Az új esztendő a Dávid szobortól (Piazza della Signorina, Firenze) 20 méterre ért minket egy “vudkától” ünneplő erasmusos lengyel lánycsapat, két magyar (lakótársam és én) társaságában. Az olaszok szilvesztere gyakorlatilag a 10 órától hajnali 4-ig az utcán mászkálásból áll, 10-től éjfélig nincs más program (a koncertek éjfélkor kezdődnek) mint azt az ipari mennyiségű és minőségű petárda- és tűzijáték-állományt elhasználni, amit összevásárolnak. Természetesen megvan mindennek az ára, ez nem a biztonságról híres, 2 évvel ezelőtt nagyon örültek, hogy nem volt halálos áldozata a szilveszternek, idén sajnos megint volt. Éjfélkor pezsgőeső következik, ami konkrétan nedves utakat, sőt pocsolyákat jelent. Mi meg csak néztünk egymásra a magyar lánnyal, hogy most tényleg újév van?! Így esett, hogy Toscana közepén két idétlen magyar lány vigyázállásban énekelte a magyar himnuszt. Kicsit később pedig a Ponte Vecchion sodródva mindeninek boldog új évet kiabáltunk, aki nem hallotta meg, annak ezúton és utólag is minden jót.

A következő napok a vizsgákról szóltak, a város üres volt, egy teremtett olasz lelket sem lehetett látni, csak a kikapcsolódásra vágyó nemzetközeik csellengtek az éjszakai utcákon.
A vizsgán azonban megjelentek a taljánok, még pedig a tiszteletet megadva farmerben, tornacipőben, melegítőfelsőben és lehetőleg egy minél szőrösebb kapucnival rendelkező kabáttal…kicsit kilógtunk, de csak addig, míg a kiskosztümben feszítő lengyel lányokat meg nem pillantottuk. Mi azért kicsit megismerve a népet lazábbra vettük.

A vizsga menetéről: a tanár természetesen betartja az akadémiai késést, majd megjelenik a maximum 60 fős kiselőadóban és névsort olvas. Aki nincs ott, annak grazie ciao. Ezután mindenki helyet foglal. A mi termünkben 2 vizsgáztató volt, akiknél egyszerre zajlottak a vizsgák. A portugálok egy szó után az ismétlést választották, mivel náluk minden, kedves jogászkollégák, minden vizsgánál lehet törvényt használni, az olaszoknál nem… A lengyelek is elbukták a kihívást, így meglehetősen félve ültünk le vizsgázni. Harminc ember szemével a hátamban a pilótaszerződések, hajóbérleti szerződés, a tengeri körutazási szerződés után egy 26-os jeggyel és hatalmas megkönnyebbüléssel mentem haza. A számozás azért ilyen furcsa, mert itt 30-as a maximum jegy, 18-assal már megvan a vizsga. A másik vizsgát hasonló körülményekkel, 27-es jeggyel abszolváltam.

Így azt hiszem, hogy ezzel, mint egy megnyugtató happy enddel, írhatom meg most a búcsúzását ennek a hosszúra nyúlt beszámolónak. Arrivederci!

Délután fel 5-kor egy indián telefonközpontban lefixáltunk egy milánói hétvégét egy ismerősömmel. Az indian phone center azonban megérdemli, hogy bemutassam, mert minden olasz városban van legalább egy belőle, az indian időnként lehet african is. A lényeg, hogy a bevándorlók haza telefonálási illetve internetezési igényeit elégíti ki, általában az adott kultúra zenéjével és szokásaival. A múlt héten pl. egy afrikai srác 5 körül lévén leterítette az imaszőnyegét a hely közepére, és Mekka felé fordulva imádkozni kezdett.

