A cikk megírásához személyes szálak vezettek. Egyrészt Böbe, aki önkéntes munkájáról mesélt a Jóvátetthelynél, másrészt az édesanyám, aki egy szakközépiskolában ifjúságvédelmi felelős. Tapasztalataikról meséltek nekem és mutatták be a problémákat, két egészen különböző nézőpontból.

Körülbelül ezer diákunkból 40-en vannak azok, akik erősen veszélyeztettek – kezdte édesanyám. Ők olyan gyerekek, akik valamilyen bűncselekményt követtek el és emiatt pártfogó felügyelet alatt állnak. Hatályos jogunk egyébként kötelezővé teszi az ilyen fiatalkorú elkövetőknél az intézmény alkalmazását. Az ő életüket csak ezek a szakemberek figyelik, a családsegítők már nem. Körülbelül havonta felmérik az otthoni helyzetet, az iskolától pedig beszámolót kérnek. Sajnos több mindenre nincs idejük, mert így is nagyon le vannak terhelve.

Erőszakos és agresszív tanulókról van szó – azonban ez az állítás nem mindegyikükre igaz. Ebben Böbe is megerősített, aki egy képzési központban korrepetál ilyen diákokat. Akivel most foglalkozik, kezdetektől magázódott vele, pedig velünk egykorú fiúról van szó. „Nem mert rám nézni és remegett a keze első alkalommal” – mesélte Böbe. “Lehet azonban, hogy külön figyelnek a központban arra, hogy engem megkíméljenek a nehezebb esetektől” – tette hozzá.
A veszprémi szakközépiskolában azonban a tanárok mást tapasztalhatnak.

“Az egyik órámon neki esett az egyik ilyen gyermek egy másiknak, és elkezdte fojtogatni” – mesélte édesanyám. Ösztönlényekké válnak ilyenkor, látszott ezen a fiún is, hogy teljesen magán kívül volt. Nem tudtuk szóval lenyugtatni, csak megpróbáltuk szétválasztani őket. Ebben az esetben egy olyan diákról volt szó, aki korábban késsel követelte egy lánytól, hogy legyen a barátnője. Nem nagyon tudják, mi az, hogy szeretni” – tette hozzá.

Legtöbben „szétszakadt” családokban élnek és alig kapnak figyelmet, törődést. Gyakran találkozom olyan esetekkel, amikor a gyenge édesanya egyedül neveli agresszív fiát – mondta édesanyám. Nem igazán tudnak velük mit kezdeni. Böbe is azt tapasztalta, hogy messze nem olyan környezetben nevelkedtek, mint mi: “meséltem a diákomnak, hogy mi mit szoktunk a családdal otthon együtt csinálni. Ő azonban csak annyit tudott mondani, hogy ők együtt tévéznek.”

Van azonban egy lényeges különbség a két élethelyzet között. Böbe olyan diákokkal foglalkozik, akik önként mennek a központba és kérnek segítséget a továbblépéshez. Legtöbben közülük keményen dolgoznak azon, hogy tudjanak változtatni. Nyelveket is tanulnak, állást keresnek. A Jóvátetthelynél segítik őket, amiben csak tudják. Szerződést kötnek velük, hogy korrepetálásra járhassanak, ez azonban egyben kötelező részvételt is jelent a foglalkozásokon, ha már jelentkeztek. Konferenciákat, programokat is szerveznek nekik és ingyen szolgáltatásokkal segítik az álláskeresőket.

A középiskola azonban kötelező. Legtöbben nem tudnak megbarátkozni ezzel a kötelékkel és gyakran ellógják az órákat. Ennek is van azonban egy határa, amelyet senki sem feszíthet túl. A vezetőknek azonban nem sok választási lehetőségük van. Amíg valaki tanköteles, kell neki helyet biztosítaniuk. Így aki problémás, azt „elcserélik” egy másik iskola, másik diákjára, akinek viszont onnét kellene távozni. Aki tehát pártfogó felügyelet alatt áll és továbbra sem hajlandó beilleszkedni környezetébe, az legtöbbször „vándorol”.

