködéstől is, majd mégis kitálal a 60 Minutes-nek. A tét nagy: köti az extra titoktartási szerződés (amelyet szorult anyagi helyzetére és családjára való tekintettel volt kénytelen elfogadni) és kilépése után életveszélyes fenyegetéseket is kap. Az interjút, melynek tartalma nem kevesebb, mint a tény, hogy a dohányipari termékek függőséget okoznak és, hogy ezt a gyártók is tudják, sőt olyan anyagot kevernek a dohányba, amely fokozza ezt a hatást és hogy a dohánygyárak vezetői hazudtak a Kongresszusnak, amikor a meghallgatáson, mindezt tagadták. Az interjút először nem hajlandó leközölni a CBS vezetése a jogi kockázatokra hivatkozva (valójában a felvásárlással fenyegető dohányipari tröszttől megfélemlítve) csupán annak megvágott, semmitmondó verzióját. Bergmann nem látva más lehetőséget arra, hogy forrását és a sztorit megmentse kitálal a Wall Street Journal-nak a CBS gyakorlatáról. Ekkor a CBS kénytelen viszakozni és sugározni a teljes anyagot.

A mostani eset lényegében ugyanaz, erről álljon itt az InfoRádió híre:

„Don Rather évtizedek óta dolgozott a CBS-nél, és egyike volt az amerikai újságírás meghatározó alakjainak. Nyolc héttel a 2004-es elnökválasztás előtt újonnan előkerült bizonyítékok alapján foglalkozott azzal, hogy George W. Bush szolgálata a Texasi Légi Nemzeti Gárdában jelképes volt, alig csinált valamit. Ez azért volt ideális beosztás számára, mert garantálta, hogy nem kell harcolnia az akkoriban dúló vietnami háborúban. A Fehér Ház nehezményezte az ügy napvilágra kerülését, konzervatív bloggerek pedig azt állították, hogy a bizonyítékként szolgáló dokumentumok hamisak. A CBS visszakozott, azt állítva, hogy nem lehet bizonyítani az iratok valódiságát. Don Rathert egy nappal George Bush újraválasztása után kirúgták a csatornától. Az újságíró szerződésszegéssel vádolja korábbi munkaadóját, a per várhatóan 2009 elején kezdődik. Don Rather 70 millió dollárt követel a CBS-től.

A korábbi sztárriporter hangsúlyozza: a dokumentumokban szereplő információkat nem cáfolták, sem az elnök, sem a környezete; a CBS egyszerűen megtört a politikai nyomás alatt, szerinte azért, mert a következő elnöki időszakban több fontos médiaszabályozási döntés is esedékes volt.

Hiszik? Merik? Teszik?

Hozzáteszi: az ügy kivizsgálására létrehozott bizottságot a republikánusokkal nyíltan szimpatizáló emberekből állították össze, hogy kiengeszteljék a Fehér Házat.

A keresetben további vaskos állítások is szerepelnek. Eszerint a CBS sokáig megakadályozta, hogy a bagdadi Abu Graib börtönbeli fogolykínzásokról szóló anyag adásba kerüljön, és csak akkor adtak erre engedélyt, amikor kiderült, hogy Seymour Hersh is foglalkozik a témával. Ám még ekkor is csak megszorításokkal mehetett le az anyag.
Don Rather azt is állítja, hogy otthonában felhívta őt Richard Meyers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának akkori elnöke (a fegyveres erők vezetője), hogy ne sugározzák az összeállítást, mert az veszélyeztetné a nemzetbiztonságot.

Ami George Busht illeti, azt remélte, hogy a katonai szolgálatával kapcsolatos kínos epizód feledésbe merül, ezzel szemben valószínűleg ismét a címlapokra kerül. Az elnök nemrég fejezte ki sajnálkozását az iraki háborút megelőző hírszerzési tévedések miatt, de megítélésének talán a közel-keleti beavatkozásnál is többet ártott a gazdasági válság, amelynek okai az ő elnöksége idején alakultak ki.“

Amerika a szabadság földje, a lehetőségek hazája, a szabad sajtó eszméjének szószólója tehát nem nagyon tudja tartani azt a gyakorlatot, amelyet amúgy alkotmányában is erősen hangsúlyoz. A mostani perben – természetesen – a keresetben foglalt vádak még nem nyertek bizonyítást. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az ilyen kellemetlen, vagy titkos információk milyen csatornákon jutnak el mégis a közönséghez. Mert vagy a személyes kurázsi az, amely végigviszi a majdnemlehetetlent, vagy az internet anonim fórumai terjesztik el a híreket.

A két esethez pedig mit szólhatnék: maximum azon örülhetünk sírva, hogy nem csak kis hazánkban van nehéz dolga a tényfeltáró újságírónak….

Az említett tendencia a bulvárosodás mentén ragadható meg a legegyszerűbben. Hisz miről is van itt szó: egyre nagyobb a tartalomszolgáltatók, legfőképpen a televízióban a bulvár jellegű témákkal foglalkozó műsorok száma. Mivel foglalkozik a bulvár: a hírességek, filmcsillagok és közéleti személyiségek életének azon részével, amely alapvetően nem tartozna a nyilvánosságra, vagyis a magánéletükkel, valamint a közszereplések bakijait illetve esetenként botrányos mivoltát rágja át. Ennek mint tudjuk, nagy történelmi múltja van, az emberek mindig is szerettek pletykálkodni, kinevetni és mások életében vájkálni, nincs ebben semmi meglepő, megvetendő sem feltétlen.