A változatosság kedvéért most is szakadt az eső, bár Milánó nemcsak a divat, hanem a kellemetlen idő egyik központja is. Ezért csütörtökön Veneto régió felé vettük az irányt, hátha oda nem követ a fekete felhő, de igen. Az Arena pedig, ami nyilván kisebb, mint a Colosseum, de épebben megmaradt és én jobban el tudom képzelni az ottani spectaculumokat, CSAK aznap zárva volt. Úgyhogy megkerestük Júlia erkélyét (olaszul Giulietta), megfogdostuk az udvarban található szobor mellét, amely a hagyomány szerint szerencsét hoz… Érdekes módon amíg bent voltunk ebben a kis udvarban, csak nők tapizták meg. Aztán adtunk meg egyet a szerencsének, így a Szerelem Kútja elnevezésű “zarándokhelyen” (lakatok felrakva, aranytábla a sztorival miszerint egy srác sosem mondta meg a szerelmének, hogy szereti, a lány meg így nem akart vele lenni, a pasi beleugrott a kútba, a lány meg lelkiismeret furdalásában utána) pénzdarabot dobtunk bele, mert állítólag úgy kell. Nem akarok illúzióromboló lenni, de mikor először láttam, nem voltak lakatok, nem volt kint a sztori, csak egy lefedett kút volt Pozzo dell’Amore néven. Lehet, hogy egy hagyomány születését láttam…

A hétvégén az eső elől Piemonte régióba, a Lago maggiore-hoz (Nagyobb to) kirándultunk, aminek a másik oldala már Svájc. Kb. 70 km Milanótól. Persze mondanom sem kell, hogy itt is esett. Nyáron rengeteg a turista, most azonban szinte senki nem volt. A tóban három kis sziget tálalható, a Szép (bella), a halászoké (dei pescatori) és az Anya (Madre). A szigeteket magánhajókkal, kis turistahajókkal (kb 20 fő) és 100 fő körüli hajókkal lehet megközelíteni. Minket rögtön letámadott egy “hajóskapitány”, s felajánlotta szolgálatait. Egy abszolút nem vészes összegért a húszfős hajóval utaztunk, mi négyen. A szigeteket 10 perc alatt körbe lehet sétálni, a sikátorokkal kicsit hosszabb, de nagyon érdekes és gyönyörű. Az este további részében egy dél-olasz vacsora következett, amelynek fontos eleme, hogy pasik főznek, majd egy zártkörű „lázadóifjúságos” (nyugaton meg mindig baloldalisággal lázadnak) klubba, ahol egy dél-olasz tradicionális zenét játszó banda (két gitár, tangóharmonika, dobok és tamburin, egy hihetetlenül karizmatikus énekes) lépett fel. A repertoárban a tarantellától kezdve minden szerepelt. Mivel az olasz nyelvjárások tényleg külön nyelveket jelentenek, ezért a szárd tag mindig elmondta, hogy miről fog szólni a dal, ami hasznos volt, mert én, aki azért már mondhatom, hogy értem a köznapi beszédet és a tankönyveimet is, nem nagyon fogtam volna e nélkül az adást. A zártkörűség abban merült ki, hogy tagsági kártyát kellett volna felmutatni, az ugye nem volt sem nekünk, sem kísérőinknek. A tagoknak a belépő 4 euró volt, a tagsági kártya 1 évre 12 €. Hogy miért pénzezek megint? Mert kísérőnk (olasz honpolgár) kidumálta, és fejenként két euróért bemehettünk. Ilyen közgazdasági lángelmékkel csoda, hogy meg kell ünnepelni, ha Olaszország gazdasága végre 0,1 százalékkal nőtt?!

Ezután Milano Navigli (csatornák) elnevezésű részére mentünk, ami a város egyetlen sétálóutcás “negyede”. Itt tényleg csatornák vannak, ennek oka, hogy Milanóban 1387-ben elkezdték építeni a Dómot (azóta is dolgoznak, még nem volt a történetében olyan nap, amikor ne folyt volna vagy építés vagy felújítás) és ehhez a Pisától 40 percre lévő Massa-Carrara környékén lévő márványt használták. A tömböket Milanóban vízen szállítottak, ezért behálózták a csatornák, melyek nagy részét a későbbiekben lefedték.

