Bár már a tavalyi keretünk is nagyon erős volt, úgy gondoltuk, sosem árt, ha tovább erősödik a játékosanyag. Ennek megfelelően szerződtettük Pálinkó Gábort, a Kunszentmiklós NB II-es csapatának vezéregyéniségét, s Pápay Mihályt, az agilis és bámulatos kezdősebességgel bíró kiscsatárt, aki a szintén NB II-es Budai XI SE alapembere. A távozók névsora is két névre rúg: a halálos tempódobásairól elhíresült Bendik Tamás, már végzett collegistánk idén nem erősíthet minket. Mayer Gábor, domináns cserecenterünk pedig ideiglenesen visszavonult – bár hivatalosan még nem jelentette be.

Balikó Attila az NB I/B-ben szereplő Salgótarjánhoz igazolt. A súlyos kilométerekben mérhető távolságot ősszel csak egyetlen alkalommal sikerült leküzdenie, akkor viszont hozta megszokott formáját egy izmos dupla-duplával.

Szenteleki Laci is klubot váltott, a szintén NB I/B-s Budafokot választotta. A földrajzi adottságok ez esetben lényegesen kedvezőbbek, így Budapest remekbeszabott tömegközlekedése nyújtotta nagyszerű lehetőségeket és autójának teljesítményét kihasználva Laci legtöbb meccsünkön jelen tudott lenni, s ezzel erősíteni tudta a csapatot.

A többiek maradtak klubjaikban: Pajor Dávid, az NB II/C pontkirálya; Turbók Ádám, a középpálya motorja, Deák Z, a minden hájjal megkent irányító, satöbbi.

Pétervári János és jómagam idén nem vállaltunk NBII-es kerettagságot. Jani ősz óta futballkarrierjére (is) koncentrál, jómagam pedig épp a Los Angeles Clippers ajánlatán rágódtam, mikor közbejött egy fránya sérülés Albertirsán, mintegy a helyi vagányokkal való küzdelem mellékhatásaként. Így dilemmám gyorsan megoldódott.

Végezetül, de nem utolsósorban két Zoltánunkról: Varga nevű kollégánk mellékállásban tovbbra is a senior bajnokságban (is) pattogtat, Vargha GH fedőnevű erőcsatárunk pedig Dunaújvárosban tanul, fenyít, partyzik. Kosárcsapat arrafelé nem nagyon van, ezért karrierjének egyedüli letéteményese a mi szerény, ellenben világverő alakulatunk. Néha ellátogat hozzánk, olyankor jó a hangulat. A csapat eképpen való bemutatása után lássuk az őszi találkozókat.

8 mérkőzés várt ránk ősszel. A mérkőzések lekötése nem a legszerencsésebben sikerült (és a többiek szerint ebben én voltam a ludas; mindezt cáfolom): november 12. és december 8. között kellett lejátszanunk őket. Ez kissé talán erőltetett menetnek tűnik, de sikerült a problémák felé kerekedni. Bírtuk a sorozatterhelést. A másik negatívum az volt, hogy minden meccsünket idegenben kellett játszanunk. Az ellenfelek szurkolóitól megrakott csarnokok bizony megremegtették volna mások lábát – mi viszont kőkemények maradtunk, ahogy lentebb olvashatjátok majd.

7 győzelemmel és 1 vereséggel zártuk a félévet, utóbbi betudható annak, hogy az ominózus meccsen több kulcsjátékosunkat is nélkülöznünk kellett.

Az első két meccset viszonylag simán hoztuk:
MAFC Schönherz – Budai XI-MCC /A 87 – 97,
TFSE – Budai XI-MCC /A 68 – 90.

A harmadik sajnos buktával végződött:
ÁFDSE /A – Budai XI-MCC /A 88 – 72.

A következő meccsen kiköszörültük a csorbát (erre Janit leszámítva mindenki el tudott jönni, Gábor itt mutatkozott be – lányok sikongatásától volt hangos a Hauszmann utcai Sportpalota):
MAFC Kármán /B – Budai XI-MCC /A 76 – 101.

A Közleket nagyon lehengereltük – brutális meccs volt:
Közlek Henger – Budai XI-MCC /A 95 – 145.

