A közönségnek viszont jó adag szemfülességgel kell megáldva lennie, hogy ráakadjon eme gyöngyszemre a színház repertoárjában, mert bár tavaly áprilisban mutatták be a darabot, igen korlátozott számú előadást biztosítottak számára (márciusban a 15-ei volt az egyetlen alkalom, de semmi baj, hisz május 20-án is felgördül a függöny!). Pedig gyér érdeklődésről nem lehet szó, ma legalábbis teltházzal játszották. Rám pedig szálljon a Hadak Urának kénköves haragja, Petőfi pedig térjen vissza büntetni a ködből azon elfajzott magatartásomért, amiért e nemzeti ünnep hazafias estéjén akár a Bánk Bán operett-filmet, akár a 80 huszárt nem átallottam elmulasztani egy olyan darab kedvéért, amely érintőlegesen sem kapcsolódik kishazánk történelméhez!

A keményvonalas színházbajárók által már úgyis több emeletnyi magasságból le vagyok nézve, hiszen akik szerint a világot jelentő deszkák varázslatát ma már csak a „Kamarák”, „Kamrák”, „Raktárszínházak” és más egyéb kivilágítatlan zugok tudják produkálni az egyszereplős, egész estét betöltő nagymonológok behatárolhatatlan világfájdalommal küszködő figuráival, azok nem igen tudnak mit kezdeni a szerénységemmel reprezentált nagyátlaggal, aki szerint szórakozni nem csak Csehovon lehet. Urambocsá egy musicalre is beül.

Elismerem ugyan, a Figaro házassága nem egy hosszú percekre elgondolkodtató mű, de ahhoz elég, hogy kényelmesen levessem magam a vörös bársonyszékek egyikébe és két órán keresztül átadjam magam a könnyed közösségi időtöltésnek, miközben még jól is érzem magam. De nem árulok zsákbamacskát – ha valaki nem ismerné az alapokat: a történet olyan szinten blőd, hogy amikor azt hiszed, hogy ennél normálatlanabb már semmisem lehet, akkor jön egy újabb szereplő/konfliktus, és még 10 percig kamillázod, hogy ilyet lehet? Lehet. Hogy egy másik klasszikusból idézzek, mely híven kifejezi a darab szellemiségét (ami musical, de nem mondom meg, melyik, csak dolgoztassátok a neuronjaitokat): „Hogyha színdarabban látom, giccsesnek találom, adjunk zenét hozzá és operának pompás.” Vélhetően eme magvas gondolatok foganása előtti időkben is így gondolkoztak Mesterék, mert A sevillai borbély és a Mozart-féle azonos című opera sem keletkezhetett egyéb megfontolásokból. Górcső alatt vizsgált színdarabunkra, mellesleg, az előbbi hagyta rajta kéznyomát, melyekből kiragadott dalfoszlányok hivatottak még lightosabbá tenni az amúgy is habkönnyű játékot.

