Brothel…He is happy there, especially when he works there. […] Toulouse-Lautrec is not a client but belongs to the house. „Models are like dry tinder”, he said, „these here are alive…I do not dare to pay them the same 100 sous per session I give to models, and yet… God knows, they are worth it.”
Thadée Natanson, 1951.

Bár rajongónak legkevésbé sem mondanám magam, néha azért szeretek megnézni egy-egy kiállítást. Linzben viszont nehéz úgy élni, hogy ügyet sem vetek a programok plakátjaira. 2009-ben Európa Kulturális fővárosaként a Duna menti iparváros ugyanis új jelmezt öltött magára. Inkább műkedvelőként, s nem pedig ipari óriásként akar tetszelegni a nagyközönség előtt. Féléves itt tartózkodásom során igyekszem megfigyelni, vajon tényleg sikerül-e neki.

Az első benyomás – a Toulouse-Lautrec kiállítás

Aki szereti a századvégi Párizs hangulatát, annak ezt a programot mindenképpen ajánlom. Toulouse-Lautrec-t én eddig csak a Moulin Rouge című filmből ismertem, de bíztam benne, hogy képeiben megtalálom ugyanazt a bohém életet, amely a filmben úgy megragadott. A kiállítás címe, Der intime Blick, igen találó. Sokat sejtet abból a színekben, érzelmekben gazdag és szexuálisan túlfűtött művészetből, amelyet a festő magáénak tudhat. Meglepetésemre azonban Toulouse-Lautrec képei ennél szélesebb témakört ölelnek fel.

Először is megismerhetik a látogatók azt a környezetet, amelyből a festő Párizsba érkezett. Grófi családban született, Albiban. Testi fogyatékossága miatt azonban mégis kívülálló maradt saját társadalmi körén. A Montmartre-ra való költözésével pedig véglegessé vált a szakítás. Első képei az otthoni környezetről vagy tájképek, vagy egyedi portrék. Jellegzetes emberábrázolása azonban már itt is felfedezhető volt

A párizsi életben aztán rátalált saját világára. Az itt kiállított képeinek többsége a bordélyházak életét örökíti meg. Nőket, akik éppen kuncsaftra várnak, készülődnek, fésülködnek, vagy éppen egymást mulattatják. A szexualitás nyílt ábrázolása csupán néhány kép témáját adta.

Érdekes, ahogyan a festő elkapott egy-két pillantást… most mintha megelevenednének ezek a percek, s bennünket néznének a néhol kissé riadt tekintetek. Hátborzongató, hiszen nem mindennapos dolog, hogy az alvilág kel életre az előttünk álló festményeken. Prostituáltakkal, művészekkel.

Amit leginkább vártam, azok Toulouse-Lautrec plakátjai voltak. Jellegzetes, igazi bohém alkotásokról van szó. Némelyikkel talán ti is találkoztatok már.

1891-ben a Moulin Rouge-nak készített plakátot, amely után már hamar közismertté vált. Később aztán főként művészek jelentek meg poszterein, így Yvette Guilbert, Jane Avril, Aristide Bruant vagy Louise Weber (la Goulue). De találkozhatunk a kiállításon más, üzleteknek készített plakátokkal is.

Ugyan egy órát kellet várnom arra, hogy egyáltalán átléphessem a kiállító terem küszöbét, mégis úgy éreztem, ezért megérte türelmesnek lenni. Ha jól számoltam, akkor nyolc terem csak Toulouse-Lautrec munkáiról szólt. Mindenütt kellemes félhomályban, éppen hogy csak a képeket megvilágító erős fények között gyönyörködhettünk. Hát igen, a pompa megvolt, már csak a zene hiányzott.

A lakosság hatvan százaléka, tehát egész aktívnak mondható, de „kegyeikért“ számos program verseng. A negyven százaléknyi passzív arány pedig nagyon sok. Azon gondolkodtam , mi lehet ennek a hátterében: mert nem szívesen könyvelném el az egészet úgy, mint a lakosság igénytelenségének fokmérőjét és morzsolgatnám könnyeim a kultúra végső letűnésének réme miatt.

Az emberek azt hiszem, alapvetően kíváncsiak, de számtalan információval látják el őket. A legtöbbért semmit sem kell tenniük. Sőt, a legtöbb elől inkább menekülni igyekeznek. A szabadidő aktív eltöltésért, főleg, ha az valamilyen kulturális program pedig áldozni kell: időt, pénzt, energiát. A pihenésnek pedig számtalan egyszerűbb módja is adott.

