Július 11-e, Isztambul
Épp a Konyali étterem előtti füves részen ücsörgök a Topkapi Palotában, a hátam egy fának döntve, mellettem egy hideg ásványvíz, és pár perce még egy sült rizspudingot eszegettem a szorosra néző teraszon. Ma egyedül vágtam neki a városnak, mert a fiúk nem tudtak időben felkelni a tegnapi koncert után (ami talán a törökösített rock kategóriába eshetne).
10-kor az Istikal Caddesin megvettem a szokásos reggeli börököt és az ayront, majd átsétálva a hídon, viszonozva a horgászok merhabáját, mint minden reggel beugrottam az Új Mecsetbe, és a lábszagtól ájuldozva csodáltam a török élet elidegeníthetetlen részét képező vallási elvakultságot.

Nem próbáltam leplezni turista mivoltom, úgy is lehetetlen lett volna, vállaltam, hogy egy útikönyvet szorongatva és a térképet böngészve egy gyámoltalan, elveszett, hajadon (!), szerencsétlen európai nőnek tűnök. Néha kértem útbaigazítást, és sokszor kérdés nélkül is megpróbáltak „segíteni”. Nem hagytam…

Borsos belépő után, amit már csak azért is érdemes volt befizetni, mert amellett, hogy a nélkülözhetetlen, 2 szükséges szempont teljesül ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzem magam (csupa külföldi, így nem bámul senki, mint egy állatkerti zsiráfot, és nincs eldobálva szemét), a palotában megtaláltam azt a Törökországot, amiről már kezdtem azt hinni, hogy csak a mesékben, álmaimban, várakozásaimban és az útikönyvekben él…

Július 16-a, Isztambul
Azt hiszem a Dolmabahce-palotában rossz ösvényt választottam, mert két katona rohant felém felemelt gépfegyverrel. Kicsit megijedtem, de végül nem lőttek.

Július 17-e, Isztambul
Évek óta (Művészettörténet, 6. osztály, 67. oldal) várom azt a pillanatot, amikor majd egyszer beléphetek az Aya Sofya kupolája alá. Az élményre szomjazva, elégedett mosollyal az arcomon megindulok a kapun befelé… Fel van állványozva, irdatlan vasépítmény a belső tér kellős közepén… Egy világ omlott össze bennem!

Betévedtem egy bőrboltba, ahol eladtak nekem egy táskát 85 líráért. (Jó üzlet volt, hiszen 200-ról alkudtam le). A gond csak az, hogy már nem is tudom, hogy valóban meg akartam-e venni…(Biztos kiváló közgazdász leszek!)

Július 18-a, Isztambul és Hatay között
11 órája és 7 perce ülök egy buszon, a semmi középen egy kanyargós úton haladunk, 3000 méteres hegyeken kelünk át (legalábbis ezt olvastam az egyik táblán)… Távolodunk a civilizációtól! Az előttem ülő török család egyre büdösebb, bár az asszony amint kipirkadt elővette rózsavíz illatú kölniét, és befújta a lábát… 4-en ülnek 2 helyen, pontosabban a gyerekek a lábuknál fekszenek a koszban az ülés alatt, ami szerintem már az én területemhez tartozna (még 6 óra és határvita lesz belőle)! Kaptunk kis sütit, meg teát a stewardtól (akinek szerintem át kellett bújni egy csövön, és ha átfért, csak akkor vették fel, különben nem tudna abban a „dobozban” ülni, amiben utaznia kell) utána pedig a kézmosás helyett, kérhettem volna valami mosogatószer állagú, zöld folyadékot, ami a törökök szerint egyenértékű a víz – szappan párossal. Kihagytam!

Július 19-e, Hatay
57 fok van, szikrázó napsütés, kiszáradt növények, a „centrumban” egy folyómeder, halak és víz helyett szeméttel tele, Atatürk portréja, Atatürk szobra, egy épület Atatürkről elnevezve, omladozó házak, az utcán mezítláb szaladgáló gyerekek. Ez Hatay, a szíriai határ fölötti utolsó török város (mondjuk már itt is arab a népesség fele). És én itt leszek 2 teljes hétig, azaz 14 napig!

Július 20-a, Hatay
Ma néhányszor elájultam, hánytam, képtelen voltam enni vagy inni, így hiába ellenkeztem, kórházba vittek. Török kísérőim nem tudtak angolul, az orvos sem beszélt idegen nyelveket, így kézzel-lábbal próbáltam megértetni velük, hogy nem kérek infúziót, miután ők kézzel-lábbal megértették velem, hogy azt akarnak adni… Rettegtem, hogy az 50 évvel ezelőttinek tűnő, sterilnek éppen nem mondható kórteremben belém böknek egy tűt, de nem úsztam meg. Harmadszorra eltalálta a vénám, és otthagyott 90 percig egyedül egy 6 négyzetméteres lyukban, ahol volt időm átgondolni a teljes életem, amíg csöpögött belém a sós lé.

Július 26-a, Hatay
Először egy tejberizsszerű édességet ettem, amit már Isztambulban is imádtam, de aztán megkóstoltam Karin csokoládés cuccát, ami fenséges volt! Nem tudtam ellenállni, abból is meg kellett ennem egyet. Az este iszonyatos hasgörcsöket álltam ki, hát igen, ez történik, ha az ember kívánós és elhagyja a racionalizmus rögös útját…

Július 30-a, Cappadocia, Göreme
Az igazak álmát aludtam a buszon, amikor felvert a kicsi steward, hogy megérkeztünk oda, ahol a jegyünk alapján le kell szállnunk. Leraktak minket (2 spanyol lányt, egy spanyol fiút, két német lányt és engem) a semmi közepén hajnali 3-kor a török „sivatagban” (ahol éjszaka 5 fok van). A busz továbbment…

Bementünk az állomásszerű viskóba, és azon töprengtünk, mi a jobb, ha nem találunk bent senkit, vagy ha igen. Üres minden, de pár perc alatt, mint a keselyűk, megjelent 5 részeg török, akik körbevettek minket. Az egyik azt állította, hogy taxis, és elvisz minket (2 részletben) 60 líráért (ami ott egy vagyon) a következő faluba, ahol a szállásunk volt. Egy másik meg akart venni a spanyol fiútól, ami elég rosszul érintett! Végül úgy éreztük, jobban járunk, ha egyszerre bepréselődünk az autóba, így nem marad egyedül lány, egy törökkel pedig, aki ráadásul vezet, csak elbírunk valahogy…

Augusztus 4-e, Isztambul, Atatürk reptér, hajnali 4
Sikerült, beengedték a gépre a nargilémet, ami nekem jó hír, de Európának nem annyira.
Pesten, egy hónapja, induláskor még a naptejemet is elvették, most meg a zsebemben maradt a bicskám, a táskámban a fogkrémem és a tusfürdőm, és egy zacskóban viszem haza a csodálatos üveg vízipipám! Erre csak annyi: Tammam.

Naplóm 2007. augusztus 4-én, még Isztambulban, a reptéri buszban zárom.

Hevér Judit