Na de, hogy az eddig tudatlanságban élőket se csigázzam tovább és vesztegessem el értékes perceiket arra, hogy kiéhezett mozdulatokkal kapjanak egy operakalauz után: íme a történet. Almaviva gróf (Kamarás Iván) borbélya – Figaro, feleségül készül venni a grófné (Hegyi Barbara) komornáját, Susanát (Kovács Patrícia). A gróf viszont híján van a monogámia bárminemű gyakorlásához szükséges képességnek, szándéknak, s csak úgy fű alatt szeretné elhálni az arával az első éjszaka jogát (hopp, hogy a jog is befigyel valami úton-módon). Figarora eközben Marcelina (Pap Vera) vadászik, aki kölcsönéért cserébe házasságot követel a derék fodrásztól, míg a nő ügyvédje – Bartolo (Iglódi István) – így akar bosszút állni a vőlegényen, mert a múltban az a grófnak közvetítette ki Rosina grófnét maga helyett. (Már folyik a víz a hátamról, pedig Marcelina és ügyvédje sötét titka még le sem lepleződött.) Ezalatt a grófnő keresztfia (Varjú Kálmán) – a gróf apródja – jár ágyról-ágyra, többek között keresztanyjáéba is szívesen bevetődne. Az erkölcsös grófné viszont férje vonzalmát kívánná visszaszerezni, plusz szankcionálni azt félrelépései miatt. Ehhm, van ezen kívül egy kertész (Reviczky Gábor) meg egy zenetanár (Pindroch Csaba), akik ezt még összekavarják, aztán Susana és a grófnő helyet cserélnek, hogy csapdába csalják a grófot, de előtte a kölcsön ügyében is lefolytatnak egy tárgyalást. Ez egyébként egy bájos jelenet, mikor a bírákat és az ügyvédeket alázzák, és olyan alaptalan, teljességgel érthetetlen, felháborító rágalommal illetik őket, hogy nem mindenki veszi a diplomáját. Mert van, aki házhoz szállíttatja. És most, miután a vérnyomásom visszaállt a normál 120 per 80ra, megosztom veletek, hogy ezen a ponton sunnyogtam le magamról a diszkrét, húszcentis betűkkel printelt kitűzőmet, melyen a „Jogász vagyok, fasza gyerek” felirat hirdette elhivatottságomat a mindennapokban is. Ja, igen, a darab: a végén Figaro megtalálja soha nem látott szüleit, megházasodik, féltékenységi jelenetet rendez, a keresztgyerek hol meztelenül, hol női ruhában menekül, és igen, ennek ellenére azt mondom, hogy ez egy jó előadás. Hagyok időt feldolgozni.

Mert mi dobhatja fel a legsilányabb vígjátékot, még ha a szerzőt képzeletbeli vasvillával is kergeti körbe a publikum a színház körül? A színészek. Nem is kevés nagy névvel találkozhatunk a szereposztást böngészve: Hegyi Barbara grófnőként alakít hatalmasat – melyen én már nem lepődök meg a Sok hűhó semmiért óta (igen, ez is vígjáték, be lehet szólni); Kovács Patríciára (Susana) sem lehet panasz. Aki engem egy kicsit idegelt, az Kamarás Iván volt, aki egy kis vicces grófot kanyarintott játékával, de a sok fejhanggal, meg grimaszokkal sikerült túlhajtania egy amúgy is túlhajtott darabot. Azért ő sem olyan rossz. És ne hagyjuk ki Anger Zsolt dicséretét sem, aki Figaro cselszövő figuráját hozza csípőből (és akit méltatlanul csak A nyomozó című film óta emlegetnek elismeréssel).

Egy pár szót azért még szentelnék a díszletnek és jelmezeknek, mert egóm legyezgetéseként szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy ezekhez én értek. Szóval nagy hátbaveregetés Kentaurnak, mert igazán profit, világszínvonalút alkotott – ahogy azt már tőle is megszokhattuk. A hátterek látványosak és szépen megfestettek, a ruhákból meg látszik, hogy kisköltségvetés mellett is lehet korhű és tetszetős megoldásokkal élni. A szakértést ezzel be is fejezném.

A nagy megdöbbenést számomra inkább a rendező személye jelentette, aki Eszenyi Enikő volt. Mivel volt már szerencsém látni egy-két feldolgozását a művésznőnek (többek között a Bál a Savoyban-nak a 60as évek amerikai formatervezésében való megálmodását, értsd: Jávor Pál találkozik Doris Day-jel), az eddigi extravangás felfogást most egy mereven követett 18. századi, a darab szelleméhez – mind külsőségeiben, mind játékstílusában – szigorúan ragaszkodó értelmezést láthatunk. A térelválasztó elemek dramaturgiai alkalmazásáért pedig külön elismerés a rendezőnek.

Mindent egybevetve kellemes előadás, még ha a világmegváltás nem is ólálkodik a sarkon. De nem is kell mindig mindent véresen komolyan venni.