A változás szelei már a filmvásznon is fújdogálnak: a politikai thrillereket és a terrorizmus témáját feldolgozó alkotásokat az egyenlőség diadalát hirdető filmek váltják fel. Ezek első fecskéjeként köszönthetjük a Milket is.

Ha eltekintünk a film aktuál-politikai vonatkozásától, akkor a mű a forgatókönyvet jegyző Dustin Lance Black vallomása (ha hihetünk az Oscaron elmondott beszédének – de ott hajlamosak a díjazottak némi túlzásba esni), tisztelgés egy olyan ikon előtt, akinek köszönhetően ő is merte vállalni önmagát. Gus Van Sant irányításával, aki szintén nagy tisztelője Milknek, egy dokumentarista eszközökkel kivitelezett életrajzi film született, mely Harvey Milk utolsó nyolc évén lavírozik át.

A hasonló műfajú filmeknél nagy rizikót jelent, hogy miközben az alkotók dogmatikusan ragaszkodnak a tények precíz ábrázolására, végül egy belassult és száraz dokumentumfilmet adnak ki kezeik közül, ahol a meghatározó eseményeket mindennemű kohézió nélkül zsúfolják egymás után. Az elképzelhető, hogy a végeredmény hiteles lesz, de hogy szórakozni nem fogunk rajta, az is borítékolható.

Nem így Van Sant-nél, aki már rögtön az első percekben egy erőteljes lórúgással megteremti az atmoszférát a jól kiválogatott archív felvételek segítségével, melyek egyszerre sokkolnak és megragadnak. A film további jeleneteire is jellemző, hogy a leforgatott anyagot korabeli interjúkkal, híradókkal szakítják meg, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt ez adja meg a film dinamikáját.

Na de ki is volt Harvey Milk, aki hazánkban nem keltett oly nagy visszhangot, Amerikában viszont hősként tisztelik a mai napig? Nos, ez nem ebből a filmből fog kiderülni. Van ugyan az elején némi intimitás Milk és a pasija (James Franco) között, ami nem sok és nem is nagyon durva, de elég ahhoz, hogy néhány über macsó a moziteremben sörért kiáltson identitásuk igazolása gyanánt, plusz hogy a művész mozik homályába száműzzék a kópiákat, mondván ott már hozzászokott a nép ilyesfajta ölelkezéshez. Ezzel a magánélet ki is pipálva. Remek. Illetve még feltűnik a film felénél Diego Luna – az új szerető – és az eddig esetleg megosztott közönség egy emberként könyörög vállról indítható rakétáért, mert ez az izé (férfi? – nemi hovatartozásától függetlenül mondom) garantáltan kiveri mindenkinél a biztosítékot. A karakterek tehát lehetnének egy kissé árnyaltabbak, de mivel a film fókuszában Milk politikai karrierje, valamint az „Ügy” áll, ezen annyira ne akadjunk fenn, mégha elég vaskos hiba is. Főleg azért, mert Milk figurájának – hála Pennek – mégiscsak megmutatkozik az emberi oldala is, így nem csak egy agyonstilizált, körbetömjénezett mítoszt kapunk, de azonosulni is tudunk céljaival, tragédiájával.

Akkor pontosítva a kérdésen: mi is Milk „Ügye”? A 70-es évek hajnalán kapcsolódunk be a politikus életébe, amikor még biztosítási ügynökként tengette napjait, de aztán őt is elkapta a flower power életérzés, így loncsos-bozontos hippiként szelte az államok útjait. A nagy változást a San Fransiscoban való letelepedése hozta. Ebben az időben ugyanis a melegek már nyíltan özönlöttek az utcára jogaikért harcolva, de a város egyetlen része sem pompázott olyan szivárványosan, mint a Castro negyed – tőszomszédságban a bigott ír katolikusok leszármazottjaival (nem kis fricska). Milk ezen a környéken nyit üzletet, mely a melegek fellegvára lesz: nem csak ismerkedési helyként szolgál, de olyan összetartó erőt is képvisel a meleg közösségek köreiben, hogy védelmet, alkalom adtán a homoszexualitást elítélőkkel szembeni fellépési lehetőséget is biztosít számukra. A melegek szerveződése nem marad válasz nélkül a keménykötésű rend őrei részéről: a rendőri agresszivitás, a túlkapások, a melegbárok razziái nem ismernek határokat – később már a civilek körében sem. Ebbéli elkeseredésében és dühében dönt úgy Milk, hogy ha az afroamerikaiakhoz hasonlóan egy meleg politikus is bekerülne a városi tanácsba, hatékonyabban felhívhatná a figyelmet az erőszakra. Tüntetések, felvonulások, egyéb mozgalmi megnyilvánulások közepette Milk a Castro negyed és a melegek önjelölt polgármestereként megkezdi kampányát a mandátumért – kezdetben elég kisiskolás módon, majd egy teljes design átalakítás és (szerencséjükre) a szavazókörzetek határainak számukra előnyös megváltozásával negyedszeri próbálkozásra végre sikerül megszereznie a képviselői pozíciót.

