Július 11-e, Isztambul
Épp a Konyali étterem előtti füves részen ücsörgök a Topkapi Palotában, a hátam egy fának döntve, mellettem egy hideg ásványvíz, és pár perce még egy sült rizspudingot eszegettem a szorosra néző teraszon. Ma egyedül vágtam neki a városnak, mert a fiúk nem tudtak időben felkelni a tegnapi koncert után (ami talán a törökösített rock kategóriába eshetne).
10-kor az Istikal Caddesin megvettem a szokásos reggeli börököt és az ayront, majd átsétálva a hídon, viszonozva a horgászok merhabáját, mint minden reggel beugrottam az Új Mecsetbe, és a lábszagtól ájuldozva csodáltam a török élet elidegeníthetetlen részét képező vallási elvakultságot.

Nem próbáltam leplezni turista mivoltom, úgy is lehetetlen lett volna, vállaltam, hogy egy útikönyvet szorongatva és a térképet böngészve egy gyámoltalan, elveszett, hajadon (!), szerencsétlen európai nőnek tűnök. Néha kértem útbaigazítást, és sokszor kérdés nélkül is megpróbáltak „segíteni”. Nem hagytam…

Borsos belépő után, amit már csak azért is érdemes volt befizetni, mert amellett, hogy a nélkülözhetetlen, 2 szükséges szempont teljesül ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzem magam (csupa külföldi, így nem bámul senki, mint egy állatkerti zsiráfot, és nincs eldobálva szemét), a palotában megtaláltam azt a Törökországot, amiről már kezdtem azt hinni, hogy csak a mesékben, álmaimban, várakozásaimban és az útikönyvekben él…

Július 16-a, Isztambul
Azt hiszem a Dolmabahce-palotában rossz ösvényt választottam, mert két katona rohant felém felemelt gépfegyverrel. Kicsit megijedtem, de végül nem lőttek.

Július 17-e, Isztambul
Évek óta (Művészettörténet, 6. osztály, 67. oldal) várom azt a pillanatot, amikor majd egyszer beléphetek az Aya Sofya kupolája alá. Az élményre szomjazva, elégedett mosollyal az arcomon megindulok a kapun befelé… Fel van állványozva, irdatlan vasépítmény a belső tér kellős közepén… Egy világ omlott össze bennem!

Betévedtem egy bőrboltba, ahol eladtak nekem egy táskát 85 líráért. (Jó üzlet volt, hiszen 200-ról alkudtam le). A gond csak az, hogy már nem is tudom, hogy valóban meg akartam-e venni…(Biztos kiváló közgazdász leszek!)

Július 18-a, Isztambul és Hatay között
11 órája és 7 perce ülök egy buszon, a semmi középen egy kanyargós úton haladunk, 3000 méteres hegyeken kelünk át (legalábbis ezt olvastam az egyik táblán)… Távolodunk a civilizációtól! Az előttem ülő török család egyre büdösebb, bár az asszony amint kipirkadt elővette rózsavíz illatú kölniét, és befújta a lábát… 4-en ülnek 2 helyen, pontosabban a gyerekek a lábuknál fekszenek a koszban az ülés alatt, ami szerintem már az én területemhez tartozna (még 6 óra és határvita lesz belőle)! Kaptunk kis sütit, meg teát a stewardtól (akinek szerintem át kellett bújni egy csövön, és ha átfért, csak akkor vették fel, különben nem tudna abban a „dobozban” ülni, amiben utaznia kell) utána pedig a kézmosás helyett, kérhettem volna valami mosogatószer állagú, zöld folyadékot, ami a törökök szerint egyenértékű a víz – szappan párossal. Kihagytam!

Július 19-e, Hatay
57 fok van, szikrázó napsütés, kiszáradt növények, a „centrumban” egy folyómeder, halak és víz helyett szeméttel tele, Atatürk portréja, Atatürk szobra, egy épület Atatürkről elnevezve, omladozó házak, az utcán mezítláb szaladgáló gyerekek. Ez Hatay, a szíriai határ fölötti utolsó török város (mondjuk már itt is arab a népesség fele). És én itt leszek 2 teljes hétig, azaz 14 napig!