Van azonban a diákoknak még egy lehetőségük. Lehetnek magántanulók is. Ezt csak kérvényezniük kell, de általában a szülők azok, akik ezt nem támogatják. Ilyenkor ugyanis rájuk hárulna a felelősség, hogy figyeljenek a gyerekükre, egész nap. “Jelenleg csak egy diákunk van, aki ezt választotta” – tette hozzá édesanyám.“Ő most a nagymamájával él egy faluban, ahol végre úgy élhet, ahogy szeretne és legtöbb idejét a lovardában töltheti.” Amikor új helyre érkezik egy ilyen tanuló, a tanárokon kívül senki sem ismeri a múltját. Ezzel próbálják segíteni őket az újrakezdésben. Aki azonban dacol a lehetőségekkel, az hamar bajba kerül. Barátokat ritkán szereznek, inkább csak haverokat. Többen közülük arra vágynak, hogy „vezető” pozícióba kerülhessenek.

„Mindenért ugranak” – folytatta édesanyám – “ha kell, kiprovokálják a verekedést Volt olyan eset, amikor két „banda” összeverekedett, az egyik csoport a „vezetőjük” nevében. Nem sok eszköz van ilyenkor a kezünkben – mint mondja – mert akiket bántanak, nem akarják feljelenteni őket. Azok közül, akiket rettegésben tartanak, legtöbben nem is mernek szólni otthon. Ha mégis fegyelmi lesz az ügyből és legtöbbször akkor is sikerül elsimítani a dolgokat. Csak azokat küldik el, akik nem mutatnak megbánást és nem érzik át a tettük súlyát.”

Böbe eddig két fiút korrepetált. Két teljesen különböző jellemet. Egyikőjük teljesen ellentmond a fenti tapasztalatoknak; sok barátja van, akikről gyakran mesélt az órákon. A másik fiú inkább zárkózott. Ő magától nem mesél. „Az a taktikám, hogy nem kérdezek – mondta Böbe – “Úgyis elmesélik azt, amit szeretnének.”

Böbe szerint a legnehezebb a fegyelmezés. Egy diákkal foglalkozik, de így sem könnyű. Viszont jó, hogy keresik a visszacsatolást. Érdekli őket, hogy miért jó tanulni, mit mire fognak tudni használni.

“Jól haladtunk, aztán volt egy pont, amikor minden elcsúszott” – idézte fel Böbe – “már azt sem tudta megmondani, hogy a „be” létigének mik a múlt idejű alakjai, míg korábban önállóan írt angolul fogalmazást. Az ilyen fordulatok mögött azonban valószínű, hogy más okok állnak. Például az, hogy ez a fiú időközben kollégiumba költözött. Ott azonban hamar megvádolták azzal, hogy lopott. A helyzet azért is érdekes, mert miért akarna hangfalat lopni az, akinek otthon sokkal jobb van. Mindig a legújabb elektronikus holmikkal jönnek” – mesélte Böbe. “Akit most korrepetálok, annál nem is kétlem, hogy megdolgozott érte. Ő nagyon komolyan veszi a munkáját és a tanulást is.”

„A pártfogó felügyelet célja, hogy az elkövető ellenőrzésével és irányításával elősegítse annak megakadályozását, hogy ismételten bűncselekményt kövessen el, és segítséget nyújtson a társadalomba való beilleszkedéséhez, az ehhez szükséges szociális feltételek megteremtéséhez”– áll a szabályozásban. A fent leírt problémák azonban valósak és elhivatott pártfogók mellett is nehéz helyzetben vagyunk. Akit Böbe először korrepetált, sok mindent elmesélt neki – volt, hogy már ő szólt a pártfogónak, hogy mire kellene figyelniük a srácnál. Akivel viszont most dolgozik, tényleg rendszeres kapcsolatban van pártfogójával. Minden erőfeszítés azonban hiábavaló, ha nem olyan környezetbe kerülnek, ahonnan támaszt és bátorítást várhatnak.

Ha önkéntes munkák iránt érdeklődsz: www.onkentes.hu.

Összesen tíz lány „csinálta” végig az egy hetes tábort (5 felnőtt vezető mellett!), melynek során a saját szememmel láthattam, milyen az, ha valaki „nehéz körülmények közül való”.