Megválasztása után rögtön bele is vetette magát Milk a sűrűjébe: kiharcolta a melegek diszkriminációja elleni törvény megszavazását, ezzel újradimenzionálva a „mindenki egyenlőnek született” tételből származó alapjogot, majd felvette a harcot Anita Bryant, az elvakult katolikus mozgalom vezetőjének programjával, a 6. tervezettel szemben, mely a meleg tanárok közoktatásból való eltávolítását mondta ki. Milk sikeres kampánytevékenységének köszönhetően vetették el a kaliforniai népszavazáson a tervezetet, megkerülhetetlen politikai nívót szerezve ezzel a képviselőnek, aki így San Fransisco polgármestere felett is gyakorolhatta befolyását.

Azért ahogy Milk is egyre közelebb került a tűzhöz, annál gátlástalanabbul használt politikai sumákolást: kezdve a minden korosztály igényének eleget tevő kampányától, a tanácson belüli lobbikon keresztül, a város és a tanács szimpátiáját kivívó kutyagumi-misszióig széles palettát járt be.

Az ilyen lobbikon keresztül hívta ki maga ellen a végzetét is: a politikai mellőzöttségbe és sikertelenségbe süppedt képviselőtársa, Dan White (Josh Brolin) végső elkeseredésében lelőtte a polgármestert és Milket is. Annyira tisztán a filmből nem derül ki az indítéka, leginkább egy duzzogó városatya elhibázott megoldásának hat a merénylet, amiért Milk egyszer ellene szavazott, de bennünk, nézőkben felmerül a kérdés, hogy valamit kihagytak/kivágtak a filmből, mert ez így nem kerek. A Milk tiszteletére összesereglett fáklyásmenet viszont bizonyítja: egy örök optimista, mindenkor az igazáért harcoló politikus élete leáldozhatott, az általa képviselt ügy azonban csak most bontakozik ki igazán.

Vannak tehát látványos hibák és hiányosságok a filmben, szerintem mégis jobb sorsra érdemes annál, mintsem hogy csak porszagú történelem órákon használják szemléltető eszközként. Főleg, hogy aktualitása kiemeli a mostani hasonszőrű alkotások közül: 2008 novemberében, 30 évvel Milk diadala és mártíromsága után (és nem mellesleg a messiásként várt Obama győzelmét követően), a kaliforniai népszavazásokon megszavazták a 8. tervezetet, mely a melegek házasságkötéshez való jogait korlátozza. Akkor viszont ez még mindig nem a Kánaán…

Ha Nixon neve szóba kerül, azonnal a Watergate-ügyre asszociálunk, mely méltó befejezése volt egy amúgy is csak korrupcióra építkező, hatalmával visszaélő kormány pályafutásának elnök székébe is kerülő botrány részleteit Alan J. Pakula már megfelelően kibontotta a nyilvánosság számára Az elnök emberei című alkotásában. A film Carl Bernstein és Bob Woodward újságírók nyomozásán keresztül mutatta be az esetet, mely az amerikai demokrácia bukásának, de az oknyomozó újságírás diadalának bizonyult. Ron Howard rendező még a főcím alatt átpörgeti erről a fontosabb tényeket, minthogy egy kevésbé ismert adalékkal akarja gazdagítani tudásunkat, mely a lemondást követő harmadik évben játszódik: egy nevezetes interjúval.