Július 20-a, Hatay
Ma néhányszor elájultam, hánytam, képtelen voltam enni vagy inni, így hiába ellenkeztem, kórházba vittek. Török kísérőim nem tudtak angolul, az orvos sem beszélt idegen nyelveket, így kézzel-lábbal próbáltam megértetni velük, hogy nem kérek infúziót, miután ők kézzel-lábbal megértették velem, hogy azt akarnak adni… Rettegtem, hogy az 50 évvel ezelőttinek tűnő, sterilnek éppen nem mondható kórteremben belém böknek egy tűt, de nem úsztam meg. Harmadszorra eltalálta a vénám, és otthagyott 90 percig egyedül egy 6 négyzetméteres lyukban, ahol volt időm átgondolni a teljes életem, amíg csöpögött belém a sós lé.

Július 26-a, Hatay
Először egy tejberizsszerű édességet ettem, amit már Isztambulban is imádtam, de aztán megkóstoltam Karin csokoládés cuccát, ami fenséges volt! Nem tudtam ellenállni, abból is meg kellett ennem egyet. Az este iszonyatos hasgörcsöket álltam ki, hát igen, ez történik, ha az ember kívánós és elhagyja a racionalizmus rögös útját…

Július 30-a, Cappadocia, Göreme
Az igazak álmát aludtam a buszon, amikor felvert a kicsi steward, hogy megérkeztünk oda, ahol a jegyünk alapján le kell szállnunk. Leraktak minket (2 spanyol lányt, egy spanyol fiút, két német lányt és engem) a semmi közepén hajnali 3-kor a török „sivatagban” (ahol éjszaka 5 fok van). A busz továbbment…

Bementünk az állomásszerű viskóba, és azon töprengtünk, mi a jobb, ha nem találunk bent senkit, vagy ha igen. Üres minden, de pár perc alatt, mint a keselyűk, megjelent 5 részeg török, akik körbevettek minket. Az egyik azt állította, hogy taxis, és elvisz minket (2 részletben) 60 líráért (ami ott egy vagyon) a következő faluba, ahol a szállásunk volt. Egy másik meg akart venni a spanyol fiútól, ami elég rosszul érintett! Végül úgy éreztük, jobban járunk, ha egyszerre bepréselődünk az autóba, így nem marad egyedül lány, egy törökkel pedig, aki ráadásul vezet, csak elbírunk valahogy…

Augusztus 4-e, Isztambul, Atatürk reptér, hajnali 4
Sikerült, beengedték a gépre a nargilémet, ami nekem jó hír, de Európának nem annyira.
Pesten, egy hónapja, induláskor még a naptejemet is elvették, most meg a zsebemben maradt a bicskám, a táskámban a fogkrémem és a tusfürdőm, és egy zacskóban viszem haza a csodálatos üveg vízipipám! Erre csak annyi: Tammam.

Naplóm 2007. augusztus 4-én, még Isztambulban, a reptéri buszban zárom.

Hevér Judit

Törökország az első világháború végével kilép a magyar közönség látóköréből (javarészt azért, mert a történelemtankönyvek Mustafa Kemal rövid méltatása után itt befejezik a téma taglalását), s megmarad a turistalátványosságok és kurd terroristák hazájának.
Pedig – nem várt fordulatként – a kép ennél jóval összetettebb, s érdemes néhány szót szólni (természetesen a teljesség igénye nélkül) a ma Törökországáról, s tisztában lenni néhány dologgal, mielőtt még diszkriminálnánk mind a nyári utazásaink célországai, mind a lehetséges EU-tagországok közül.