De miért is kezdtem Paraguaynál? Mert az a kedves, jó barátom, aki most kint dolgozik, szakasztott olyan képet festett a kinti körülményekről, mint amilyeneket itthon is tapasztalhatunk, néhány kivétellel csupán. Náluk nagyon sok gyerek van az utcán és megy „dolgozni”, hogy pénzt vihessen haza. Ez ismerős, bár itthon nem annyira gyakori. Ha tudnak, mennek és dolgoznak, este pedig minden megkeresett pénzüket elköltik. Természetesen ételre. Annyira, hogy tudják, majd meg sem bírják enni. Így ki kell dobniuk a maradékot. Őket ez nem zavarja. Ahogyan az sem, hogy nem tudják, másnap miből vásárolnak be, mert ugye munka nem minden napra jut. Az ország különlegessége, hogy náluk mangó terem, de abból rengeteg. Olyannyira sok, hogy tele van vele a föld. De aki szegény, az sem hajol le és veszi fel, hogy megegye. Inkább várja, mikor lesz ennél jobb. Nem akarnak változtatni a sorsukon, de igazából néhányan fel sem fogják, hogy mindez lehetne másként.

Van egy konkrét kapcsolódási pont, amiről nekem rögtön a nyári élményeim jutottak eszembe. Ez pedig a kóla. Bár azt hiszem, ez tényleg csak korunk sajátossága. Táborunkban komoly baj volt esténként, mert a kislányoknak állandóan fájt a foguk. Mi nem tudtunk mit kezdeni velük, csak vittük őket fogat mosni. A kólának ott is nagy kultusza volt. Azt hiszem, ez volt a bajok egyik forrása. De nem a Coca Cola Company vitte a prímet, hanem a kólapor. Igen, ezt a boltban a kenyér mellett veszik és azt isszák. A kólán azonban nem csak azt értik, ami fekete. Magyarország ezen részén a Fanta is kóla és hasonlóan minden más üdítő is az. De szerintem nem csak ez vezetett el a fogfájásig.

Azt azért tudni kell, hogy abban a faluban a cigányok nagyon önérzetesek voltak. Erről nem szól a paraguay-i fáma. Aki már felépített magának a faluban egy házat, az büszkélkedett vele, azt hiszem, méltán. Aki még mindig a „putrisoron” lakott, az meg mentegetőzött. Merthogy lesz ez majd jobb is, de most sajnos így „széjjel vannak”. A táborba azonban kivétel nélkül, mindenki kis pakkokkal küldte el a gyerekét. Senki nem akarta, hogy pont az övének kelljen szégyenkeznie. Így a fogkefék is friss csomagolásban érkeztek, s ki tudja, hol végezték azután.

Szép dolog, amikor fiatalként úgy érezzük, meg tudjuk váltani a világot. Lehet, hogy így is van, éppen ezért még többen reménykedve dolgozunk rajta. :) De hogy a fejekben ki tesz rendet, azt nem tudom. Akkor méginkább úgy éreztem, erre a területre már tényleg nincs bejárásom. Mondhattam a lányoknak, hogy tanulni jó, ország-világ előtt sikereket elérni pedig még jobb. De ha már arról sem tudtam őket meggyőzni, hogy nem kell egész nap csak enni, pláne mindig valami főtt ételt, soha nem jutunk el a „magaslatokig”.

De félre ne értsük egymást! Tudom, hogy attól, hogy valaki szegénynek születik, az alapvető célja ugyanaz, mint a többi embernek: boldognak lenni. Ehhez pedig elindul azon az ösvényen, mely fizikailag felüdíti ugyan, a szelleme viszont kihuny.

Végül egy részlet ismerősöm leveléből:

„A 8 éves Cinthia a minap 3-szor egymás után számolt 6 ujjat a kezemen, ami nem csak azt jelenti, hogy annyira zavarodott, hogy egy-egy ujjra kettőt számol, mert csak mondja egymás után a számokat, hanem azt is, hogy nem tudja, hogy egy kezén az embernek általában 5 ujj van.”