Van még az az hatás is, amit a nem is olyan rég oly nagy sikerrel vetített valóságshow-k, talkshow-k és kibeszélőshow-k használtak ki nagyon ügyesen, hogy az emberek szeretnek viszontlátni szintén „hétköznapi”, egyszerű embereket és azok mindennapi konfliktusait, mert azonosulhat velük, vagy éppen lenézheti őket, kinek hogy.No most: az elmúlt egy-két évben ennek a két dolognak egy különösfajta keverékét állították elő, illetve akkorra érte el kis hazánkat: a tehetségkutató műsorok. Ez a páratlan ötlet, ez a sztár és kisember összekapcsolódási pontját fogta meg, hiszen azt követhettük végig, hogy senkikből hogyan lesznek valakik, illetve még nagyobb senkik, ez mindent vitt. Nézettség, pénz, minden. És ez indította be a gépezetet, illetve ez csak elősegítette a folyamat bizonyossá válását, miszerint a magyar média végérvényesen hibridképzővé vált. Olyan illetőket értek a hibrid szó alatt, akiket ismerünk ugyan a média révén, de gyakorlatilag fogalmunk sincs, hogy hogyan kerültek oda. Fogalmunk sincs, hogy az a személy mit keres a képernyőn, hiszen nem sztár. A sztároknak, mint csillagoknak ugye, megvan az a remek tulajdonságuk, hogy valamiben jók. Jó színészek, zenészek, táncosok, vagy jó sportolók, satöbbi. És szóval akkor vannak ezek az emberek, akik meg egyszerűn azért híresek, mert valahogyan belekerültek a média gépezetbe és ezáltal az ismertségi körbe, de egyszerűen semmihez sem értenek. Kik ők? Ők a celebek.

Tehát a lényeges különbség a sztár és celeb fogalma között meglátásom szerint az, hogy amíg egy sztár általában letesz az asztalra valamit (természetesen itt is vannak kivételek), addig egy celeb inkább csak valamilyen mulatságos, vagy esetleg túl átlagos vagy átlagon aluli képességgel rendelkezik, vagy akár furcsa viselkedési, öltözködési sajátossággal rendelkezik. Hogy miből vonom le ezeket az önkényes következtetéseket? Szemet szúróan evidens, hogy ez egy öncélú és önfenntartó rendszer. A „Celeb vagyok, ments ki innen” műsor azzal adja el magát, hogy a nyilvánosság számára ismert személyeket vonultatja fel olyan körülmények között, amelyben lehetőleg kijön mindenkiből az állat, de legalábbis az „ember”. Felbukkannak az értelmezésem szerinti „sztárok” a műsorban, de nem mint „sztárok”, nem valamiféle képesség illetve tudás birtokában lévő emberekként hanem egyszerűen csak mint kirakati bábuk. Hasonlóképp a „hal a tortán” és még sorolhatnám, amelyek mind-mind olyan műsorok, melyekben semmi szellemi táplálék nem kerül terítékre, csak a sztárok és a celebek „celebsége” magasztolódik az égig. És az újra és újra megújrázott tehetségkutatók – melyek szóhasználata az én teóriámat támasztja alá, hisz mindkét nagy műsor a csillag illetve a sztár szót merik használni, ami valószínűbb, hogy megfontolt pr-menedzsment következménye inkább, mint a naivitásé – ontják magukból az újabbésújabbhalatortánok és celebvagyokmentskiinnenek alanyait, és a kör nemhogy bezárul, de nőttön-nő, tágul és lassan mindent elnyel.

Nehéz kérdés, hogy a folyamatot hogyan lehetne megállítani, hiszen a média így gyakorlatilag saját magát generálja: hírességet csinál, hogy aztán közvetíthessen róla. A gazdasági érdek és az igény felől megközelíteni a dolgot sajnos mindig túl kényes: azért csinálják, mert van rá igény, és azért nézik ezt, mert ezt adják. Lassan nem fogjuk tudni, hogy mi másra lehetne igényünk, mert már emlékünk sem lesz más opciókról. A kereskedelmi televíziók teljhatalomban vannak, mást nemigen néznek az emberek.

Visszatérve a cikk elejére, a társadalmi következmények igen súlyosak lehetnek, hiszen elég torz képet vetít az életről a celebség fogalma a nézők elé – és itt gondoljunk a gyerekekre. Akarunk egy olyan országban élni, ahol a következő generáció életcélja a médiában való értelmetlen szereplés lesz? Illetve lehet, hogy helytállóbb lenne az a kérdés, hogy tudnánk-e úgy élni, hisz korántsem biztos, hogy ilyen mentalitással és értékrenddel az ország továbbra is működne. Főleg amikor a helyzet amúgy sem a legfényesebb. Javaslom a 18-as karikát, de legalább a szülői felügyeletet a kereskedelmi csatornák összes műsorára.