Törökország „születése”

Röviden nézzük a tényeket. Törökország az Oszmán Birodalomból 1923-ban jött létre, amikor kikiáltották a Török Köztársaságot. Mindez egy sikeres függetlenségi háború záróakkordjaként történt, amelyben az 1920-as Sèvres-i béke több pontját megváltoztatták, s 1923-ra (Lausanne-i béke) felszabadították Anatólia döntő részét. E háború során a török katonák elfoglalták az 1920-ban létrehozott örmény államot. Kiverték a görögöket az ország belsejéből, a kurd autonóm tartományt pedig „megszüntették”: a két világháború között zajló török nemzetépítés pedig az ország határait a status quo megőrzése érdekében sérthetetlennek minősítette (ez azonban nem jelentette azt, hogy ne zsarolják ki a franciáktól Hatay tartományt 1939-ben). A „Haza” (Vatan) pedig az új határok közötti terület lett (a ciprusi konfliktus margójára pedig annyit, hogy nem török hódítási kísérlet okozta a török hadsereg beavatkozását, hanem az ottani török kisebbség elnyomása). A Lausanne-i békeszerződés rendelkezéseivel voltaképp megfordították a Trianonjukat (ennek ára pedig egy többször visszatérő, Sèvres-fóbiának nevezett félelem lett).

Az Oszmán Birodalom végnapjaiban egymással versenyző négy nagy reformizmus (oszmanizmus, pániszlamizmus, pántürkizmus és westernizmus – a helyhiány és Mcfly miatt ezek komolyabb kifejtésétől eltekintek, de az A/303-ban szívesen válaszolok a kérdésekre:) közül az utóbbi kettő került ki győztesen, és lett az ifjú Török Köztársaság alakítója. A westernizmus eredményeképp a Kemal Atatürk nevével fémjelzett két világháború közötti korszakban, Törökország alapjaiban változott meg (ezért szokták élesebb szemű professzorok civilizációváltó országnak nevezni), hiszen eltörölték a kalifátust, nyugati jogrendszert vezettek be. Továbbá szekularizálták az államot és a muszlim vallást a közélet jelentős területeiről kitiltották (de nem tiltották be!). A korábbi arab írásmódot elvetették, helyébe latin betűs abc-t hoztak (ez utóbbi intézkedéssel gyakorlatilag elérték, hogy az ifjak ne tudják elolvasni szüleik gondolatait). Törökország ezzel jelentőset lépett a fejlett, nyugati országgá válás felé.

Törésvonalak

A Török Köztársaság alapjainak lerakása magában hordozott néhány olyan problémát, amelyek komoly törésvonalakká váltak az elmúlt 85 év alatt. Ezek egyik leglátványosabbika a „nemzetiségi kérdés”. Ez pedig a Kelet-Anatóliában élő muszlim vallású kurdokhoz kapcsolódik. Ez a népesség kb. 13-15 millió főt tesz ki napjainkban, és kompakt tömböt alkot az iraki határ mentén. A kurdok egy csoportja, a Kurd Munkáspárt (PKK) fegyveres szárnya az 1970-es évek végétől terrorista akciókkal igyekezett elérni a kurd függetlenséget: ez az akciósorozat évtizedeken keresztül tartott, egészen 1999-ig, amikor (Kenyában!) elfogták a vezetőjét, Abdullah Öcalant. Az iraki konfliktus és az önállósodó iraki kurd területek újra megterhelték a török-kurd viszonyt. Az új kurd terrorista szervezetek akciói miatt a hadsereg pedig Észak-Irakba is többször bevonult mostanság (amúgy az elmúlt években megváltozott a terrorista szervezetek ’harcmodora”, eddig csak kurd területeken lévő katonai célpontokat támadtak, most már turistaparadicsomokat is célba vesznek: jó hír viszont, hogy az egyetemek egyelőre biztonságban vannak:).