Másnap hősök hőseiként korán felkeltünk, hogy a központban bemenjünk a világ harmadik legnagyobb dómjába, melynek a tetejére is fel lehet menni, a sportosak lépcsőzhetnek, a Margaréta nyugdíjas otthon tagjai, mint például én, lifttel közelíthetik meg a csúcsot. A panoráma remek, a díszítés pedig olyan pazar, mintha valaki márványból csipkét vert volna. A Dóm előtt azzal a felkiáltással, hogy mi a szerelmei vagyunk, egy árus eltávolíthatatlanul a csuklómra kötözött egy cérnakarkötőt (It’s free, gratis!). Miután mondtam, hogy magyar vagyok, közölte, hogy milyen jó, hogy mi is afrikaiak (lehet, hogy tényleg nem volt kamu a fekete magyarokról szóló cikk, ami egy pár hónapja indult médiahackként körútra?!), és adjunk már a testvérek repülőjegyére 10 eurót. A másik tesó a maga 2 méterével meggyőzött, hogy egy jóval szerényebb összeggel, de támogassam az ingyen karkötőmet. Átsétáltunk a Galleria Vittorio Emanuele-n, megtapostuk a rosszsorsú padlómozaik bika heréit. Bocsi, de tényleg azt kell, mert a hercegi Sforzesco család kitalálta, hogy a rivális család jelképével kellene valamit tenni, ezért elhintette, hogy szerencsét hoz, ha tapossák a bika legnemesebb részét. Azóta a padlómozaik ezen része hiányos. Megnéztük a Castello Sforzescot, a kívülről jelentéktelen Scala-t. Lehet, hogy a szerencsegyűjtő módszerek beváltak, aznap nem esett az eső.

Milyen is volt Róma? Megvan az az előnye is, hogy minden út oda vezet, ezért nem kell elmagyarázni, hogy hol van, miről híres, másrészt csak 4 órára van Pisától, ami egy olyan regionális vonattal (legalsó kategória árban és minőségben is), ami az otthoni IC-ket teljes testhosszal veri, nem is sok.

Az időjárás gyönyörű volt, attól eltekintve, hogy a három napból kettőn 90%-ban esett az eső, míg azon a napon, amikor csak délután eredt el, a napos időszakban a vatikáni múzeumban voltunk…

A Szent Péter bazilikához vezető sorban találkoztunk egy olyan találmánnyal, ami megerősít abban, hogy nyitott szemmel kell turistáskodni. Ugyanis odavágódott hozzánk egy megnyerő fiatalember és olyan exkluzív ajánlatot prezentált, mint még senki más: 30 euróért bevisz a Szent Péter bazilikába (ingyenes a bejárás), bevisz a Vatikáni Múzeumba és a Sixtusi Kápolnába (a kettő egy helyen van, diákjegy: 8 €) és még angol nyelven idegenvezetést is kapunk, a sorból is kiállhatunk, amúgy meg rohanjunk, mert 15.30kor bezár a múzeum. Végighallgattuk, majd kiálltuk az 5 perces sort, elsétáltunk a Vatikánhoz, mindent megnéztünk, s amikor az a csoport még arról beszelt, hogy volt egyszer egy olyan történet, hogy Laokoón, mi már megnéztük a Sixtusit is, kényelmesen és magyarul (a turista információban egy amerikai hölgy a SIXTEEN’s Chapelhez akart menni…sic…)

A Colosseumnál megint belefutottunk egy lehúzós idegenvezetőbe, innentől idézet tőle, szabad fordítás tőlem: “Beviszlek a Colosseumba és a Forum Romanumba sorban állás nélkül, elmondom a történelmet, mert így csak egy nagy rakás romot és követ láttok! Mennyibe kerül mindez? Csupán 35€.” Erre mondtam én, hogy ez az utolsó napunk Rómában, nincs pénzünk, így nekünk marad csak egy nagy adag kő és rom. Hozzáfűzném, hogy a belépő a Colosseumba automatikusan jogosít a Palatinusra és a Forum Romanumra, táblák vannak kirakva két nyelven a történetről, a jegy pedig 6,5 € … A gladiátorok meg zokniban voltak, és pénzért lehetett csak velük fényképezkedni. Az amerikai csaj csoportja pedig szájtátva bámulta a lányt, amikor egy bizonyos Római Birodalomról kezdett beszélni.