A szezon legizgalmasabb meccse volt – mintha én írtam volna a forgatókönyvet. Mindkét csapat hat fővel jelent meg a helyszínen, ami előre jelezte: itt még nagy móka is lehet. Lett is. Jani a második negyedben ellépett futsalledzésre. Öten maradtunk. Jó szokásomhoz híven 4-5 perccel a vége előtt kipontozódtam. Ekkor még mentünk vagy hússzal, a végére azonban feljöttek egy pontra. Közben azonban ők is megfogyatkoztak, olyannyira, hogy végül 4 a 3 ellen fejeztük be a meccset. Forró volt a pite. Említtessék meg: ezen a meccsen a csapat 50%-át „valódi” MCC-sek alkották. Ilyen se lesz többet. ☺
MAFC Kármán /A – Budai XI-MCC /A 95 – 98.

A KRE elleni meccseink mindig botrányba fulladtak eddig, most is pattanásig feszültek az idegek, de a bírók higgadtak maradtak, így az ellen megúszta egy-két technikaival. A meccs végkimenetele nem lehetett kétséges:
KRE-BTK Soli Deo Gloria – Budai XI-MCC /A 95 – 109.

Az utolsó meccs elvben az első hely sorsáról döntött volna. Az ELTE Gyíkokkal tavaly is meggyűlt a bajunk, úgyhogy nehéz meccsre számítottunk. Ehhez képest még csak át sem kellett öltözni a győzelemhez. A meccs napján ugyanis kaptam egy telefonhívást a Gyíkoktól: el akarták halasztani a meccset sérülésekre hivatkozva. Eddig oké lett volna, csakhogy elfelejtették értesíteni a szövetséget, s ezt mi sem tudtuk. Teltek-múltak a napok, a szövetség bepipult, s 20-0-s végeredménnyel nekünk adta a meccset. Így hát:
ELTE Gyíkok – Budai XI-MCC/A 0-20.

Ez tehát 2008 őszének rövid krónikája. Tavasszal valószínűleg gyakrabban jelentkezem majd, legalább egyszer azonban mindenképpen. Kellemes vizsgaidőszakot, jó szórakozást, sportoljatok ti is sokat; akik januárban is járnak majd futni, azok között kisorsolunk majd két meccs utáni alsógatyát és négy pár büdös zoknit Jani és jómagam kollekciójából.

…egy díjról, a szabadságról és a terveiről

Gergő, Collegiumunk igazgatóhelyettese ez év novemberében azon tíz fiatal tehetség között foglalhatott helyet, akiknek a köznevelés területén kifejtett áldozatos munkáját Junior Prima Díjjal ismerték el. Ennek apropóján kérdeztem őt, s miközben lebilincselve hallgattam gondolatait a mai oktatás helyzetéről és a szabadságról – közben fel sem fogtam, hogy pár héten belül már búcsúznunk kell. Ám szívből remélem, hogy valóban nem örökre.

„2003 decembere óta a Mathias Corvinus Collegium igazgatóhelyettese […] Szigorúan szakmai alapú nevelőmunkájának eredményeképpen a kisközösségek és a nemzet iránt elkötelezett, azért tenni akaró, európai színvonalú szakmai ismeretekkel rendelkező fiatalok kerülnek ki a Collegium falai közül. Gergely a díjat az utóbbi évek során az oktatás és képzés területén nyújtott szakmai munkájának eredményeképpen érdemelte ki.”

/Részlet a Junior Prima Díj 2008 Magyar oktatás és köznevelés kategóriájában díjazott Deli Gergely bemutatásából/

Téged ki jelölt a Junior Prima Díjra?

Engem Várszegi Asztrik jelölt, aki egy másik alapítványból ismer közelebbről, ahol a Mathias Corvinus Collegiumon kívül dolgozom. Ez a Bencés Alapítvány, amely a Tihanyinál jóval kisebb. Mi szervezzük minden évben a Bencés Bált, amely egy nagy jótékonysági esemény. Mára elég rangos társadalmi eseménnyé nőtte ki magát, az Operabál után ez a legnagyobb ültetett bál. Minden bejövő forintot jótékonysági célra fordítunk.
Elég sokat dolgozunk itt együtt a Bencés renddel, így Asztrik atyával is. Tehát amikor ő, Prima Primissima díjasként jelölhetett valakit a Junior díjra, minket kérdezett meg. A barátaim engem ajánlottak. Bár ekkorra már mindenki más a bencés fiatalok közül, aki az oktatás területén tevékenykedik, már elment külföldre.
A jelölés még tavaly megtörtént. De ekkor nem kerültem be a díjazottak közé, egy ponttal maradtam le. Idén viszont fenntartották a jelölést, én azonban erről nem tudtam. Így mikor kaptam a hívást Hamburgban, hogy idén nyertem, az nagyon nagy meglepetés volt.