Sok kurd falu ma is a hadsereg árnyékában él. Azonban ez nem jelenti azt, hogy Törökország háborús övezet lenne, ez a konfliktus határmenti összecsapásokban, és esetleges terrorakciókban, nem pedig hatalmas offenzívákban zajlik. Összességében az öcalani időkhöz képest nagyban normalizálódott a viszony; ennek egyik jele, hogy a PKK néhány tagja független képviselőként bejutott a parlamentbe, a kormánypárt kurd képviselőivel kb. százan vannak az 550 fős nemzetgyűlésben. A török elit továbbá elismerte, hogy „hegyi törökök” helyett valóban léteznek kurdok (ezzel párhuzamosan kurd nyelvű újságok, tv-csatornák jelenhettek meg), ami széles tömegek számára jelent pozitív változást.

A másik nagyon fontos törésvonal a – szintén a kemali reformokra visszavezethető – szekulárista-iszlamista ellentét. Az állam „vallástalanítása” természetesen nem egyenlő a vallás feladásával (Kemal is vallásgyakorló muszlimként halt meg); inkább a nyugat-európai típusú szétválasztáshoz hasonló. Ez a célkitűzés többé-kevésbé sikerült is, noha az iszlám sokkal jobban áthatja és meghatározza hívőinek életét, mint a kereszténység (elég csak a jogrendszerre gondolni). A török lakosság jóval vallásosabb, mint európai társa. Ez az ellentét oda vezetett, hogy a többpártrendszer bevezetése óta abban az esetben, ha egy olyan párt került a kormányrúd mellé, amely a vallás szerepét kívánta erősíteni a közéletben – vagy képtelen volt fenntartani a közrendet – akkor az a szekuláris reformokon őrködő hadsereg beavatkozását vonta maga után. Erre eddig négyszer került sor, a legutóbbira 1997-ben. A puccsok forgatókönyve (nagy vonalakban) a következő: a hadsereg vezetői felszólítják a kormányfőt, hogy mondjon le, aztán feloszlatják a pártját, majd új választást írnak ki. A legelső, akkor még kivégzéssel végződő akció óta ez a rendszer rendkívül sokat finomodott. A manapság zajló belpolitikai vita a kendőtörvény miatt alakult ki (a kormány olyan törvényt fogadott el, miszerint állami egyetemeken is lehessen kendőt viselni) – a főügyész ennek hatására az alkotmánybírósághoz fordult…

Egy felettünk szárnyaló ország

Az élet Törökországban meglehetősen konszolidált. Az ország GDP-je 6-8%-kal növekszik évente, ami egyrészt látványos beruházásokat tesz lehetővé (ami felettébb érdekes, hogy a nyugati tőke sem fordul el az országtól az iraki akciók miatt), másrészt igen impozánsan hat a szárnyaló magyar gazdaság teljesítményéhez képest. Fontos megjegyezni, hogy Törökország nem automatikus folytatása a tőlünk délre elterülő Balkánnak (mint esetleges szerbiai, bulgáriai vagy romániai utazásaink után sejthetnénk), hanem egy jóval fejlettebb régió. Elég arra gondolni, hogy Törökország sosem tartozott a keleti blokkhoz, és nem volt gazdasági összeomlása a ’90-es években (persze voltak gazdasági nehézségei, de korántsem akkorák, mint balkáni szomszédjainak). Külpolitikai súlya pedig egyre növekszik (a már közhelyként ható ciprusi-iraki-örmény kérdés bővebb taglalása helyett elég egy apró tényre felhívni a figyelmet: a független Koszovóban forgalomba lévő áruk döntő része török termék; török nagyvállalatok meghatározó szerepet játszanak a kis ország gazdaságában; s végezetül: Koszovó új zászlóit Törökországban készítették…)

Az ország gazdasága bizton lépked előre, lakossága pedig lendületesen gyarapszik: míg 1924-ben még csak 13,5 millióan éltek területén, addig manapság már 74 millióan. Azt hiszem, Törökországnak egyelőre nem lesz gondja a nyugdíjrendszerrel. Nagyon sok tekintetben optimistán nézhet jövője elé…

Egeresi Zoltán