Nixon megélte azt a megaláztatást, melyet eddig egyetlen amerikai elnöknek sem kellett elszenvednie: idő előtt el kellett hagynia posztját. Magatartásával mintegy beismerte, hogy nem pusztán eltussolni szándékozta az ellenzék lehallgatásával járó felfordulást, de talán ő maga volt a terv értelmi szerzője is. Bukását követően lelkileg és fizikálisan is összeomlott, hónapokig tartó kórházi kezelése alatt pedig volt alelnöke (és egyben utóda), Gerald Ford elnöki kegyelemben részesítette, így nem kellett bíróság elé állnia az esetleges bűncselekmény miatt. Az amerikaiak a tisztességes pert vagy legalább a vizsgálóbizottság elé állítását követelték, s maga Nixon is készült egy teljes, rehabilitáló televíziós szereplésre, ahol végre tisztázhatná a nevét. Az alkalom 1977-ben adatott meg, amikor David Frostnak, egy brit showmannek sikerült kieszközölnie a nagy találkozást. Az emberek az elmaradt számonkérést, Frost élete interjúját, Nixon pedig a politikai életbe való kambekjét várta a szóban forgó beszélgetéstől. Arra senki sem számított, hogy a televíziózás történetének egyik legnézettebb műsorát gyártották le.

Peter Morgan forgatókönyvíró Frost és Nixon ellentétes karakterét állította a film középpontjába, így a politikai töltet elsikkad és valódi kamaradrámának lehetünk tanúi, ahol a jellemek összeütközése jelenti a fő konfliktust és nem a meggyőződés. Nehezen is beszélhetünk meggyőződésről egy olyan ember esetében, mint Frost, aki komikusként kezdte pályáját, ausztrál és brit hálózati csatornák bulvárműsorainak házigazdájaként partizza végig a kontinenseket, beszélgetőpartnerei pedig a Bee Geesből és néhány szabaduló művész közül kerülnek ki. Frostot maga a stábja is alkalmatlannak tartja egy olyan nagy falat bekebelezésére, mint amilyen a Trükkös Dick-ként elhíresült Nixon, sőt még maga Frost is megingatható saját intelligenciájával kapcsolatban, ellenben megérzi a dobbantási lehetőséget Nixon lemondásában. Saját pénzéből finanszírozva belevág az interjúba olyan körülmények között, hogy ha lealázza az exelnök, akkor nem csak szakmailag, de anyagilag is olyat hasal, amit egy életre sem fog kiheverni. Ráadásul saját producere szerint se nem újságíró, se nem szakember, egyszerűen csak egy előadó. Nem túl rózsás kilátások…

Főleg ha tudjuk, hogy kit spanolnak a vörös sarokban (egyébként a teljes interjú olyan, mint egy bokszmeccs, és nem csak az agytekervények bokszkesztyűként való egymásnak feszülős, vadromantikus képzavara miatt: szalagcsere alatt hol a tévést acélozzák, hogy így kapd el a torkát, vagy az elnököt hűsítik izzadságcseppjeinek törölgetésével – nem vicc!). Nixon finoman leegyszerűsítve és lekerekítve lenézi Frostot, csak azért ment bele a harcba, mert a brit playboyt könnyebb legyűrni, mint valami amcsi nagyágyút, és nem mellékesen többet is fizetett érte: elnök úr zsebébe egyenesen. Nixonnak „csupán” néhány évtized politikai lavírozás pihen a háta mögött, s noha némi kommunikációs és szereplési zavarokkal küzd (lásd már említett izzad-mint-állat effektusa, heveny embergyűlölete, szórakoztató, ámde magunk tisztázásakor nem épp megfelelő szarkazmusa és egy cseppnyi alkoholizmus – nem súlyos, csak épp annyi, hogy néha meglássuk az igazi Nixont, ami nem szép látvány), mégis neki áll a zászló.