Te nem gondoltál arra, hogy külföldre mész?

De, csak ez nagyon nehéz. Az akadémiai pálya mindenhol egy nagyon szűk terület. Külföldön is hatalmas harc megy érte, főleg ott, ahol anyagilag is megbecsülik. Nehéz kimenni, pontosabban nehéz kimenni jó helyre. De már megfordult a fejemben és próbálkozni is fogok.

Az itteni munkáddal elégedett vagy?

Azért hagyom abba, mert már nem vagyok vele elégedett. Sajnos most nagyon sok sebből vérzik a Collegium rendszere. Ugyan már nagyon sokat gondolkoztam róla, de én most nem tudok megfelelő mennyiségű energiát belefektetni. Abbahagyom, mert már nem tudtam lelkiismeretesen végezni azt, amit itt kellett volna. Elfáradtam.
Az elején nagy erőbedobással csináltam és volt is egy felszálló ága a közös munkánknak. Akkor sok mindennel meg is voltam elégedve. A Collegium is sok mindent elért, de ma már nincsen bennem olyan lendület, ami most főként az egyetemi program reformjához kellene. Úgy éreztem, ehhez új ember kell, mert én már nem tudom vállalni. Az utódom egy külsős, Szalai Zoltán lesz, akit majd hamarosan nektek is be fogunk mutatni.

Most merre felé indulsz el?

Egyelőre most a másik munkámat hagyom meg biztos pontnak. Győrben vagyok egyetemi tanársegéd. Azért szerencsés ez a hely, mert egy héten másfél napot foglal le az életemből, így elég komoly szabadságot enged. Teljesen én oszthatom be a munkaidőmet, az órák kivételével. A szabadság pedig nekem nagyon fontos, ezért is választottam az akadémiai pályát, hiába hogy jóval alacsonyabbak a kereseti lehetőségek Magyarországon. De nekem ez a szabadság nagyon sokat ér és pótolja ezt a hiányt.
Egyébként nagyon szeretek oktatni. Győrben azért is jó, mert kis egyetem, kevesen vannak egy órán, általában 10-15 fő. Ugyan nem a legtehetségesebb diákok vannak ott, de nagyon szorgalmasak és a jogban hosszú távon ez bizonyos értelemben fontosabb, mint hogy valakinek jó képességei vannak. A jog nem ragad csak úgy az emberre, nagy figyelem kell hozzá és le kell ülni tanulni. Nagyon ritkán mutatkozik meg, ha valaki tehetséges benne, inkább a szorgalom számít. Persze az igazán zseniális jogtudósoknál a tudományos és gyakorlati életben is megmutatkozik tehetségük, de nagyon kevés embernek van arra lehetősége, hogy ezt megvillantsa. A gyakorlati jogi munkák többsége ugyanis rutin munka.

Amikor joghallgatónak jelentkeztél gondoltad volna, hogy az oktatás területén maradsz majd?

Igazából nem. Pont azért mentem jogásznak, mert a földtől elrugaszkodott embernek ismertem magam. Nagyon érdekelt a filozófia és a pszichológia. Filozófiából OKTV-ztem is, pszichológiai felvételire pedig készültem is. Akkor még külön felvételi volt, az óvónőképzők pszichológiai tankönyveiből kellett tanulni. A jungi pszichológia nagyon megérintett.
Tudtam, hogy én egy nagyon elméleti alapról indulok és egy „őrült”, idealisztikus képem van a világról. Gondoltam, a jogi egyetem éppen azért lenne jó, mert olyan képességeimet fejlesztené, amelyek még nem annyira erősek. Például a gyakorlati érzék, földhöz ragadtság. És ez bejött. Csak nem biztos, hogy ez volt a jó választás.
A gimnáziumban az volt az elképzelésem, hogy egy teljes embert képzek magamból. Próbáltam jól tanulni, de nem csak azokból a tárgyakból, amelyek érdekeltek, hanem matekból, fizikából és kémiából is – a történelem és a magyar mellett, ami kellett a felvételihez. Így próbáltam megteremteni magamban egy teljességet szakmailag. Mellette pedig sportoltam, nagyon intenzíven. Könnyű atletizáltam, hogy legyen ennek az egésznek egy fizikai oldala is. Minderre pedig nagyon jól megvolt a lehetőség Pannonhalmán. Jó tanárok voltak és mellette erős volt az atlétika is, a várkörökkel. Jártam versenyekre és tartottam egy időben atlétikából az iskolai rekordot is.
De mindez az egyetem alatt széthullott. Sajnos a sport nagyon kimaradt az életemből, ezt tényleg nagyon sajnálom. A jogi egyetemen ezt nem nagyon forszírozzák.
Másrészt azért mentem jogra, mert volt egy családi hagyomány is. Nagyapám mindkét részről jogász volt, egyikük ügyész, másikuk vállalati jogtanácsos. Anyai részről pedig még több jogász is volt a családban. Dehogy mi az a jog, azért azt nem nagyon tudtam. Mi még nem voltunk annyira tudatosak a felvételinél, mint manapság a fiatalok. S mivel régen nem is volt ennyi szak, mindenki a klasszikus pályákra ment. Pannonhalmáról pedig nem volt szokás új szakokat választani, így az alternatívákat sem ismertem jól.
Mai fejjel egyébként közgázra mennék, az szinte biztos.