Ahhoz, hogy egy-egy kulturális célpont – nevezetesen a múzeumok – magukhoz vonzzák az embereket, ahoz erősen motiválni kell a leendő látogatókat. Persze számít a távolság, a tartalom és a ráfordítandó összeg is. A múzeumok, azt hiszem időben és ügyesen ismerték fel ennek a jelentőségét és megújulni látszik, az amúgy nehezen mozdítható hagyomány. A kommunikáció, a kultúra promóciója új értelmet nyert: manapság a nagyobb kiállítások kampányait profik készítik. Legutóbb Londonban jártamkor, az Undergound folyósóin a pesti Medici kiállítás plakátjai vigyorogtak rám és én boldogan áradoztam a nemzetközi csapatnak. A felhajtás többnyire nagy. A csoda hol hosszabb, hol rövidebb ideig tart. Mindennek nagyon örülök ( én valamiért múzeum-fan vagyok☺).

Mindezzel együtt három problémám van a jelenlegi helyzettel: az egyik az, hogy a kampány ilyenkor csodáról szól, attól hangos az ország és az egész inkább egy egzotikus lényeket felvonultató karnevált idéz és mérhetetlen összegekbe kerül. A második ebből adódik: nem mindegyik hely engedheti ezt meg magának: a kisebb, speciális gyűjteményt bemutató vagy helyi múzeumok üresen konganak betérők híján. Azok a helyek, amelyekhez a legjobban lehetne kötődni, mert olyat rejtenek, ami az ott élőnek, azzal foglalkozónak különösen fontos lehetne, hogy megismerje a múltját, és megértse a jelenét. A harmadik már egészen bosszant: a múzeumi belépődíjakat egyidejűleg -főként „csoda-szezonban“- csúnyán megemelték. Ezzel együtt nem látok több, újabban megvásárolt, restaurált anyagot a csoda kiállítóhelyek állandó – a csoda dicsfénye mellet – csendesen meghúzódó tárlatain. Pedig szakember, aki dolgozhatna velük, azt hiszem bőven akad.

Erre sok szempontból gyógyír volt a Reneszánsz Év, amit hol dicsérnek, hol bírálnak, de mindenesetre elképesztő gazdagsággal és fókuszált figyelemmel fordult afelé, ami a miénk, amit meg kell ismernünk, amire büszkék lehetünk. Ezért kívánok boldog Új –reneszánsz- Évet! Remélem a kiállítások, múzeumok promotálása, látogatottsága ezután kiegyenlítettebb, átlagosan jobb lesz. (Jött az ünnepi bélyeg is márciusban, annak rendje s módja szerint…) Persze értem, hogy nemzetközi szinten is versenyben vagyunk és az árpád kor a nyugati kollégáknak nagyon keveset mond. De ne főként nekik, és a bankok nagy örömére rendezzünk „kulturális svédasztalokat“: jobban mondva a svédasztalnál falatozhasson a nyírségi kisiskolás és a helyi néprajzi, vagy a kisebb technikatörténeti gyűjtemény is. És az sem árt, ha a csoda ideszállítása helyet körülnéznék, mi az ami háznál van. A „nagyoktól“ pedig tanuljanak a kisebb helyek is: az ő módszereiket kisebb méretben is lehet hasznosítani. Folytatni kell azt, ami elindult és ami nagyon örvendetes, hogy lassan élő a múzeum: nem hideg, túl tágas, frusztrálóan tiszteletet parancsoló kötelező program többé, hanem továbbélő, tanító – megkockáztatom: szórakoztató – tárháza, annak ami a miénk.

Mivel – ettől függetlenül – a kampányoknak komoly költségei vannak és sok „gyöngyszem“ ilyet nem engedhet meg magának, a magam szerény eszközeivel: egy-egy blogbejegyzéssel igyekszem – random válogatásban – rájuk is felhívni a figyelmet. Remélve, hogy a sorozatban bemutatott múzeumok azért felkeltik egy-egy kíváncsi figyelmét.

A győztes könyv

Mint emlékezhettek, az ősz folyamán már cseszegettem a társaságot olyan idióta kérdésekkel, melyek kedvenc könyveitekre, filmeitekre kérdeztek rá. Az eddig beérkezett címekből összeállítottam az 1-10. helyezettek listáját.
Egyelőre 28-an adtak választ. Ez azt jelenti, 28×5 könyv-, illetve 28×5 filmcímet kaptam. (Nekik ezúton is köszönöm a részvételt.) Ez részben elegendő ahhoz, hogy közzétegyem a részeredményeket; a koli összlétszámához képest viszont talán kevéske.