Róma miért is hihetetlen? Mert hihetetlenül sok minden van benne, nem is a mérete, hanem az egy négyzetméterre jutó katarzisok száma teszi örökké.

a Trevi kút

Az utolsó napunkon a nyakunkba vettük a várost, éppen nem esett, így a Colosseum, Circus Maximus, Forum Romanum, Palatinus, Trevi-kút, Spanyol lépcsők, Pantheon, tucatnyi gyönyörű templom, sikátorok és kis utcák, tér névvel megtisztelt kereszteződések és sugárutak, 10 személyes buszok és emeletes vonatok, századelős villamosok és McDonaldsok, obeliszkek kereszttel a tetejükön, Quirinale, nyolctípusú rendőrségi egyenruhások mellett Guccit áruló afrikaiak, s ki tudja még mi minden megnézése után fáradtan, de nagyon fáradtan (és persze boldogan is) “haza” vonatoztunk Pisába (és megtudtuk, hogy kevés jobb dolog van, mint az egész napos esőben gyaloglás után a vonat forró légkondijára tenni az átfagyott lábunkat és narancsos Lindt csokit enni)… de azért még van miért visszatérni.

1. A virágárus lányok és öreg nénik Magyarországon, itt fiatal pakisztáni férfiak. És agresszívak.
2. A focimeccsre több tízezer ember megy ki, nem pedig pár múltba révedő szurkoló.
3. Az olaszok később kelnek (munkakezdés 9:30) és később fekszenek (éjfél után).
4. Bármilyen diplomával Doktornak szólítanak.
5. Az általános iskolai tanárok is Professzorok.
6. Később van az ebéd (fél egy, egy körül a fél tizenkettő helyett) és simán eltart egy órát, negyedóra alatt benyomják a kaját, de aztán háromnegyed órát beszélgetnek az asztalnál.
7. A munkahelyi étkezőben felszolgálnak sört és a munkatársak isznak is pizza mellé.
8. A caldo az nem hideg (cold), hanem meleg.
9. Rosszálló megjegyzések, ha az olasz móditól eltérő módon kezeled a reggelit, vagyis ha nem reggelizel, ha 10 órakor reggelizel („hiszen mindjárt itt az ebéd!”), ha sokat vagy kétszer is megreggelizel, ha brios (croissant) helyett valami sósat vagy ’istenments’ húsosat eszel, ha nem capuccinot iszol. Viszont, ha reggelin kívül más időpontban kívánod meg a capuccinot, akkor ismét fel kell készülni a sápítozásokra, a tej ugyanis „nehéz” és egészségtelen.
10. A bárok, éttermek este 7 körül nyitnak. Először aperitivozás hét és kilenc között, majd vacsora 9 órától. Elismerem, hogy az aperitivo egy nagyon jó találmány a részükről. Ha este mész egy bárba inni egy sört, koktélt vagy akár csak egy kólát, akkor a büféasztalról szabadon fogyaszthatsz, ugyanis az az ital mellé jár. Rettenetesen egészségesek: a saláta natúr, a tészta durum, a rizs üres, a pizza meg margherita.
11. Minden héten sztrájkol valaki, és mindig van, aki szolidaritásból csatlakozik.
12. A vonaton már a peronra lépéskor (felszállás előtt) kezelni kell a jegyet, különben a kalauz 25 euróra büntet.
13. Nyilvános helyen zárt térben nem lehet dohányozni (bárokban és diszkókban sem).
14. A milánóiak októberben az első borús nap után pufidzsekibe öltöznek, és időjárástól függetlenül hordják áprilisig.
15. Novembertől kezdve a kutyákra is kabátot adnak (mérettől és bundától függetlenül).
16. Ananászt a pizzán – emberiség elleni bűntettnek tartják.
17. Ha idő előtt elkezdesz fűteni, akkor akár jó kis (környezetvédelmi) büntetést is kaphatsz a fűtésszámla mellé. Mindenhol a helyi commune határozza meg a fűtési szezont, Milánóban október 15., Rómában november 1. a kezdete.
18. Késő este is presszókávét isznak, egy hajtásra.
19. Az olasz férfiakat inkább a foci izgatja, mint a szex – friss felmérések szerint. (Hosszabban lehet örülni egy jó eredménynek és beszélgetni róla a barátokkal. :-)
20. Vasárnap nincsenek nyitva az üzletek, a legtöbb hétfő délelőtt sem.
21. A lila a halál színe, így még a meghívottaknak is tilos bármilyen árnyalatát felvenni esküvőn. Ebből következően szinte eladhatatlanok a lila ametiszt ékszerek is.
22. A déliek a temetéseken hangosan jajgatva siratják a halottakat.
23. Az északiak nem öltöznek feketébe. Azért legtöbbjük sötét színeket vesz fel.
24. Van, ahol szombaton is van iskola, de ez régiónként változik. A hetvenes években általános volt, délen még most is jellemző, ahol van szombati iskola, ott a tanítás legkésőbb délben minden nap befejeződik.
25. A húsvéti tojásban meglepetés van, mint a kinderben, Swarowski kristályoktól kezdve a ruhaneműn át a filléres kacatokig a tojás árától és méretétől függően.