Ilyen beállítottsággal?

Igen. Pont a szabadság miatt. A jog nagyon lefoglalja az embert, nagyon sok energiáját leköti, gyakran feleslegesen. Ha még hasznos lenne, azt mondanám, megéri. Ráadásul borzasztóan alacsony szinten oktatnak, még az ELTÉ-n is, ami az ország legjobb jogi kara. Egy-két kiemelkedő tanár heroikus teljesítményén múlik, hogy néhány értelmes dolgot is lehet tanulni.
Ebbe belefárad az ember, én legalábbis belefáradtam. A harmadik évtől úgy nyomtam már végig, hogy igazából nem sok fantáziát láttam már benne. Igyekeztem a lehető legkisebb energia befektetéssel a lehető legnagyobb eredményt elérni. Ez meg is látszott az eredményeimen.
Másodiktól pedig már úgy csináltam az egyetemet, hogy elkezdtem egy újságnak fordítani. Ez egy gazdasági magazin volt, amelytől később már mint vezető-szerkesztő jöttem el. Ez azért sok energiámat lefoglalta.
Negyediktől már dolgoztam itt a Titkárságon is. Az államvizsgákat is úgy csináltam végig, hogy reggel nyolctól délután egyig, kettőig itt dolgoztam és utána mentem tanulni a vizsgákra.
Azért az egyetemen is próbáltam a pozitív lehetőségeket kihasználni, ezt mindenki másnak is nagyon ajánlom. Így menjetek külföldre, ez muszáj. Erasmusszal, CEMS-szel vagy bármivel, amivel tudok. Minél többször. Magyarországon nagyon kevés az olyan egyetem, ahol érdemes maradni. Ha az ember külföldi barátokat szerez, már megérte. De kint láthatja azt is, hogy ott milyen modellek vannak, hogyan oktatnak, mit követelnek. Olyan jogász ismerősöm is van, aki szintén utálta ezt az itthoni képzést, kiment Németországba és azt annyira megszerette, hogy most ott oktat.
A jogtudomány amúgy nagyon csodálatos dolog, csak ez nem tűnik ki a hazai oktatásból.

Nem is voltak olyan tanáraid, akiknél ezt érezted volna?

De, persze. Volt egy-két óra, amit nagyon szerettem. A Római jogi Tanszéken például volt egy fiatal oktató, akinél római jogi szövegek olvasását tanultam az első két évben. Ő nagyon felkészült, teológiai ismeretekkel is rendelkező tanár volt. Ugyanígy a német jogi szaknyelvi órákat is nagyon szerettem. A pszichológia jogászok iránt pedig a korábbi érdeklődésem miatt fordultam.
A nagy tanár-élményeim amúgy a doktori iskolában jöttek. A Pázmány doktori iskolájában fantasztikus tanáregyéniségeket ismerhettem meg.

Például kiket?

Például Péteri Zoltánt. Én még Gáspárdy tanár urat is ismerhettem. Ő is egy fantasztikus ember volt, hatalmas szaktudású és nagyon jó tanár.

Mivel foglalkozol a doktori iskolában?

Egy összehasonlító jogi témám van, a jó erkölcs tilalmába ütköző jogügyletekkel foglalkozom. Egyrészt történeti, másrészt összehasonlító jogi oldalról közelítem meg. Előbbi azt jelenti, hogy a római jogban is igyekeztem ezt a témát kikutatni, a középkori jogi forrásokkal együtt. Utóbbi pedig egy hatályos rész, ahol a francia, német és magyar szabályozást hasonlítom össze.

Mikor szeretnéd befejezni?

Most januárra tervezem, már 70 százalékos készültségen áll a dolgozatom. Így jövőre már szeretném megszerezni a doktori fokozatot.