Hogy mégsem a bokszmeccsi hasonlat, vagy a teniszmérkőzésekre jellemző fej ide-oda kapkodás uralja a gyöngyvásznat, az annak köszönhető, hogy a film első kétharmadában az interjú előkészítése, no meg a főszereplők egymást kóstolgatása (karom meresztgetés, entellektüel oltások, estébé) jut főszerephez. Ez kellően mozgalmas ahhoz, hogy a jó öreg szakzsargonhoz nyúlva „odaszögezzen minket a székhez”, no de még így se várjon senki vérbő akciójeleneteket, mert az biza nem lesz, de ez még egy vizsgaidőszakban megfáradt agynak sem fog hiányozni. (Még akkor sem ha az egész filmet végigbeszélik és nem elegendő rutinszerűen a kukoricát őrölni. Vagy a chipset. Mindegy.)

Ha már főszerepnél tartottunk, csak a legnagyobb tisztelettel adózhatunk a Frostot megformáló Michael Sheen-nek, aki nagy utat járt be a Válótársak rocker Mókusa óta, egészen A királynő Tony Blair-jéig. Húszdolláros mosolya egészen úgy ragyogja be a nézőteret, ahogy azt mi magyarok Vízy András óta megszoktuk egy showmantől – jelzem, valahogy az eredeti Frostot is hasonló boldogsággombócnak képzelem. Persze, ennél jóval árnyaltabb a kép, de nem akarom annyira ajnározni, mert még elhalványulna mellette Frank Langella, aki abszolúte győztese a filmnek, mint Richard M. Nixon. Ugyan a sminkes is odatette magát, hogy újra Dicky mondhassa el kampánybeszédeknek is beillő válaszait Frostnak, de Langella hanghordozása, járása, gesztusai egy az egyben Nixont idézik. Bár annyira ne lepődjünk meg e két remekbeszabott alakításon, hiszen már két éve hozzák a Westend és Broadway színpadán karaktereiket. Bezony, Peter Morgan először színpadra álmodta meg a titánok gigászi harcát, amit ráadásul úgy akart megalkotni, hogy ne lehessen filmre adaptálni. De hát van az a pénz…

A többi szereplőről is emlékezzünk meg, mert nagyon jó kis csapatot hoztak össze: Kevin Bacon Nixon jobb kezeként ráncolja a homlokát (ehh, ez milyen zavaros :D ), Sam Rockwell és Oliver Platt Frostba próbálnak némi értelmet plántálni, mint Nixon-specialisták, Matthew MacFayden szintén Frost vitorláját dagasztja, ja és Rebecca Hall-t is szokás mostanság nagyon dicsérni. Ez így rendben is van a Vicky Christina Barcelonáért, de ebben a filmben kimerül a szerepe annyiban, hogy Cher-frizurájával korhű hangulatot teremt.

Ron Howard-ra a Da Vinci kód óta csúnyán illik sandítani, pedig még el sem készült az Angyalok és Démonok, na majd akkor lesz érdemes inkvizíció elé állítani. Most örüljünk, hogy az Apolló 13 és Egy csodálatos elme után megint van egy klasszikus-gyanús remeke, ami még szép kis bankot robbanthat február 22-én az Oscar-gálán, ahol öt kategóriában is ringbe száll az arany szobrocskáért. Így Langellának szurkolhatunk, hogyha már a Golden Globe-ot elorozták előle, a Tony után zsebeljen be még egy materializált elismerést.

Ámde hogy ne csak dicsérjek, álljon itt egy megjegyzés, mely a film 122 perces hosszát akarja megtorpedózni. Különösen az utolsó húsz perc nagyon embert próbáló – no nem minőségileg, mennyiségileg.

És hogy ki győzedelmeskedik a végén? Talán csak az élet (meg néhány B-kategóriás forgatókönyvíró) tud olyan szép kliséket szülni, mint ami fordulatot a moziba belecsempésztek. Mindenesetre ez egy nagyon jó film. Ha nem hiszitek, járjatok utána.

Törökország az első világháború végével kilép a magyar közönség látóköréből (javarészt azért, mert a történelemtankönyvek Mustafa Kemal rövid méltatása után itt befejezik a téma taglalását), s megmarad a turistalátványosságok és kurd terroristák hazájának.
Pedig – nem várt fordulatként – a kép ennél jóval összetettebb, s érdemes néhány szót szólni (természetesen a teljesség igénye nélkül) a ma Törökországáról, s tisztában lenni néhány dologgal, mielőtt még diszkriminálnánk mind a nyári utazásaink célországai, mind a lehetséges EU-tagországok közül.