Tudjuk mikor mennek a buszok (legalábbis mikor kellene menniük), enyhén alkoholos állapotban is hazatalálunk éjszaka (ez akkor volt áldásos, amikor magyar lakótársamat két erős koktél után kellett hazakísérni, miközben az Orion csillagkép mitológiáját elemezte…), betéve ismerjük az egyetemen a

Lucca

termeket (kivéve amikor bemegyünk 9-re és ki van írva, hogy a város másik végén lesz az előadás), reflex a számtekterem nyitva tartása, nem büntetnek meg a vonaton, mert tudjuk, hogy felszállás előtt érvényesíteni kell a jegyet, egyre gyűlnek a törzsvásárlói eperpontok a szomszédos hipermarketben, ismerjük az olasz slágereket, összességében jól érezzük magunkat. De azért már nagyon jó azt mondani, hogy következő hónapban megyek haza karácsonyra…

A hétvégén Luccában voltam (kisváros 20 percre Pisától), amelynek az a különlegessége, hogy az egész középkori városfal megmaradt, nagyon szép sétát lehet tenni körben. Ott találkoztam a toszkán ősszel, ami valami hihetetlen. Még mindig meleg, napos, le lehet ülni a fűbe, de a fák közben már a sárga és a narancssárga minden árnyalatába öltöztek. Lucca nagyon kicsi, pontos adatot ugyan nem tudok, de a városfalon belül egyik végéről a másikra 25-30 perc kényelmes sétával el lehet jutni, ehhez képest kifejezetten sok temploma van. A másik jellemzője a középkori palazzók (paloták) nagy száma, és a Piazza dell’Anfiteatro, ami egy kis tér. A házak oválisan helyezkednek el, kiadva a nevében is szereplő amfiteátrumot.

lucca-comic

Ezen a hétvégén képregény fesztivál volt, ami iszonyat sok fiatallal járt, akik beöltözve mászkáltak körbe (Harry Pottertől a tündéken át a japán figurákon keresztül a maskarák közül személyes kedvencemig, Miki egérig, akit egy huszonéves srác személyesített meg piros tapadós rövidnadrágban).

Lassan zárom soraimat, nemrég jöttem vissza a Millibarból, ahol az Inter-Juventus meccset néztem meg kb. 80 emberrel egy 30 m2-es helyen (nem volt sok hely mozogni), és kissé el vagyok kenődve, mert 1-1et játszottunk (Forza Inter!), mert az egyik gólunkat érvénytelenítették… Ezután a bekezdés után már tényleg nagyon olasznak tűnök, pláne ha látnátok, hogy mutogatok is.

Tegnap izgalmas beszélgetést folytattunk az európai karácsonyozási és Mikulás-szokásokról. Kiderült, hogy a mi (eredeti) Mikulásunk a legszegényebb, mert:
1. neki nincsen lova, aminek ki lehetne rakni egy répát, ahogy a belgák teszik,
2. nekünk csak kisebb ajándékot szokott hozni, nem úgy, mint a hollandoknak, akik családon belül kihúznak egy nevet, és nagy ajándékot vesznek, kötelezően a családtag éves viselkedéséről szóló vicces verssel kísérve.

+1. Mi is szegényebbek vagyunk, mert nem rakunk ki kettő sört a Mikulásnak (és így az apukák nem kapnak sört a becsempészéskor, mint a belga apukák).