Most, hogy innen elmész, ezeket a munkáidat szeretnéd folytatni?

Igen, a tanári állást biztos, hogy megtartom. De próbálok külföldre is elmenni. Ha ez nem sikerült, akkor szeretnék kicsit a szakmában dolgozni. Mivel történeti tárgyakat tanítok, római jogot, nagyon érzem, hogy már felejtem a hatályos jogi szabályozást. Látom, hogy az oktatás érdekességét, színvonalát emelné, ha tudnám a római jogi intézményeket a hatályos jogi megoldásokhoz kapcsolni. Habár sokfelé voltam szakmai gyakorlaton, de azért úgy gondolom más az, ha az ember már az irodában dolgozik.
Hosszú távon pedig biztos, hogy a non-profit szféra, ahol szeretnék dolgozni. Az is elképzelhető, hogy egy idő után visszajövök ide a Collegiumba. Azért nem szeretnék minden kapcsolatot megszakítani a Collegiummal, rendes alumnusként szeretnék még itt maradni.

Ha most elképzelnéd, tíz év múltán hogyan látnád magadat?

Legszívesebben egyetemi oktatóként látnám magamat, valamelyik külföldi egyetemen.

S melyik nyelvterületen?

Német vagy angol. De igazából az angol nyelvterület elég tág megfogalmazás, mert angolul oktatnak már a Távol-Keleten, Dél-Afrikában és Dél-Amerika egyes országaiban is. Szóval ez nemcsak az USÁ-t vagy Kanadát jelenti, hanem nagyon sok mást is.
Vagy még úgy tudom elképzelni magam, hogy egy fejlődő országban, egy karitatív szervezetnél dolgozom.

Jogászként tudnál többet adni egy társadalmi szervezetnek, vagy az eddigi tapasztalataid, a beállítottságod az, ami a non-profit szférához köt?

Hát, a non-profit szférában jól jön, ha valaki jogász, mert például egy átlagos magyar szervezet ritkán tud egy jogászt megfizetni. Ha viszont nemzetközi szinten nézzük, előbbinek nincsen túl sok jelentősége. Amit ugyanis az alapképzésben kapunk, az egy használhatatlan tudás. Az Erasmusos félévem alatt Koppenhágában például arról jóval többet tanultam, hogy a fejlődő országoknak hogyan kell segítséget nyújtani, mint itthon. Ugyanakkor nagy nemzetközi szervezeteknél igen komoly jogi munka folyik. Ehhez tehát meg kell szerezni a szükséges tudást.

Ezt hol tehetjük meg?

Külföldön van lehetőség erre, specializálódva az osztott rendszerű képzésben. Sok területről el lehet jutni a non-profit szférába, vagy az olyan –a magyar jogászoknak még ezoterikusnak tűnő jogterületre-, mint a sportjog.

Szabad firtatnom a családi állapotodat is?

Kapcsolatban vagyok, most már több, mint három éve. Barátnőm jelenleg kint tanul Dániában, egy neki való szakon, multimédia designe-on. Még nem tudom, hogyan juthatnék ki hozzá, de az is lehet, hogy együtt nézünk egy helyet külföldön, vagy hazajövünk. De ez utóbbit szeretném most legkevésbé.

Még a bencés éveidre visszatekintve: volt ott valaki, aki mély nyomot hagyott benned, esetleg máig a példaképed?

Volt, igen, több ember is. De nem igazán példaképeim ők, hanem nagy hatással voltak rám. Így Csóka Gáspár atya, aki történelmet tanított nekünk. A Pannonhalmi Levéltárnak is ő a vezetője. Nagyon tetszett az a világ, amelyben ő dolgozik és tetszett a történelemfelfogása is. Az órái is jók voltak, mindig nagyra tartottam az emberi tartását és hogy véleményéhez mindig tartotta magát. Néhány tanácsát igyekeztem betartani, de voltak olyan életvezetési tanácsai is, amelyeket viszont nem tudtam betartani. Ő például azt mondta, hogy egy férfi 25 év alatt még ne menjen háztűznézőbe☺. Néhány szerelmi krízis során eszembe jutott ez és valahol igazat is adok neki, hogy nagyon sok sebet ejt a felkészületlenségünk. Főleg a fiúké egy komoly kapcsolatban. Ezért mondhatta ő a 25 évet, amely egyébként a római jogban is a felnőttség korhatára volt, bár nem tudom, hogy ezt ő tudta-e.
Ő segített abban is, hogy megtanultam valamennyire okleveleket és kódexeket olvasni. Ez például elkerülhetetlen volt a mostani kutatásomnál is.