Van-e értelme ennek az egésznek? A kérdés jogos, természetesen bennem is felmerült. A legkönnyebb dolga talán annak van, aki öt könyvet olvasott és öt filmet látott életében. Mivel óriási anyagból lehet meríteni, viszonylag kevés egyezés van a beküldött címek között. Néhány dologra azonban mindenképpen jó ez a felmérés. Felhívja a figyelmet olyan alkotásokra, amelyek kívül esnek a látószögünkön – netán még sohasem hallottunk róluk.

Rengeteg elemzési lehetőséget jegyeztem fel magamnak. Ezekre majd akkor kerítek sort, ha több címet kaptam. Érdekes lesz például megfigyelni, mekkora a kötelező irodalom aránya, illetve a magyar és a kortárs filmeké. Létre lehetne hozni egy adatbankot az összes címmel. S végül az írók/filmrendezők versenye is ez. Egy alkotói rangsor felállítását is tervezem.

Egyelőre álljon itt a részeredmény. Azok a Collegisták, akik eddig nem küldték be kedvenceiket, még megtehetik. Sőt: kérem, tegyék meg. Tegyük reprezentatívabbá a felmérést!

Könyvek:
Pillanatnyilag Orwell vezet, az ezüstérem Kunderáé. Őket követi, kissé leszakadva az eredetileg talán más súlycsoportba szánt Biblia, Bulgakovval, Keyes-szel és Tolkien megfilmesített könyvével holtversenyben. Egyelőre tehát óriási a tülekedés a dobogón, ahonnan épphogy lecsúsztak a magyarok: Madách és Márai. Érdekes, hogy Coelhonak épp ez a műve ért be a top tenbe. Márai az egyetlen író, aki két művével is be tudott kerülni az elitlistába.
Természetesen tisztában vagyok vele, mekkora ökörség lóversenyt csinálni a nagy klasszikusok között, de azért jólesik.
Persze a versenynek nincs vége; a hajsza folytatódik! Várom a további címeket. Taszítsuk le együtt a trónról Orwelléket!

1. George Orwell: 1984. (16 pont)
2. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. (13 pont)
3. Biblia. (8 pont)
4. Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. (8 pont)
5. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak. (8 pont)
6. J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura. (8 pont)
7. Madách Imre: Az ember tragédiája. (7 pont)
8. Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek. (7 pont)
9. Kurt Vonnegut: Éj anyánk. (7 pont)
10. Paulo Coelho: Veronika meg akar halni. (6 pont)
11. Márai Sándor: Az igazi. Judit …és az utóhang. 6( pont)

Filmek:

A filmeknél még szorosabb a verseny. Két közismert hollywoodi produkció áll az élen.

Jelenet a legnépszerűbb filmből

A két, pillanatnyilag bronzérmes film közül egyiket sem láttam. Az élet szép esetében ezt kifejezetten sajnálom – igyekszem majd pótolni. A tanút egy pont választotta el a dobogótól. Nagy örömömre Bergman-film is bekerült a tízesbe. Az Üvegtigrisen csodálkoztam, a Die Hard után elhatároztam, innentől nem csodálkozom semmin. Persze ezt ne vegyétek komolyan; különben is elhatároztam, hogy nem fogok véleményt nyilvánítani, csak ismertetem az eredményt.

1. Schindler listája (Steven Spielberg, 1993) [8,9; 74 szavazat] 11 pont.
2. Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994) [9,8; 168 szavazat] 10 pont.
3. Az élet szép (Roberto Benigni, 1997) [9,4; 43 szavazat] 9 pont.
4. Vissza a jövőbe (Robert Zemeckis, 1985) [9,6; 134 szavazat] 9 pont.
5. A tanú (Bacsó Péter, 1969) [9,7; 60 szavazat] 8 pont.
6. Fanny és Alexander (Ingmar Bergman, 1982) [9,8; 11 szavazat] 8 pont.
7. Üvegtigris (Rudolf Péter-Kapitány Iván, 2001) [7,4; 92 szavazat] 7 pont.
8. Die hard (John McTiernan, 1988) [9,2; 87 szavazat] 7 pont.
9. Közelebb (Mike Nichols, 2004) [8,6; 40 szavazat] 6 pont.
10. Igazából szerelem (Richard Curtis, 2003) [9; 222 szavazat] 6 pont.
11. Az én kis falum (Jiri Menzel, 1985) [9,3; 21 szavazat] 6 pont.

Én magam egyébként a top 10 (valójában a holtversenyek miatt 11) könyv közül hetet olvastam, a filmek közül hatot láttam.

Végezetül még egyszer megkérek mindenkit, aki eddig nem szavazott, hogy tegye meg január hónapban!