De nekünk jobb, mert:

1. a portugáloknak csak 24-e és 25-e a karácsony, a hollandok szintén csak két napot tartanak annak, és 25-én hatalmas partikba mennek (diszkó karácsonykor?!)…
2. a hollandok nem kapnak karácsonykor ajándékot…

A nemzetkarakter szubjektíven:
- ha nem ismernék otthonról lengyel srácokat, akkor azt mondanám, nem léteznek, mert itt csak kb. 14 lány van, akik éppen jókor jöttek Olaszországba, mert a néphagyomány szerint amelyik olasznak még nem volt lengyel barátnője, annak most van.
- nyugtató helyett a portugál fiúk társaságát használjuk /ott meg lányok nincsenek/, mert olyan nyugodt emberekkel még életemben nem találkoztam, mint ők. Ugyanakkor annyira nyugodtak, hogy lazán késnek 3 órát a megbeszélt találkozóról, és a kiránduláson is mindig elvesztek…

Firenze

Most egy kicsit eltűntem, mert utaztunk. Az úti cél Siena és Firenze volt. Azt hiszem eddig még nem éreztem igazi szerelmet, de Firenze rádöbbentett, hogy mi is az…mármint egy város iránt. Most csak egy villámlátogatásra futotta, így „csak” egy néhány kilométeres sétára futotta a városközpontban, és a Pitti Palotában töltöttem el röpke 4 órát… Gyönyörű kertje van, hihetetlen kilátással, 1780-as években telepített cédrussétánnyal… Szavakat sem találok, ami lássuk be, nálam elég furcsa…

Siena jellegzetessége, hogy az egyik legszebben megmaradt középkori város, főleg azért, mert a 13-14. század folyamán a sok városállami háborúzás után Firenze legyőzte, amelynek az lett a következménye, hogy bosszúból több évtizedre befagyasztották a kereskedelmet, ipart. Így a város rohamos fejlődése megállt, jelei most is láthatók- természetesen, ha az Armani bolt melletti kisutcán megyünk be… Ettől függetlenül Siena nem lopta be magát a szívembe, mert náluk tényleg irracionálisan sok a siesta 15-19 (nalunk csak 13-15), így majdnem éhen maradtunk, olyan nagyon sok dolog meg nincsen, egy háromnegyed nap alatt kényelmesen meg lehet nézni. A középkori kis utcák hangulatosak, és végre megtudtuk, hogy miért van mindenhol Pinocchio Toszkánában…

siena

Nálam szerencsésebbek biztosan tudják, hogy a történet és az írója is toszkán volt. Nekünk ehhez be kellett menni egy Pinocchio szaküzletbe (sic! Létezik.), ahol nem lepődtek meg a kérdésen, pláne hogy a turisták nagy része az egész sztorit Walt Disneynek tulajdonítja…Mi ennyire nem lőttünk félre, az olasz eredet megvolt.

Most éppen órám lenne, de az a bizonyos akadémiai 20 perc ugyan itt is létezik (Portugáliában csak 10 percet várnak – jellemző egy olyan népre, akiket 7-re kell hívni, hogy fel kilencre megjelenjenek – a lengyelek 15-öt) az olaszok meg hülyék, mert a mai 45 perces várakozás után mi, Erasmusosok eljöttünk, ők meg szerintem még mindig ott ülnek… és ráadásul nem is beszélgetnek…Az egyetem egy nagyon furcsa Bermuda-háromszög, vagy mi…

Már vannak itteni tradícióink is, például a Lusta Szombat vagy Lusta Vasárnap, amikor plédekkel felszerelkezve elmegyünk a Toronyhoz, vagyis az ottani smaragdzöld fűhöz, és csak süttetjük a hasunkat/hátunkat a még mindig meleg nappal…vasárnap a tengerparton voltunk. Igen, fürdőruhában (micsoda sokk…), igen még úsztunk is. Az olasz családok tüntelőleg csak napoztak, de a vizet már túl hidegnek találták a maga húsz fokával.

Különbségek és jellegzetességek:

1. A napszemüvegnek az arc 80 százalékát fednie kell.
2. A rizs és a tészta első fogás, nem köret.
3. A mellékutca kis bárjai is megélnek és kultúráltak.
4. Ha hirtelen fékezel, vagy nem indulsz zöldnél, rád dudálnak azonnal, de ha három oda-vissza tolatásból fordulsz meg az utca közepén, akkor nem.
5. Az olaszok mindent szinkronizálnak, így ritka a feliratos film (és persze hetekkel később mutatnak be mindent).
6. A vészvillogó minden KRESZ-szabály alól felmentést ad, így parkolnak három sorban az utca közepén.
7. Olívaolajat használnak főzésre és a napraforgóolaj a különlegesség.
8. A metróban mindenki az ajtó közepén várja, hogy felszállhasson és ezért senki sem mérges.
9. Salátához, húshoz, tésztához is esznek kenyeret, zsemlét, ami viszont só nélkül készül.
10. A közértben (PAM), mindig lehet friss kagylót vagy halat kapni.
11. Errefelé nem lehet se tejfölt, se kefirt szerezni, ami van, az nem hasonlít a magyarra.
12. A férfiak átlagosan 35 éves korukban, a nők 30 éves korukban házasodnak.
13. Házasságukig a férfiak általában otthon élnek, nem saját lakásban.
14. Általában véve sehol sem kell borravalót adni.
15. A kapura szalagot, szívecske alakú párnát vagy hirdetményt raknak, ha gyerek születik a házban (akár társasházban is).
16. Szelektív hulladékgyűjtéssel külön kezelik a műanyagot, a papírt és az üveget.
17. Az olaszok szinte semmihez nem használnak vajat, kenyérre egyáltalán nem kenik.
18. Ha szervízdíjat számolnak az étteremben, az 1-2 eurós fix tétellel (coperto) teszik, nem százalékosan.
19. Az éttermek 12-15 óra között és 19-23 óra között vannak nyitva, szigorúan!
20. Az üzletek pedig 10-13 és 16-20 között, kivéve az orario continuato feliratúak, ahol nincs “szieszta”.
21. A morbido az nem morbid, hanem puha és jó.

A következőkben pedig a hazaküldött levelek naplószerű változata. Jó szórakozást!

Szeptember 13.

Tegnap volt az olasz szintfelmérés, egy nagyon hosszú teszttel, amit egy ipartelepnek álcázott eldugott épületben tartottak. Olyan volt, mintha a ferencvárosi üres gazdasági parkokban bolyongana az ember…csak itt meg ronda olasz macskák is voltak… de rájöttem a logikára, amikor megláttam azt az 50-60 számítógépet, amit csak tesztmegoldásra használnak, hiszen az elhanyagolt kültér biztos megtéveszti a betörőket… A drótkerítés viszont úgy tűnik itt ismeretlen fogalom, mivel a kerítés tetejére hihetetlenül kreatívan törött sörösüvegeket applikáltak, amik a funkciónak teljesen megfelelnek. Arra is jó az ipartelep dizájn, hogy negyven percet késsünk, mert nem találjuk meg… Mindenesetre örvendetes, hogy az olaszok erre nem mondanak semmit, csak hogy “Szia, olasz tesztet jössz írni? Remek, hogy te is itt vagy!” és ebben ITT nincs semmi irónia.
A másik kedvencem a pisai buszközlekedés. Itt nem feltételezik, hogy az ember a buszra vár a megállóban, hiszen éppen meg is pihenhetne ott egy séta után, még akkor is, ha 30 ember áll ott. A busz ugyanis csak akkor áll meg, ha elegánsan kiteszed a praclid, mint a bizonyos lányok az út szélén….Hihetetlen komikus, amikor ezt egy hatvanas néni csinálja Dolce és Gabbana táskával, napszemüvegben az Arnó partján.

Október 8.

Cinque-terre

Azt hiszem itt az ideje, hogy az Erasmus akadémiai oldaláról is beszéljek egy kicsit, és ne csak arról, hogy milyen jót buliztunk, milyen gyönyörű volt a kirándulás Cinque terre-be /a világörökség része, öt kis falu a ligúr tengerparton, sziklákra építkezve/, amely kirándulást én szerveztem, s a kezdeti három fő helyett 26 fős csoporttá duzzadva tettünk meg a szombati 26-27 fokos ragyogó napsütésben, amikor csak én éreztem magam kimerülve, mivel mindenki azt hitte, hogy cinque terrei őslakos is lettem abban a percben, amikor megpendítettem a kirándulás ötletet. Visszakanyarodva az akadémiai vonalra: ezen kirándulás hírének terjedése a vírusmarketing szemléletes módja, mert a végén senki nem tudta, honnan indult, és engem is meghívtak… Első munkajog előadásunkon a professzor annyit mondott el, hogy az olasz munkajog története 1860 körül kezdődött, alapja a francia forradalom libertà economica-ja. Ezt másfél óra alatt, nem túlzok…