Merre jártál kutatásaid során? Hamburgba is emiatt mentél?

Igen. Sokfelé sikerült eljutnom. Hosszabb ideig voltam Münchenben, ahol az olimpiai faluban laktam. Nem messze attól a helytől, ahol az izraeli sportolókat túszul ejtették. Voltam Pisában is, itt nagyon jól éreztem magam. Nagyon jó a pisai egyetem, sok középkori anyaguk van. A nyáron pedig Párizsban voltam és ott egy jog-összehasonlító intézetben dolgoztam. Legutoljára pedig Hamburgban jártam, ami szintén egy nagyon jó hely volt.

Kinek a segítségével tehetted meg mindezt?

Tagja vagyok egy kutatócsoportnak, ők küldtek ki Münchenbe és Pisába. Párizsba Péteri professzor úron keresztül jutottam ki, Hamburgba pedig magam pályáztam.
Emellett volt néhány rövidebb tartózkodásom is. A legszebb Szicíliában volt, amikor Katániában töltöttem egy hetet egy római jogi világkongresszuson. Ez fantasztikus élmény volt.

A karácsonyt hol töltöd?

Karácsonykor a családdal leszek.

Pécsett?

Nem. Pécsi születésű vagyok, de a szüleim már Bátorterenyén élnek. Velük leszek Szenteste, másnap pedig együtt karácsonyozom a barátnőmmel.

Akkor kellemes ünnepeket kívánok és köszönöm a beszélgetést!

Én is nagyon szépen köszönöm! Békés karácsonyt és boldog új kívánok Nektek!

Az alapoknál kezdve, hiszen nem mindenki ismeri a verseny részleteit: mit érdemes tudni a Teldersről, hogy foglalnátok össze a lényegét?

Juhász Márti: A Telders nemzetközi perbeszédverseny – más néven a jogászok Európa-bajnoksága, amit minden évben Hágában rendeznek meg a Nemzetközi Bíróság épületében. Szeptemberben adnak egy jogesetet, amely két fiktív állam jogvitájára épül, és a Nemzetközi Bíróság ügymenetét követve egy írásbeli és egy szóbeli fordulóból áll. Az írásbeli fordulóra januárig van időnk felkészülni és elkészíteni a keresetlevelet, amit aztán áprilisban egy szóbeli forduló követ a Béke Palotában, Hágában – igazi nemzetközi bírók, szakértők és hús-vér jogászok előtt.

Pusztai Dávid: Hozzátenném, hogy mindig megkérdezik, hogy mi az a „Telders”. Ez egy tulajdonnév: egy leideni jogásznak a neve, aki a holokauszt alatt védte a zsidókat, amiért a németek megölték.

Magával a versennyel az ELTE ÁJK által meghirdetett fakultáció keretében kerültetek közelebbi kapcsolatba. Megszabtak valamiféle kritériumot a jelentkezéshez: gondolok itt a nyelvtudásra, szakmai előképzettségre?

Deli Zsófi: Gyakorlatilag nem volt megszabva semmilyen feltétel, minden érdeklődőt szívesen fogadtak. De végül is mondhatjuk úgy, hogy magas mércének kellett megfelelni…(szolid kuncogás)

P. D.: Akkor ezúton szeretném lelkesíteni a jogászokat, mert az egész úgy indult, hogy tavaly ketten jártunk Róna tanár úrhoz Pállfy Mikivel és egy két évvel ezelőtti jogesetet oldogattunk egész évben. Aztán szeptemberben megkerestem Zsófit és Mártit és befűztem őket. Úgy kellett lasszóval fogni az embereket – jó, őket nem kellett kétszer kérni, de jó lenne, ha a következő években nem kellene úgy összehalászni a társaságot.

Nem is jelentkeztek többen a fakultációra?

P. D.: De, két kemény hétig volt még három tagunk, akik nagyon sokáig kitartottak…
J. M.: Elég ad hoc módon alakultunk, és az elején a Tanár úr nem is vett minket komolyan. Mesélte ugyanis, hogy régebben úgy válogatta ki az embereket a szemináriumából. Voltak tizenvalahányan és azokból választotta ki a legtehetségesebb diákokat. Hivatalosan tehát így megy.

