Ha Nixon neve szóba kerül, azonnal a Watergate-ügyre asszociálunk, mely méltó befejezése volt egy amúgy is csak korrupcióra építkező, hatalmával visszaélő kormány pályafutásának elnök székébe is kerülő botrány részleteit Alan J. Pakula már megfelelően kibontotta a nyilvánosság számára Az elnök emberei című alkotásában. A film Carl Bernstein és Bob Woodward újságírók nyomozásán keresztül mutatta be az esetet, mely az amerikai demokrácia bukásának, de az oknyomozó újságírás diadalának bizonyult. Ron Howard rendező még a főcím alatt átpörgeti erről a fontosabb tényeket, minthogy egy kevésbé ismert adalékkal akarja gazdagítani tudásunkat, mely a lemondást követő harmadik évben játszódik: egy nevezetes interjúval.

Nixon megélte azt a megaláztatást, melyet eddig egyetlen amerikai elnöknek sem kellett elszenvednie: idő előtt el kellett hagynia posztját. Magatartásával mintegy beismerte, hogy nem pusztán eltussolni szándékozta az ellenzék lehallgatásával járó felfordulást, de talán ő maga volt a terv értelmi szerzője is. Bukását követően lelkileg és fizikálisan is összeomlott, hónapokig tartó kórházi kezelése alatt pedig volt alelnöke (és egyben utóda), Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, így nem kellett bíróság elé állnia az esetleges bűncselekmény miatt. Az amerikaiak a tisztességes pert vagy legalább a vizsgálóbizottság elé állítását követelték, s maga Nixon is készült egy teljes, rehabilitáló televíziós szereplésre, ahol végre tisztázhatná a nevét. Az alkalom 1977-ben adatott meg, amikor David Frostnak, egy brit showmannek sikerült kieszközölnie a nagy találkozást. Az emberek az elmaradt számonkérést, Frost élete interjúját, Nixon pedig a politikai életbe való kambekjét várta a szóban forgó beszélgetéstől. Arra senki sem számított, hogy a televíziózás történetének egyik legnézettebb műsorát gyártották le.

Peter Morgan forgatókönyvíró Frost és Nixon ellentétes karakterét állította a film középpontjába, így a politikai töltet elsikkad és valódi kamaradrámának lehetünk tanúi, ahol a jellemek összeütközése jelenti a fő konfliktust és nem a meggyőződés. Nehezen is beszélhetünk meggyőződésről egy olyan ember esetében, mint Frost, aki komikusként kezdte pályáját, ausztrál és brit hálózati csatornák bulvárműsorainak házigazdájaként partizza végig a kontinenseket, beszélgetőpartnerei pedig a Bee Geesből és néhány szabaduló művész közül kerülnek ki. Frostot maga a stábja is alkalmatlannak tartja egy olyan nagy falat bekebelezésére, mint amilyen a Trükkös Dick-ként elhíresült Nixon, sőt még maga Frost is megingatható saját intelligenciájával kapcsolatban, ellenben megérzi a dobbantási lehetőséget Nixon lemondásában. Saját pénzéből finanszírozva belevág az interjúba olyan körülmények között, hogy ha lealázza az exelnök, akkor nem csak szakmailag, de anyagilag is olyat hasal, amit egy életre sem fog kiheverni. Ráadásul saját producere szerint se nem újságíró, se nem szakember, egyszerűen csak egy előadó. Nem túl rózsás kilátások…

Főleg ha tudjuk, hogy kit spanolnak a vörös sarokban (egyébként a teljes interjú olyan, mint egy bokszmeccs, és nem csak az agytekervények bokszkesztyűként való egymásnak feszülős, vadromantikus képzavara miatt: szalagcsere alatt hol a tévést acélozzák, hogy így kapd el a torkát, vagy az elnököt hűsítik izzadságcseppjeinek törölgetésével – nem vicc!). Nixon finoman leegyszerűsítve és lekerekítve lenézi Frostot, csak azért ment bele a harcba, mert a brit playboyt könnyebb legyűrni, mint valami amcsi nagyágyút, és nem mellékesen többet is fizetett érte: elnök úr zsebébe egyenesen. Nixonnak „csupán” néhány évtized politikai lavírozás pihen a háta mögött, s noha némi kommunikációs és szereplési zavarokkal küzd (lásd már említett izzad-mint-állat effektusa, heveny embergyűlölete, szórakoztató, ámde magunk tisztázásakor nem épp megfelelő szarkazmusa és egy cseppnyi alkoholizmus – nem súlyos, csak épp annyi, hogy néha meglássuk az igazi Nixont, ami nem szép látvány), mégis neki áll a zászló.