Törökország „születése”

Röviden nézzük a tényeket. Törökország az Oszmán Birodalomból 1923-ban jött létre, amikor kikiáltották a Török Köztársaságot. Mindez egy sikeres függetlenségi háború záróakkordjaként történt, amelyben az 1920-as Sèvres-i béke több pontját megváltoztatták, s 1923-ra (Lausanne-i béke) felszabadították Anatólia döntő részét. E háború során a török katonák elfoglalták az 1920-ban létrehozott örmény államot. Kiverték a görögöket az ország belsejéből, a kurd autonóm tartományt pedig „megszüntették”: a két világháború között zajló török nemzetépítés pedig az ország határait a status quo megőrzése érdekében sérthetetlennek minősítette (ez azonban nem jelentette azt, hogy ne zsarolják ki a franciáktól Hatay tartományt 1939-ben). A „Haza” (Vatan) pedig az új határok közötti terület lett (a ciprusi konfliktus margójára pedig annyit, hogy nem török hódítási kísérlet okozta a török hadsereg beavatkozását, hanem az ottani török kisebbség elnyomása). A Lausanne-i békeszerződés rendelkezéseivel voltaképp megfordították a Trianonjukat (ennek ára pedig egy többször visszatérő, Sèvres-fóbiának nevezett félelem lett).

Az Oszmán Birodalom végnapjaiban egymással versenyző négy nagy reformizmus (oszmanizmus, pániszlamizmus, pántürkizmus és westernizmus – a helyhiány és Mcfly miatt ezek komolyabb kifejtésétől eltekintek, de az A/303-ban szívesen válaszolok a kérdésekre:) közül az utóbbi kettő került ki győztesen, és lett az ifjú Török Köztársaság alakítója. A westernizmus eredményeképp a Kemal Atatürk nevével fémjelzett két világháború közötti korszakban, Törökország alapjaiban változott meg (ezért szokták élesebb szemű professzorok civilizációváltó országnak nevezni), hiszen eltörölték a kalifátust, nyugati jogrendszert vezettek be. Továbbá szekularizálták az államot és a muszlim vallást a közélet jelentős területeiről kitiltották (de nem tiltották be!). A korábbi arab írásmódot elvetették, helyébe latin betűs abc-t hoztak (ez utóbbi intézkedéssel gyakorlatilag elérték, hogy az ifjak ne tudják elolvasni szüleik gondolatait). Törökország ezzel jelentőset lépett a fejlett, nyugati országgá válás felé.

Törésvonalak

A Török Köztársaság alapjainak lerakása magában hordozott néhány olyan problémát, amelyek komoly törésvonalakká váltak az elmúlt 85 év alatt. Ezek egyik leglátványosabbika a „nemzetiségi kérdés”. Ez pedig a Kelet-Anatóliában élő muszlim vallású kurdokhoz kapcsolódik. Ez a népesség kb. 13-15 millió főt tesz ki napjainkban, és kompakt tömböt alkot az iraki határ mentén. A kurdok egy csoportja, a Kurd Munkáspárt (PKK) fegyveres szárnya az 1970-es évek végétől terrorista akciókkal igyekezett elérni a kurd függetlenséget: ez az akciósorozat évtizedeken keresztül tartott, egészen 1999-ig, amikor (Kenyában!) elfogták a vezetőjét, Abdullah Öcalant. Az iraki konfliktus és az önállósodó iraki kurd területek újra megterhelték a török-kurd viszonyt. Az új kurd terrorista szervezetek akciói miatt a hadsereg pedig Észak-Irakba is többször bevonult mostanság (amúgy az elmúlt években megváltozott a terrorista szervezetek ’harcmodora”, eddig csak kurd területeken lévő katonai célpontokat támadtak, most már turistaparadicsomokat is célba vesznek: jó hír viszont, hogy az egyetemek egyelőre biztonságban vannak:).