A 2004/2005-ös csapatnál például póttagok is voltak…

P. D.: Igen, most már talán nálunk is lesznek. A nyugati csapatoknál is egyébként ez volt a jellemző: a németek voltak vagy nyolcan…

D. Zs.: A leideniek is. Külföldön külön válogatókat tartanak több egyetemen is.

Magyarországon viszont csak az ELTE-n van lehetőség bekapcsolódni a versenybe.

P. D.: Igen, de a másik ilyen nemzetközi versenyt – a Jessup-ot több egyetem is bonyolítja.

D. Zs.: A Pázmány, Szeged, még a CEU is. Idén csak két jelentkező volt, de arra nagyobb az érdeklődés.

Róna (nemzetközi jogi tanszék tanára) tanár urat már említettétek. Kik segítettek még a felkészülésben?

D. Zs.: Az írásbeli részre gyakorlatilag csak Róna tanár úr segített minket.

J. M.: Dr. Tanács János tanár úr pedig a logikai érvelésünk felépítéséhez járult hozzá. A szóbeli résznél – itt jártunk igazán konzultációra – Allan Tatham (a kollégium competition law-t oktató tanára) dr. Varga Erika, dr. Kardos Gábor és dr. Sipos Attila működött közre.

P. D.: Sipos Attila (HungaroControl Zrt Jogi Osztályának vezetője) rágta a szánkba a légjogi szakirodalmat és a Hungarocontrol teljes stábja és szakkönyvtára is a rendelkezésünkre állt. A Hungarocontrol a magyar légi irányítást ellátó Zrt. Mivel a jogesethez a légjoggal kellett behatóbban megismerkednünk, ezért kértük a segítségüket.

J. M.: Stáblistánk van…

D. Zs.: Támogatóink között van a Collegium is, ugye. Ati (Orbán Ati – ha valakinek nem lenne egyértelmű) rengeteget segített nekünk. Az pedig, hogy a 116-os szoba végig nyitva állt előttünk, felbecsülhetetlen támogatást jelentett.

P. D.: A titkárságot pedig last minute akcióként este 10-ig használhattuk, hogy ki tudjuk nyomtatni azt az iszonyú mennyiségű anyagot, amire szükségünk volt a versenyhez.

A nyolc hónapos felkészülés alatt nem csak a konkrét jogesetet kellett boncolgatnotok, hanem a nemzetközi jogról is szereznetek kellett egy átfogó képet…

J. M.: Azzal is megismerkedtünk, mert másod-harmad éven ez nem tantárgy.

No de voltak kellemesebb fázisai is a felkészülésnek: a kisasszondi kalandot a pusztában egy kúriában ide sorolnám. Azt nem mondhatjátok, hogy ez megviselt volna titeket – még ha a vizsgaidőszakban is került rá sor.

J. M.: Teher semmiképp sem. Felüdülés volt.

P. D.: Az volt, csak az volt a baj, hogy napi 8-10 órán át írtuk a memorandumot. De még így is nagyon megérte. Pár héten belül vissza is megyünk, de már csak szigorúan ünnepelni.

Rendeztetek egy főpróbát is a kollégiumban, amelyre laikusok is elmehettek imitálni a Nemzetközi Bíróság plénumát. Az utolsó napokban még sok változtatást eszközöltetek a beszédeiteken, mennyire volt az a végleges verzió, amit mi, kollégisták is hallhattunk?

D. Zs.: Itt igazán nincs végleges verzió. Az a beszéd is, amivel az utolsó pillanatban kiálltunk, bármikor borulhatott. Borult is! A bírák kérdéseitől függött minden.

P. D.: Ha viszont úgy nézzük, hogy mennyire tudtuk elmondani azt az eredeti elgondolást, amit leírtunk, akkor azt mondanám, hogy csak 25%-ban változott a szöveg. Akkor is csak retorikai elemeket tettünk bele. Miki beszéde változott meg nagyon. Az utolsó este írtuk át az egészet, amit végül nagyon jól sikerült előadnia.

Hiszen nem csak mint jogászok, hanem mint szónokok is jelen voltatok a versenyen. Mennyire gyakoroltátok be a fellépést? Kialakítottatok felvett szerepeket? A hírek szerint ugyanis a Tanár úr náci kiképző tiszthez és kedves óvónénihez hasonlította egyikteket-másiktokat.