Hogy mégsem a bokszmeccsi hasonlat, vagy a teniszmérkőzésekre jellemző fej ide-oda kapkodás uralja a gyöngyvásznat, az annak köszönhető, hogy a film első kétharmadában az interjú előkészítése, no meg a főszereplők egymást kóstolgatása (karom meresztgetés, entellektüel oltások, estébé) jut főszerephez. Ez kellően mozgalmas ahhoz, hogy a jó öreg szakzsargonhoz nyúlva „odaszögezzen minket a székhez”, no de még így se várjon senki vérbő akciójeleneteket, mert az biza nem lesz, de ez még egy vizsgaidőszakban megfáradt agynak sem fog hiányozni. (Még akkor sem ha az egész filmet végigbeszélik és nem elegendő rutinszerűen a kukoricát őrölni. Vagy a chipset. Mindegy.)

Ha már főszerepnél tartottunk, csak a legnagyobb tisztelettel adózhatunk a Frostot megformáló Michael Sheen-nek, aki nagy utat járt be a Válótársak rocker Mókusa óta, egészen A királynő Tony Blair-jéig. Húszdolláros mosolya egészen úgy ragyogja be a nézőteret, ahogy azt mi magyarok Vízy András óta megszoktuk egy showmantől – jelzem, valahogy az eredeti Frostot is hasonló boldogsággombócnak képzelem. Persze, ennél jóval árnyaltabb a kép, de nem akarom annyira ajnározni, mert még elhalványulna mellette Frank Langella, aki abszolúte győztese a filmnek, mint Richard M. Nixon. Ugyan a sminkes is odatette magát, hogy újra Dicky mondhassa el kampánybeszédeknek is beillő válaszait Frostnak, de Langella hanghordozása, járása, gesztusai egy az egyben Nixont idézik. Bár annyira ne lepődjünk meg e két remekbeszabott alakításon, hiszen már két éve hozzák a Westend és Broadway színpadán karaktereiket. Bezony, Peter Morgan először színpadra álmodta meg a titánok gigászi harcát, amit ráadásul úgy akart megalkotni, hogy ne lehessen filmre adaptálni. De hát van az a pénz…

A többi szereplőről is emlékezzünk meg, mert nagyon jó kis csapatot hoztak össze: Kevin Bacon Nixon jobb kezeként ráncolja a homlokát (ehh, ez milyen zavaros :D ), Sam Rockwell és Oliver Platt Frostba próbálnak némi értelmet plántálni, mint Nixon-specialisták, Matthew MacFayden szintén Frost vitorláját dagasztja, ja és Rebecca Hall-t is szokás mostanság nagyon dicsérni. Ez így rendben is van a Vicky Christina Barcelonáért, de ebben a filmben kimerül a szerepe annyiban, hogy Cher-frizurájával korhű hangulatot teremt.

Ron Howard-ra a Da Vinci kód óta csúnyán illik sandítani, pedig még el sem készült az Angyalok és Démonok, na majd akkor lesz érdemes inkvizíció elé állítani. Most örüljünk, hogy az Apolló 13 és Egy csodálatos elme után megint van egy klasszikus-gyanús remeke, ami még szép kis bankot robbanthat február 22-én az Oscar-gálán, ahol öt kategóriában is ringbe száll az arany szobrocskáért. Így Langellának szurkolhatunk, hogyha már a Golden Globe-ot elorozták előle, a Tony után zsebeljen be még egy materializált elismerést.

Ámde hogy ne csak dicsérjek, álljon itt egy megjegyzés, mely a film 122 perces hosszát akarja megtorpedózni. Különösen az utolsó húsz perc nagyon embert próbáló – no nem minőségileg, mennyiségileg.

És hogy ki győzedelmeskedik a végén? Talán csak az élet (meg néhány B-kategóriás forgatókönyvíró) tud olyan szép kliséket szülni, mint ami fordulatot a moziba belecsempésztek. Mindenesetre ez egy nagyon jó film. Ha nem hiszitek, járjatok utána.