Sok kurd falu ma is a hadsereg árnyékában él. Azonban ez nem jelenti azt, hogy Törökország háborús övezet lenne, ez a konfliktus határmenti összecsapásokban, és esetleges terrorakciókban, nem pedig hatalmas offenzívákban zajlik. Összességében az öcalani időkhöz képest nagyban normalizálódott a viszony; ennek egyik jele, hogy a PKK néhány tagja független képviselőként bejutott a parlamentbe, a kormánypárt kurd képviselőivel kb. százan vannak az 550 fős nemzetgyűlésben. A török elit továbbá elismerte, hogy „hegyi törökök” helyett valóban léteznek kurdok (ezzel párhuzamosan kurd nyelvű újságok, tv-csatornák jelenhettek meg), ami széles tömegek számára jelent pozitív változást.

A másik nagyon fontos törésvonal a – szintén a kemali reformokra visszavezethető – szekulárista-iszlamista ellentét. Az állam „vallástalanítása” természetesen nem egyenlő a vallás feladásával (Kemal is vallásgyakorló muszlimként halt meg); inkább a nyugat-európai típusú szétválasztáshoz hasonló. Ez a célkitűzés többé-kevésbé sikerült is, noha az iszlám sokkal jobban áthatja és meghatározza hívőinek életét, mint a kereszténység (elég csak a jogrendszerre gondolni). A török lakosság jóval vallásosabb, mint európai társa. Ez az ellentét oda vezetett, hogy a többpártrendszer bevezetése óta abban az esetben, ha egy olyan párt került a kormányrúd mellé, amely a vallás szerepét kívánta erősíteni a közéletben – vagy képtelen volt fenntartani a közrendet – akkor az a szekuláris reformokon őrködő hadsereg beavatkozását vonta maga után. Erre eddig négyszer került sor, a legutóbbira 1997-ben. A puccsok forgatókönyve (nagy vonalakban) a következő: a hadsereg vezetői felszólítják a kormányfőt, hogy mondjon le, aztán feloszlatják a pártját, majd új választást írnak ki. A legelső, akkor még kivégzéssel végződő akció óta ez a rendszer rendkívül sokat finomodott. A manapság zajló belpolitikai vita a kendőtörvény miatt alakult ki (a kormány olyan törvényt fogadott el, miszerint állami egyetemeken is lehessen kendőt viselni) – a főügyész ennek hatására az alkotmánybírósághoz fordult…

Egy felettünk szárnyaló ország

Az élet Törökországban meglehetősen konszolidált. Az ország GDP-je 6-8%-kal növekszik évente, ami egyrészt látványos beruházásokat tesz lehetővé (ami felettébb érdekes, hogy a nyugati tőke sem fordul el az országtól az iraki akciók miatt), másrészt igen impozánsan hat a szárnyaló magyar gazdaság teljesítményéhez képest. Fontos megjegyezni, hogy Törökország nem automatikus folytatása a tőlünk délre elterülő Balkánnak (mint esetleges szerbiai, bulgáriai vagy romániai utazásaink után sejthetnénk), hanem egy jóval fejlettebb régió. Elég arra gondolni, hogy Törökország sosem tartozott a keleti blokkhoz, és nem volt gazdasági összeomlása a ’90-es években (persze voltak gazdasági nehézségei, de korántsem akkorák, mint balkáni szomszédjainak). Külpolitikai súlya pedig egyre növekszik (a már közhelyként ható ciprusi-iraki-örmény kérdés bővebb taglalása helyett elég egy apró tényre felhívni a figyelmet: a független Koszovóban forgalomba lévő áruk döntő része török termék; török nagyvállalatok meghatározó szerepet játszanak a kis ország gazdaságában; s végezetül: Koszovó új zászlóit Törökországban készítették…)

Az ország gazdasága bizton lépked előre, lakossága pedig lendületesen gyarapszik: míg 1924-ben még csak 13,5 millióan éltek területén, addig manapság már 74 millióan. Azt hiszem, Törökországnak egyelőre nem lesz gondja a nyugdíjrendszerrel. Nagyon sok tekintetben optimistán nézhet jövője elé…

Egeresi Zoltán