D. Zs.: Igen, Róna tanár úr azt mondta, hogy valósítsuk meg önmagunkat és ragaszkodjunk az egyéniségünkhöz. Sajnos nekem el kellett válnom a személyiségemtől. (heves fejrázások a csapattagoktól + sokat sejtető vigyor) A második bírónál valóban kihoztam az igazi náci típusú megnyilvánulásaimat, míg az elsőnél egy kedves és szimpatikus, pimasz jogi képviselőt kellett alakítanom, ami távol áll az egyéniségemtől…

P. D.: Külön zsűri volt arra, akik kizárólag a szónoki képességeket pontozták. Ők azt mondták, hogy a magyarok kifejezetten azzal tűntek ki, hogy színt vittek az előadásukba. Tehát nem egy száraz, jogászi monológot adtunk elő, tele volt érzelmi töltettel. A logikai gondolatmenetét is kiemelték az előadásunknak, mert egyszerű volt, világos és érthető. Ezzel gyakorlatilag az anyanyelvű csapatokat is megvertük a nyelvi hátrányok ellenére.

D. Zs.: És mi gyakran hozzászóltunk az ellenfeleink beszédeihez. Mert voltak, akik csak kiálltak és a bíróra koncentráltak.

Kikkel kerültetek szembe a verseny során?

J. M.: Mi, felperesekként két anyanyelvi csapattal: először a skótokkal, azután a leideniekkel. Alperesi oldalon pedig a spanyolokkal és a görögökkel. De elég nemzetközi a társaság, tehát a nemzeti színek mögött ott voltak az írek, angolok… Nem kifejezetten homogén társulások voltak. A nemzeti karakterek eléggé globalizáltra sikeredtek.

Érződött valamilyen megkülönböztetés Kelet és Nyugat között – akár tudásszintben, akár a bírák, csapatok hozzáállásában?

D. Zs.: Voltak olyan nemzetek, akik nagyon barátságosak voltak, például akik a gröningeni egyetemről jöttek. Először a dánok, akikkel együtt voltunk elszállásolva, és a németek tűntek úgy, hogy eléggé fennhordják az orrukat. Aztán végül mögöttünk végeztek, és a dánok utána odajöttek gratulálni az utazás reggelén. Ott kicsit megfordult a kocka. De nekem alapvetően jó benyomásaim voltak.

P. D.: Összességében nekem is, a bírák részéről sem éreztem ilyet. Bár azért Leidennek nagyon lejtett a hazai pálya. A végeredményben pedig jócskán felborult a papírforma. A hollandok, angolok sehol nem voltak.

Hogy a piszkos anyagiakról is szó essen: milyen díjakkal motiválták a versenyzőket?

P. D.: Könyvekkel. Szakirodalommal. Egy sort jelent az önéletrajzban… Ez a verseny tényleg már csak magáról a részvételről szól, nem az azt követő anyagi juttatásokról. A nevezési díj is egy horribilis összeg: 1400 € volt. Ahhoz képest, amit hozzánk vágtak: 3-4 monográfiát, meg 8-9 folyóiratot, ez núdli. Nem ez a lényeg.

Az egyetem mennyire ismerte el az eredményeteket?

P. D.: Ezt még nem lehet megmondani. Híre van tanárok, diákok között is. De igazából kari szinten csak szeptemberben szokták az ilyen teljesítményeket honorálni.

Az egyetem NATO-termében viszont egy elég nagyszabású fogadást adtak a tiszteletetekre, ahol a külügyminiszter is megjelent. Ez azért ígéretes gesztus az egyetem részéről.

P. D.: Az nem az egyetem, hanem a tanszék gesztusa volt. Ők eddig is támogattak.

Jövőbeli terveiteket azért biztos befolyásolta ez a tapasztalat. Nemzetközi jogi demonstrátorság? Vagy az egy hajszállal ismertebb nemzetközi perbeszédversenyen – Jessup-on való megmérettetésben gondolkoztatok-e?

D. Zs.: Szeretnénk külföldön tanulni, a tanárunk is Oxfordban fog tanítani a közeljövőben, ahová mi is igyekszünk kijutni. De a rákövetkező évben mindenképp megpróbáljuk a Jessup-ot is. Róna tanár úr már előre is elvállalta a felkészítésünket.

J. M.: Mindannyian a nemzetközi joggal szeretnénk foglakozni, aztán majd meglátjuk, hogy pontosan melyik szeletével. Még nagyon az elején vagyunk és csak légjogot tanultunk hivatalosan.

Aztán csöng a telefon, hogy a Lánchíd Rádióhoz ki menjen nyilatkozni. Még szerencse, hogy végére értem a mondandómnak. Minden esetre már most bejelentkezek egy két évvel távolabbi időpontra, hogy az amerikai sikereikről is időben tudjak majd pár sort írni. Ki tudja akkor is mivel lesz tele a naptáruk?