A lakosság hatvan százaléka, tehát egész aktívnak mondható, de „kegyeikért“ számos program verseng. A negyven százaléknyi passzív arány pedig nagyon sok. Azon gondolkodtam , mi lehet ennek a hátterében: mert nem szívesen könyvelném el az egészet úgy, mint a lakosság igénytelenségének fokmérőjét és morzsolgatnám könnyeim a kultúra végső letűnésének réme miatt.

Az emberek azt hiszem, alapvetően kíváncsiak, de számtalan információval látják el őket. A legtöbbért semmit sem kell tenniük. Sőt, a legtöbb elől inkább menekülni igyekeznek. A szabadidő aktív eltöltésért, főleg, ha az valamilyen kulturális program pedig áldozni kell: időt, pénzt, energiát. A pihenésnek pedig számtalan egyszerűbb módja is adott.

Ahhoz, hogy egy-egy kulturális célpont – nevezetesen a múzeumok – magukhoz vonzzák az embereket, ahoz erősen motiválni kell a leendő látogatókat. Persze számít a távolság, a tartalom és a ráfordítandó összeg is. A múzeumok, azt hiszem időben és ügyesen ismerték fel ennek a jelentőségét és megújulni látszik, az amúgy nehezen mozdítható hagyomány. A kommunikáció, a kultúra promóciója új értelmet nyert: manapság a nagyobb kiállítások kampányait profik készítik. Legutóbb Londonban jártamkor, az Undergound folyósóin a pesti Medici kiállítás plakátjai vigyorogtak rám és én boldogan áradoztam a nemzetközi csapatnak. A felhajtás többnyire nagy. A csoda hol hosszabb, hol rövidebb ideig tart. Mindennek nagyon örülök ( én valamiért múzeum-fan vagyok☺).

Mindezzel együtt három problémám van a jelenlegi helyzettel: az egyik az, hogy a kampány ilyenkor csodáról szól, attól hangos az ország és az egész inkább egy egzotikus lényeket felvonultató karnevált idéz és mérhetetlen összegekbe kerül. A második ebből adódik: nem mindegyik hely engedheti ezt meg magának: a kisebb, speciális gyűjteményt bemutató vagy helyi múzeumok üresen konganak betérők híján. Azok a helyek, amelyekhez a legjobban lehetne kötődni, mert olyat rejtenek, ami az ott élőnek, azzal foglalkozónak különösen fontos lehetne, hogy megismerje a múltját, és megértse a jelenét. A harmadik már egészen bosszant: a múzeumi belépődíjakat egyidejűleg -főként „csoda-szezonban“- csúnyán megemelték. Ezzel együtt nem látok több, újabban megvásárolt, restaurált anyagot a csoda kiállítóhelyek állandó – a csoda dicsfénye mellet – csendesen meghúzódó tárlatain. Pedig szakember, aki dolgozhatna velük, azt hiszem bőven akad.

Erre sok szempontból gyógyír volt a Reneszánsz Év, amit hol dicsérnek, hol bírálnak, de mindenesetre elképesztő gazdagsággal és fókuszált figyelemmel fordult afelé, ami a miénk, amit meg kell ismernünk, amire büszkék lehetünk. Ezért kívánok boldog Új –reneszánsz- Évet! Remélem a kiállítások, múzeumok promotálása, látogatottsága ezután kiegyenlítettebb, átlagosan jobb lesz. (Jött az ünnepi bélyeg is márciusban, annak rendje s módja szerint…) Persze értem, hogy nemzetközi szinten is versenyben vagyunk és az árpád kor a nyugati kollégáknak nagyon keveset mond. De ne főként nekik, és a bankok nagy örömére rendezzünk „kulturális svédasztalokat“: jobban mondva a svédasztalnál falatozhasson a nyírségi kisiskolás és a helyi néprajzi, vagy a kisebb technikatörténeti gyűjtemény is. És az sem árt, ha a csoda ideszállítása helyet körülnéznék, mi az ami háznál van. A „nagyoktól“ pedig tanuljanak a kisebb helyek is: az ő módszereiket kisebb méretben is lehet hasznosítani. Folytatni kell azt, ami elindult és ami nagyon örvendetes, hogy lassan élő a múzeum: nem hideg, túl tágas, frusztrálóan tiszteletet parancsoló kötelező program többé, hanem továbbélő, tanító – megkockáztatom: szórakoztató – tárháza, annak ami a miénk.

Mivel – ettől függetlenül – a kampányoknak komoly költségei vannak és sok „gyöngyszem“ ilyet nem engedhet meg magának, a magam szerény eszközeivel: egy-egy blogbejegyzéssel igyekszem – random válogatásban – rájuk is felhívni a figyelmet. Remélve, hogy a sorozatban bemutatott múzeumok azért felkeltik egy-egy kíváncsi figyelmét.